Azt hiszem, elkezdtem sodródni. (Valójában ez mindig is így volt, csak most már látom is.) Nem jó érzés. Ahogy kezdem kipakolni magamból a gondolatokat, úgy válok egyre könnyebbé. Az élet fel-felkap és sodor. Úgy érzem, nincs beleszólásom.
Ezt akartad, nem?
De. Csak… Csak félek. Tudom, hogy mindenki sodródik. Olyanok vagyunk mint sok apró falevél a patak vizében. Belehullunk, sodródunk, ide-oda verődünk, süt ránk a nap, esik ránk az eső, néha fúj a szél, aztán fennakadunk egy kövön, vagy alámerülünk a mederben és vége. Annyi a különbség, hogy a civilizációnk arra tanít minket, hogy nekünk kell irányítani. A világunk logikusan berendezett, szabályok szerint működő hely. Ha megtanulom a szabályokat és többé-kevésbé betartom, akkor kontrollálni tudom az életemet, esetleg másokét. Nem bírjuk a bizonytalanságot.
Mi tehát olyan levelek vagyunk, akik tudják, hogy vízben vannak, de azt hiszik ők úsznak, ők szabják meg az irányt, és ők döntenek. Ha jól mennek a dolgok, akkor te ügyes vagy, sikeres sőt, többet érsz mint mások. Ha nem mennek jól, akkor azért te felelsz, mert lusta vagy, gyenge vagy, ügyetlen, s ezért kevesebbet érsz mint mások. Aztán jön egy vihar, megkavarja a vizet. Te hirtelen jobb pozícióba kerülsz, és azt mondod: szerencse, jó sors. Mások rosszabba, s azt mondják: balszerencse, balsors.
“Nincs a világon jó és rossz, csak a gondolkodás teszi azzá.” - mondja Hamlet.
És én mégis rosszul érzem magam. Látszólag nem változott semmi. De eddig biztonságban éreztem magam, mert voltak szabályaim, tradícióim, erkölcseim, terveim és múltam. Tudtam, ki vagyok, mit akarok. Rendes, k**va rendes, kis falevél voltam, aki jól úszott. Most, hogy elkezdtem figyelni, és egyre inkább tapasztalom meg a valóságot, és már nem is én akarok megszabadulni a belém idegzett, kívülről kapott vonásaimtól, hanem elkezdtek maguktól feloldódni, elkezdtem szorongani.
Elkezdtem félni attól, ami van. Megijedtem a fodrozódó hullámok erejétől, a sziklák természetétől, az átláthatatlan, s kontrollálatlan sodródástól. Most értettem meg, hogy valaha régen a TUDAT, miért feledkezett bele, ebbe a végtelen álomba, amit az elme, az ego vetített elé. Elkényelmesedtünk, ellustultunk, s a hamis biztonság illúziójába feledkeztünk.
Félek. Szorongok. Ismerek olyanokat, akik pánikbetegek.
DE MOST LÁTOM, NEM IS ÉN FÉLEK, HANEM AZ EGO.
Ő mindig csak kis töredéket lát a világból, s azt igyekszik egésznek látni. (Tudod, a három vak meg az elefánt. Mi az elefánt? Hosszú, rugalmas cső? Egy vaskos oszlop? Vékony madzag? Attól függ, hogy a vak ego az elefánt melyik részét tapasztalja meg.) De mélyen tudja, hogy nem a valóságot ismeri, hanem csak egy fikciót, ezért soha nem érzi magát biztonságban. Mindig azt sugározza feléd, hogy védekezz!, légy óvatos!, ne csináld! mi lesz, ha…?!
Most, hogy ezt leírtam már látom, hogy mi a baj.
A BAJ AZ, HOGY NINCS BAJ!
Ez az ego számára elfogadhatatlan. Ha nincs baj, akkor rá nincs is oly mértékben szükség. De ha én az egommal azonosítom magam, akkor lehet, hogy rám nincs szükség? Ha feloldom az egot, akkor megszűnök? Meghalok? Romokban fog heverni az életem? Magányos leszek?
Már nem félek annyira.
Igyekszem figyelni.
Együtt brekegünk