Az a mélyen gyökeredző hit, hogy teljességünkhöz, boldogságunkhoz egy másik emberre is szükségünk van néhány félreértésen alapul.
Sokszor használjuk a szeretet szót különböző kapcsolatainkban. Szeretjük a gyerekeinket, barátainkat, szüleinket, szerelmeinket, férjeinket, feleségeinket. (Többnyire :) Azonban az egó szeretetfelfogása csak torzképe annak, amit az valójában jelent. Ritkán, bizonyos helyzetekben képes áttörni az egó határait, s elkezd hasonlítani valódi lényegére. Ilyen talán a szerelem néhány változata vagy az anya-gyerek kapcsolat.
Nézzük meg, hol téved az egó:
Az egód, az énképed az, akinek tartod magad. Erre mondod rá, Én vagyok. Parányi formát öltött töredék. Eredetileg része az egésznek, ami most kiszakadt belőle, önálló formát öltött, s most azt játssza, hogy ő egész. Pedig érzi, hogy nem. Ezért szorong és fél. Igyekszik a világot a saját képére formálni, majd belátja, hogy ez lehetetlen, s a saját illúzióiba menekül, ahol próbálja az előbbi teljességet megélni. Miért fejtegetem ezt itt újra?
Azért, hogy lásd, az egós állapotból keletkező emberi kapcsolatok ugyanennek az illúzióhálónak a részei. Ha igazán jól működő kapcsolatra bukkansz, ott bizonyára valahol, valamikor az egón túllépve a tudatosság is szerepet játszott/játszik.
Az egó az emberi kapcsolatokat önmaga kiterjesztésére használja fel.
Amikor valakit valamilyen kontextusban megismerek (kolléga, barát, szerelem, gyerek stb.) valójában nem ismerem meg. Személyiségének bizonyos vetületeiben kapok róla képet. Mintha egy csokitortát számos szeletre vágnánk, majd kiveszünk egyet, megkóstoljuk. Eldöntjük (megítéljük) ízlik-e vagy sem. S kérve vagy kéretlenül véleményezzük abban a hiszemben, hogy igen, mi ismerjük ezt a tortát. Pedig csak egy parányi részét láttuk. Egy adott pillanatban. Azonban az egó az ebből a kis részből származó információk alapján, már egy komplex, az egész tortára vonatkozó szimulációt vetít ki, s én kijelentem: Én ismerem ezt a tortát. Én ismerem ezt az embert.
De mi van, ha nem szeretem a csokitortát? Melyiket nem szereted? Amiket már megkóstoltál? Vagy egyiket sem, beleértve azokat is, amik még el sem készültek? Vagy mindig ugyanazt a tortát szereted? Frissen is? Kiszáradva is? Penészesen?
Az egó villámgyorsan mérlegel, dönt és ítélkezik töredék információk alapján. Jogosan, hisz ő maga is töredék.
Hogy erősnek érezze magát, próbál állandóságot teremteni az életben. Nem érdekli, hogy az Élet ennek az ellentéte. A folyamatos változás. Panta rhei. Ha beépíti az énképébe, ha azonosul azzal a gondolattal, hogy ő nem szereti a csokitortát, mert első tapasztalatai számára kellemetlenek voltak, akkor ragaszkodni fog hozzá. Elzárkózik az újabb próbáktól, kóstolásoktól. Az egó nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy minden pillanat tökéletesen egyedi. Számára csak a sablonok vannak, amiket nehezen enged el. Minél fontosabbnak tart egy dolgot a saját integritása szempontjából, annál jobban ragaszkodik hozzá.
ÉN AZ VAGYOK, AKI UTÁLOM A CSOKITORTÁT!
Az egó nem egy bonyolult szerkezet. Az emberi kapcsolataink pontosan ugyanígy működnek. Ha az egó be tudja építeni önazonossága megerősítésére a másik személy képét, akkor ragaszkodni fog hozzá, ha nem, akkor tudomást sem vesz róla. A szentnek emlegetett anyai érzés (persze akadnak kivételek) sokszor nem más mint az egó öntáplálását szolgáló perverz szadista-mazochista játéka. Igen tanulságos a NÉZEGETNIVALÓK között megtalálható Feldmár videó.
A szerelmi kapcsolatokat már korábban feszegettem.
Hogy ez így elkeserítő? Akkor mire az egész?
Van megoldás. Az egész úgy kezdődik, hogy nem hiszel nekem.
Ha egy kicsit mégis, mert a saját tapasztalataid alapján el tudod fogadni, amit olvastál, akkor legközelebb elmondom, hogy szerintem mi a különbség az egyedüllét és a magány között. S utóbbi miért csodálatos lehetőség az életben, ha jól élnek vele.
Addig is jó
figyelgetést! :)
Együtt brekegünk