Talán nem volt igaz.
Párom, mikor megismert, beképzelt alaknak tartott. Nagyképűnek,s ez a tulajdonságom taszította. (Innen szép győzni! :) Vajon miért?
Az ő önbizalma volt túl alacsony, s ezért zavarta a kisugárzásom, mint molett nőket a modellek jelenléte? Jobb visszataszítónak látni a vágyott állapotot, mint szembenézni azzal, hogy nem vagyunk olyanok?
Az én önbizalmam nem volt igaz? Csak játszott szerep volt? Csak vetített kép arról, milyennek képzelem a magabiztosságot? Rosszul játszottam, s ezért tűntem nagyképűnek?
Azt hiszem, mindkettő.
Félelemből voltam magabiztos. Most pedig még nem vagyok elég magabiztos, hogy merjek félni. (Ezt bekereteztetem :)
Egy barátommal beszélgetve a következő konklúziót vonta le:
“Akkor a leggyengébb ember a legerősebb!” Csodálatos, kristálytiszta gondolat. De csak gondolat.
Az alacsony ember sokszor agresszív. A demokrata sokszor a benne élő zsarnok lakhelye.
Mostanában a közélet, politika egyre jobban beszivárog az életembe, s a pincém elkezdett dögletes csatornabűzt árasztani. Ha belegondolok, mi folyik ma a környezetemben, milyen irányba tartanak a dolgok,szörnyen dühös leszek.
Pár napja éppen ezen rágódtam,amikor megláttam, mit csinálok. Az egom teljesen elmerített a PROBLÉMÁBAN. Az én egom szereti a nagy szavakat és a drámát,engem pedig próbál (sokszor sikerrel) különböző hősi pózokba állítani. Isteni szájkaratés vagyok :) Ekkor azon kezdtem bosszankodni, hogy már megint nem vagyok elég tudatos. Ha nem vagyok elég tudatos, akkor nem leszek különleges sem. Ettől elkezdtem szorongani. A szorongásból rájöttem, hogy még midig az egom szórakoztatja magát. És ekkor, mintha röntgenen nézném, átláttam egy pillanat alatt a helyzetet.
Azért szidom a rendszert, mert amik megtörténnek, azok számomra (értsd: az egom számára) helytelennek tűnnek. Ezen felháborodom, s igazságtalanságot kiáltok, miközben csak félek. Félek, hogy a dolgom nem jól alakulnak számomra. De honnan tudhatnám, hogyan fognak alakulni, ha a jövő pusztán az egom fikciója? Ekkor megnyugodtam. Már megint magamat ijesztettem meg.
Az kiabál, akinek a háza ég! - mennyire lenéztem az ilyen bölcsességeket. Lenéztem, mert értettem, de nem éltem meg. Rájöttem, hogy nagyon harsány vagyok. Harsány, mert így elterelem az emberek figyelmét, hogy ne lássanak gyengének. Minél erősebbnek tűnök, annál gyengébb vagyok.
Gyengének kéne lennem? Csak annyira, amennyire gyenge vagyok. Azonossá kell válnom a saját erőmmel. De mennyire vagyok erős valójában? Ezzel nem vagyok tisztában.
Lehet, hogy fölösleges volt a színjáték? Hogy puszta létezésem olyan erő, ami elpusztíthatatlan, korlátlan. Amivel tengert lehet ketté választani, vízen járni, halottakat feltámasztani, levitálni?
Csak egyszerűen nem találom meg a lényeget ebben a ki*****tt kuplerájban, a sok kacat között, amit az ego felhalmozott?
Egy keleti bölcsesség azt mondja:
Csak a szalmaszál úszik a víz felszínén, a gyémántot az iszapból kell előkotorni.
Azt hiszem, muszáj lesz turkálnom a pszichém mocskában, hogy meglegyen az, ami már megvan.
Figyelek!
Együtt brekegünk