Annyi mindent szeretnék elmagyarázni, hogy kezdek belezavarodni. Hol is kellene kezdeni? Most megpróbálom hagyni, hogy a kezem írjon.
Valószínűleg a talpkő, ami kijelöli a nulla pontot: az ELME.
Sokféleképpen definiálták már. Kutatjuk is, de igazából nem olyan nagy rejtély. Nézzük, mikkel helyettesíthető: gondolatok, ego, személyiség, én-tudat, önazonosság stb. Én úgy gondolom, hogy az elme nem más, mint világunk teremtője. (Ez elég elkeserítő, ha belegondolunk, hogy az elménk többnyire beteg :). Még a teremtő fogalmát is neki köszönhetjük.
Mi az, hogy az elme teremti a világot? Megőrültél? Fordítva még csak-csak…
Hát, nézzük:
Hogyan teszünk szert tudásra a világban?
Megszületünk, s az érzékeinket bombázni kezdik a külvilág ingerei. Igazából már az anyaméhben kezdődik a folyamat, de az igazi Disneyland kint vár minket. Az elménk gyakorlatilag üres, nincs időszemlélet, nincs viszonyítási pont, nincs határ én és nem én között. (Kedvencem a hullafáradt csecsemő, aki ordít mert nem bír elaludni, azért mert valaki ordít mellette. :) A tapasztalataink lassan mintákba, kategóriákba rendeződnek. A környezetünk támogatja ezt a folyamatot, és folyamatosan dicsér minket, hogy mennyit fejlődtünk. A végtelen színkavalkád és valós érzékelés helyét átveszi a színek, formák, textúrák rendezett világa.
Sajnos minden szülő fontosnak érzi, hogy megtanítsa gyermekének, mi a helyes és mi a helytelen. Ekkor megszületik az ítélet. Ezzel felgyorsul a kategorizálás: helyes-helytelen, jó-rossz, jutalom-büntetés látszólagos dualitása kezdi uralni életünket. Csak így élhetjük túl a ránk zúduló szabályok óriási nyomását. Csinálok valamit: megítélnek. Jónak-rossznak tartanak. Jutalmaznak vagy büntetnek. Macerás.
Akkor már egyszerűbb, ha én ítélem meg a cselekedeteimet. A lelkiismeret furdalás kevésbé fáj, mint a seggreverés.
Vagy nem?
Együtt brekegünk