Ez azért szívás.

Tételezzük fel, hogy létezik a külső valóságban olyan, hogy sült sáska. Egy napon az élet úgy alakul, hogy elém kerül egy tál sáska (nem sóska :). Engem hajt a vágy a megismerésre. A kultúrám miatt a rovarokat nem tekintem tápláléknak, sőt mélyen beágyazottan tartok is tőlük, s a félelmemet ügyesen undorrá formáltam, hogy kezelhető legyen. Ránézek a tálra, és itt történik a csoda. Míg távol-keleti ismerősöm egy tál íncsiklandó finomságot lát, ami tele van értékes tápanyagokkal, én egy kupac döglött bogarat látok némi panírban. (mindjárt hányok :) Barátom élvezettel emel ki egyet, s látható örömmel ropogtatni kezdi, miközben felidéződik elméjében nagymamája, aki fantasztikusan tudta elkészíteni a sáskát. Most már nem csak az ízt élvezi, hanem a régi emlékek okozta jó érzést is. Miután jól megforgatta szájában a falatot, s a kitinpáncél utolsó darabkáját is összeroppantotta, a lábakat és szárnyakat diszkréten kiköpködte, várakozás teli szemekkel néz rám. Tekintetében ott van barátságunk, a felém táplált szeretete, s a vágy, hogy megossza ezt az örömöt velem (mármint a sáskát:).

Én, kicsit sápadtan és háborgó gyomorral, a tálra meredek, és tudom, hogy mit vár tőlem. Lassan megfogok egy sáskát, s a barátom tekintetéből merítek erőt. Közben bevillan az a gyerekkori emlék, amikor barátaim unszolására először fogtam szöcskét (tudom, hogy nem ugyanaz). Amikor elkaptam, leszakadt a lába. Túl szorosan tartottam és félig a tenyerembe préseltem a beleit. (igen, mint a fogkrémet a tubusból). Ebben a pillanatba érzem, hogy elindul a gyomrom fölfele, mintha régi barátja elé szaladna. Visszanyelem, s a leplezett undor, finom csuklás formáját ölti. Barátom néz. Hosszan kifújom a levegőt, miközben azt mantrázom, hogy én egy szabad szellem vagyok, majd gyorsan bekapom a sáskát. Ropp. Ropp. Öklend. Visszanyel. Ropp. Lenyel. Iszik. Sokat. Hosszan. Lent van.

Milyen volt?

Milyen sáskát enni? Mit tudtam meg a sáskáról? Semmit. A probléma az, ha ezt elfelejtem és a következőkben összegzem tapasztalataimat:

“A sáska undorító táplálék. Nem normális, aki ilyet eszik, és még élvezi is. Nyilvánvalóan őrült.”

Most ránézek barátom mosolygó, várakozással teli arcára. Átvert? Étel ez? Minden keleti gyanús. Az ember sose tudhatja, hogy mit gondolnak. Mások mint mi.

Na, ennyit a modellezésről. Ha figyeltem volna, felismerem, hogy érzéseim az emlékképeimből táplálkoznak, sztereotípiákból, félelmekből stb. Csupa olyan dologból, amik az egómat alkotják, vagy az egóm vetíti ki őket. Tapasztalatot nem a sáskáról szereztem, csupán arról, hogy én mit tudok gondolni róla, hogyan épül fel ez a korlátom. Felismerhetem a működését, így esélyt kapok, hogy feloldhassam. Ha mindig az ismert dolgaim között maradok, soha nem szembesülök a korlátaimmal.

Tanulság nincs?

De van. Sáskára fel!

És figyelj!