BEMUTATKOZÁS

Ha sétálsz egy tó közelében, sokféle hangot hallhatsz. A víz csobogását, a szél zúgását. Sokszor a békák kuruttyolását is. Dönthetsz, hogyan tovább. Észre sem veszed és továbbmész. Megállsz egy pillanatra, mert idegesít a vartyogás. Szidod a békát, mert zavar. Vagy állsz egy kicsit és hallgatod. Belefeledkezel. Akárhogy döntesz, a békának mindegy. Ő marad és brekeg. Yorick vagyok, és ez az én tavam.

Együtt brekegünk

  • jorick1977: @sünibaba: Én valójában nem erre gondoltam... :) De abban is van igazság, amit írtál. Hiszek abban... (2015.01.30. 07:03) Megcsalás 4.
  • sünibaba: Sokat gondolkodom a megcsalásról szóló írásaidon. Töprengek, hogy vagyok én most ezzel. Teljes mér... (2015.01.28. 19:33) Megcsalás 4.
  • sünibaba: @jorick1977: Válaszoltál, nagyon is, köszönöm. Én is egyre többször meglátom azt a sérült kicsit ... (2014.10.16. 18:56) Realitás vagy valóság?
  • jorick1977: @sünibaba: Magát az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a bűvész nagylelkűen megmutatja, hogya... (2014.10.07. 09:37) Realitás vagy valóság?
  • sünibaba: @jorick1977: Esetleg igen, ha ez nem túl tolakodó kérés. Könnyebb megértenem, ha van konkrétabb pé... (2014.10.05. 07:32) Realitás vagy valóság?
  • Utolsó 20

A szenvedés szenvedélye II.

2013.06.07. 06:15 | jorick1977 | komment

Címkék: ego élet önértékelés fájdalom szorongás gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret harmónia önbizalom konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét feloldás

Tehát a légy. Mindig, amikor koppan, szenved. A koppanásod az jelzi, nem érzékeled a valóságot. Hogyan lehet a valóságot nem érzékelni? Figyelj! Soha nem érzékeled. Az mindaddig lehetetlen, amíg nem tudsz a jelenre koncentrálni, vagyis nem tudod az aktuális pillanatot pusztán önmagában szemlélni. Ahhoz képesnek kellene lenned egy pillanatra nem cselekedni, nem reflexből azonnal reagálni. Képesnek kellene lenned, letenned a múltadat s a jövődet. Képesnek kellene lenned, elengedni a jelennel kapcsolatos elvárásaidat. Ekkor, és csak ekkor van esélyed megpillantani azt, ami van.

 

image

 

A szenvedés szenvedélye I.

2013.06.06. 06:22 | jorick1977 | komment

Címkék: ego harc betegség önértékelés fájdalom szorongás gondolatok valóság szenvedés életmód figyelem szeretet bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság önismeret önbizalom útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme bűnhődés jelenlét feloldás

Mostanában úgy gondolom, hogy a szenvedés valami csodálatos mechanizmus. A nyelvünk valahogy tudja ezt: a szenvedést nem szeretjük, de a szenvedélyt csodás dolognak tartjuk. Aki szenvedélyes, az képes igazán élni. Irigylésre méltó. De hogyan lehet valami egyértelműen negatív pozitívvá?

Lássuk a csodát! (TÁ-Dááá!)

Oshonás

2013.06.05. 06:19 | jorick1977 | komment

Címkék: ego gondolatok pszichológia önismeret spiritualitás Osho

Azt hiszem, tudom, mi a bajom az utóbbi időben.

OSHO

Mostanában tőle olvastam sokat. Nagyon deprimáló. Na, nem az, amiket ír, hanem valami más.

Én mindig büszke voltam arra a képességemre, ahogyan a legkülönbözőbb információkat szintetizálni tudtam, és ezekből meglepően újszerű és izgalmas gondolati íveket tudtam alkotni. Még akkor is, amikor az esetek túlnyomó részében (gyakorlatilag szinte mindig :) kiderült, hogy már korábban és sokkal magasabb szinten megvalósították elgondolásaimat. Újra és újra felfedeztem azt, ami már sokak számára nyilvánvaló volt. (pl. 11-12 évesen kigondoltam, hogy Európa országainak az USA mintájára össze kellene állni Európai Egyesült Államokká. Még a fázisait is végiggondoltam, persze Magyarország vezetésével:) Eleinte nagyon letört, hogy rengeteg energiával újra és újra felfedeztem a spanyolviaszt.

Aztán egy idő után rájöttem, hogy egyvalamire mégis csak jó ez a képességem. Azok a primitív, nyilvánvaló összefüggések így teljesen belsővé váltak. A mechanizmusuk egyre kifinomultabb lett, és egyre mélyebb összefüggésekre jöttem rá (persze ezek sem voltak újak).

Nem túl rég voltam egy embernél, akit magamban afféle “kismesternek” aposztrofáltam. Segített másoknak az útkeresésben. Beszélgettem vele pár szót, amikor azt mondta: “Ha el akarsz utazni valahová, felülhetsz a vonatra. Nem kell neked lefektetned a síneket, azok már ott vannak.” Én azóta, ha eszembe jut ez a beszélgetés, mindig arra gondolok:

De én az vagyok, akinek magának kell lefektetni a síneket, különben nem fogom megérteni a dolgok működését a legapróbb csavarig. És én ettől vagyok, az aki. Ettől lesz különlegesebb az én tudásom, másokénál, hogy én centiről centire megdolgoztam a megértésért, így az valódi. Gyakran érzem, hogy mások sokszor csak azt hiszik, hogy értenek valamit. Én tudom, hogy sok mindent nem értek, de azt a keveset, amit igen, azt teljes mértékben.

Csinos gondolat, ugye? Most, hogy leírtam, meg tudom mutatni a csapdákat benne. (kiemelem)

De én az vagyok, akinek magának kell lefektetni a síneket, különben nem fogom megérteni a dolgok működését a legapróbb csavarig. És én ettől vagyok, az aki. Ettől lesz különlegesebb az én tudásom, másokénál, hogy én centiről centire megdolgoztam a megértésért, így az valódi. Gyakran érzem, hogy mások sokszor csak azt hiszik, hogy értenek valamit. Én tudom, hogy sok mindent nem értek, de azt a keveset, amit igen, azt teljes mértékben.

Hát igen. Ebben a pillanatban magamnak sem vagyok túl szimpatikus. :)

Azt hiszem a gond az, hogy az egom bármire (és ezt szó szerint kell érteni) képes lenne, hogy különlegesnek érezhesse magát. Az utóbbi időben egyfajta spirituális megmondó ember szerepében szeret tetszelegni. Valóban pokoli jó érzés, amikor bölcsnek érzem magam. Lehet, hogy az egész blogírás az egom trükkje? (Oké, ez most zavaró gondolat)

Akárhogy is van Osho ettől foszt meg. Mire bennem felötlene valami izgi gondolat, ő már rég bizonyította, megmagyarázta, ráadásul sokszor meggyőzően. Néha már nincs kedvem erőfeszítést tenni, mert bármit csinálok, jön Osho és százszor jobban csinálja. Eddig azt gondoltam, hogy elveszi tőlem a felfedezés örömét. Valójában azt az érzést veszi el kérlelhetetlenül, hogy valami különleges vagyok. Gyengíti az egom integritását, és ezt nehéz megbocsátani. (Amiatt oshongok, hogy az árnyékában oshonok :)

Mindenesetre, most hogy ezt leírtam, kicsit megnyugodtam. Az látszik, hogy az egom csalafintább, mint amilyennek látszik. Egyszerűen jobban kell figyelnem!

Üresség

2013.06.04. 06:18 | jorick1977 | komment

Itt ülök és próbálom megtalálni magamban a vágyat az írásra…

Nem találom. Csak valami furcsa ürességet. Nem rossz, csak furcsa.

KÉP

2013.06.03. 06:18 | jorick1977 | komment

Címkék: történet filozófia gondolatok életvezetés tudat önismeret útkeresés spiritualitás

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

A sziget parányi. Pont arra elég, hogy ne félj. Persze, ha igazán nagy a vihar, akkor ezen is átcsap. De ilyen ritkán van. Ilyenkor kapaszkodsz. Görcsösen. Az ujjaid dermedten próbálnak eggyé válni a sziklákkal. Puszta túléléssé válsz.

Nem olyan messze vannak még szigetek. Rajtuk elmosódott alakok. Épphogy látod, épphogy hallod őket. Soha nem juthatsz el hozzátok. Nincs semmid, amin át tudnál úszni, hajózni. Ameddig a szem ellát ilyen szigetek pettyezik a fekete vizet.

Fekete a víz, s ha nincs vihar, a hullámok akkor is ijesztően csapódnak a szigeted oldalához.

image

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Sok idődbe került, hogy a meredély szélére gyere. Sok vihar sodort már a széléig, ahonnan alig tudtál visszakapaszkodni, de önként még soha nem merészkedtél ilyen messzire.

Miért jöttél?

Mert elég volt. Elég volt a magányból. Elég volt a szorongásból, hogy mi lesz holnap. Már nem terelik el a figyelmed az általad kitalált mesék. Már ismerni akarsz, mert nem hiszed el, hogy csak ennyi. Hogy ennyi a világ és ennyi az élet. 

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Még senkit nem láttál a vízben. Igen. Hallottál már olyat, hogy valaki ugrott, de mindenki összevissza beszélt arról, hogy mi lett velük. De, ha el is pusztultak, vajon mit veszítettek? A félelmet? Ezt az életet, ezt a tengődést, amiben a szorongás jelenti a pihenést?

Most önként jöttél. Nézed a vizet. Fekete. Minden sejted üvölt, hogy hátrálj, mert a biztos pusztulás vár rád. Hát nem. Most nem. Ez nem lehet az élet, ezen nincs mit félteni. Csak ne lenne olyan fekete az ég is… Biztos hideg a víz. Milyen lehet megfulladni? A gyomrod görcsöl a félelemtől. Hibáztál! Nem mersz ugrani és már nem tudsz visszamenni. Ott még nem vagy, itt már nem vagy.

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Sokáig állsz. Eszedbe jut valami. Valami nagyon fontos, amit mindig tudtál, épp csak nem jutott eszedbe. MEG FOGSZ HALNI. Ha nem a tengerben, akkor a szikla valamelyik odújában. Azt sem tudod, mikor sodor el végleg valamelyik vihar, mikor fogy el az erőd.

Most. Egy mély lélegzetet veszel. Karodat kitárod, mert szeretsz színpadias  lenni, s ugrasz.

Ahogy elszakad a lábad a sziklától, már meg is bántad. Őrült vagy. A környező szigeteken döbbent arcok figyelik zuhanásod. Sikoltasz, mert egész lényed csupasz rettegéssé változott. Egész életedben arra neveltek, hogy a tenger félelmetes, kerüld a vizet. Mindened a sziklán maradt. Minden, amit szerettél, amiket az évek során összeszedtél, hogy kényelmesen berendezd. Minden elveszett! Zuhansz és sikoltasz.

Becsapódsz. Fejed fölött összezárul a víz. Vége…

De… De… Ez nem is hideg. Kinyitod a szemed. Még a víz alatt vagy. Fuldokolsz. Döbbenten látod, hogy a víz ragyogó kék. A nap mélyen átvilágítja, bár az alja nem látszik. Gyönyörködsz. Fuldoklasz. Fel! Fel! Itt meghalsz! A káprázat megöl! Utolsó erődet megfeszítve eléred a felszínt. Érzed, ahogy a hullámok veszettül dobálnak, a víz dermesztően fekete, az ég szürke. Köhögve kapkodod a levegőt. A szemed rátalál a szigetre. Úszni kezdesz. Mekkora bolond voltál! Kellett ez neked? Szerencséd van, hogy megúsztad. Baj van!

Nem tudsz visszamászni! A fal túl sima és túl magas. Hiába kapálózol, nincs visszaút… Itt fogsz megdögleni. Sírsz. Átkozódsz, fuldoklasz, mert minden hullám átcsap feletted. Nincs tovább! Az nem lehet! Elfogysz. Kimerülsz. Már várod a végét.

Elrúgod magad a faltól. Felfekszel a vízre. Nincs mozgás. Nincs akarat. Várod a halált. Készen állsz. 

Na mi van? Mi történik? Most, hogy nem mozdulsz, a víz mozgat. Együtt süllyedsz, emelkedsz a hullámokkal. Nem csapnak át rajtad. Egyre messzebb sodródsz a sziklától. Most látod, milyen parányi. A víz feketén ölel körbe, az ég szürke. Valahogy jó így. Néha lebuksz és csodálod a kék ragyogást s a napot. Nem érted a felszínről miért nem látszik. De mindig elfogy a levegőd. 

A vízben lebegsz. Hagyod, hogy a hullámok sodorjanak. Igyekszel nem félni. Nincs mitől. Ha nem kapálózol, nem lesz baj. Tudod és érzed. Meddig lesz ez így? Már mindegy. Ez van. Egyetlen dolog maradt hátra.

Egyszer merned kell megfulladni…

Majd…

Most lebegsz…

süti beállítások módosítása