A béka csak kuruttyol, akármi is van.

Hát én elkezdtem valami képzelt közönségnek játszani és sikeres akartam lenni. Nos, szerencsém van. Nem lettem az. Most végre újra tisztának érzem magam. Ma úgy ébredtem, hogy elég volt ebből az őrületből. Félre ne érts, nem bánom, hogy így alakult. Szükséges volt, kellett ez a tapasztalat. 

Most talán van újra esélyem arra, hogy a pillanat formálja a kezemmel a szöveget, anélkül, hogy különösebben koncentrálnom kellene. Mindig csak pár szóval látom előrébb a szöveget, mint ahogy leírom.

Sokat tanultam az elmúlt időben és sokat is tapasztaltam. Ezeknek nagy részét nem is tudom szavakba formálni, vagy mert önmagukba annyira jelentéktelenek, vagy mert túl vannak az egyszerű gondolkodáson.

Döbbenetesen kezd átalakulni a konfliktusokhoz való viszonyom. Ezek közül persze más, amikor filozófiáról vagy más elméleti dologról van szó, és más amikor a hőségben eldurran az ember agya, és valami apró hülyeségből hirtelen élethalál harc lesz. Az előző esetben már nem igazán harcolok. Valóban sikerül már sokszor menet közben, hogy ne azonosuljak a nézeteimmel. Még pajzsként tartom őket magam előtt, de legalább az működik, hogy ne higgyem azt, én magam vagyok a pajzs. Az utóbbiak sokkal keményebb diók. De legalább időnként már észre veszem, mi történik. A múltkor is valami apróság miatt felfortyantam, és hihetetlen mértékű feszültség kezdett kiáramlani belőlem, (indokolatlanul nagy, talán amiatt, hogy kicsit ki van éheztetve az egóm) Mindenesetre elkezdtem rázúdulni a környezetemre, éreztem, ahogy az aktuális pillanat feszültsége egyre korábbi, hasonló típusú feszültségek emlékképeit hozza elém, ezek elkezdtek összekapcsolódni, s mint egy lavina árasztották el az agyamat, a végén már szinte őrjöngtem. Ekkor egy pillanatra tudatára ébredtem, hogy mi is történik, hogy dühöm már nem is az aktuálisan kialakult helyzetről szól. Ráébredtem, mi az a folyamat, ami bennem zajlik. Kizökkentem. A lendület még vitt előre, nem volt semmiféle drámai leállás, de miközben az agyam kerregett, egyszerűen láttam a nevetségesen, eszelősen értelmetlen voltát annak, amit csinálok. Aztán leálltam. Így már nem volt értelme folytatni.

Komolyan úgy érzem az életem napról napra jobb. Már nem érzem azt a szorongást, ami korábban nagyon sokszor meglepett. Nem érzem azt a félelmet, hogy most mi lesz velem? Ki is vagyok valójában? Nem. Válaszom nincs erre a kérdésre, de már nem zavar ez a tény.

Nagyon vicces. Nem rég egy fiatal ismerősöm, akit már régen nem láttam, meglátogatott minket. Miközben beszámolt élete folyásáról, ami egyébként igen sikeres és tetszetős, elmesélte, hogy párjával együtt igen vallásosak és többek között hasonló párokkal járnak össze, és egy atya segítségével teológiai kérdéseket boncolgatnak rendszeresen, miközben érintik az élet nagy dolgait. Felcsigázott a dolog, szó szót követett és végül meghívtak egy ilyen összejövetelre. Miközben mindez történt sikerült megfigyelnem magam, hogy mikor mi motivál. Rájöttem, hogy elsősorban én akartam, hogy menjek, mert küzdeni akarok. Ki akarom próbálni, hogy mit bír ez az újfajta, zsenge gondolkodásmódom. Győzni akarok, hogy csillogjon bölcsességem, és magasabbrendűségem a spiritualitás területén. Ezt kicsit kiábrándító volt látni ezt magamban, s próbáltam visszakozni, hogy talán mégse mennék el. De ők már lelkesek voltak. Maradt tehát a meghívás, és maradt számomra a feladvány, hogy elrendezzem magamban ezt az egész kérdést. Hihetetlenül boldog vagyok attól a ténytől, hogy egyre gyakrabban veszem észre azt, hogy mit csinálok. Fantasztikus érzés. Kezdek aktív résztvevője lenni a saját életemnek.

Amikor ifjú ismerősöm, miután próbáltam elmondani neki, hogy én nem vagyok ateista, nekem szegezte azt a teszt kérdést, hogy szerintem mi történik velem a halálom után, igen nagyképűen azt válaszoltam:

Teljesen fölösleges arról gondolkodni, hogy mi történik velünk halálunk után. Bármit gondolunk, ami nem tapasztaláson alapszik, az puszta fikció. Engem sokkal jobban érdekel, mi történik velem halálom előtt. (S kajánul, de igen jelentőségteljesen elvigyorodtam.)

Hát ez sem dicsteljes történet, de rájöttem arra, hogy bár ostobán viselkedtem, véletlenül ráhibáztam a lényegre. Most, hogy kezdem látni, mennyire nem voltam része az életnek, egyre inkább érdekel, hogy mi is zajlik itt valójában.

Szerintem mindenképpen valami olyasmi, amire érdemes

ODAFIGYELNI!