Ahhoz hogy a megcsalás jelenségével kezdeni tudjunk valamit, két állapotot feltétlenül meg kell különböztetnünk.
Az egyik, ha két ember a SZERETET állapotában van. A másik, ha két ember szereti egymást. Kezdjük a másodikkal:
Az, ahogyan mi szeretünk, többnyire cserebiznisz. Adok, hogy kapjak. Kapnom kell, ha adok. Ha nem kapom, nem adom. Ha nem adom, nem kapom. Azt hiszem, tényleg ilyen egyszerű az alapképlete. Persze a felszínen itt is végtelen variáció van, de ha őszintén megvizsgálod a tapasztalataidat a reménytelen, egyoldalú szerelemtől (ahol teljesen saját fikcióid rabjává lettél), a lángoló kölcsönös szerelmen át a megszokásból vagy kényszerből fakadó elviselésig, mindenhol ezt fogod találni a talapzatban. Gyakorlatilag minden emberi kapcsolatunkban. Mindez azt a célt szolgálja, hogy segítsen betömni az űrt ÉN és az Egész(ség) között. Múltkor láttam facebookon ezt a képet:
Valóban ez lenne a legfontosabb? A szeretet és ragaszkodás alapja a félelem?
Nos többnyire így van. Kapcsolataink zömét erősen irányítja a félelem azok megszűnésével szemben. Mindig itt kötünk ki, az átkozott félelem. Mi lesz, ha nem felelek meg a szüleim elvárásainak? Mi lesz, ha a partnerem rájön, nem is olyan vagyok, amilyennek gondol? Mi lesz, ha kiderül, milyen vagyok valójában, s az a saját számomra is elviselhetetlen lesz?
Kérdem én, hogy lehet ebből az egészből feltételnélküliség? Leginkább sehogy.
Hogy most néhány ritka kivételtől eltekintve, ez az érvényes az emberi kapcsolataink zömére? Igen. Nem nagy dolog. Nem tudunk szeretni.
A szeretet alapja, önmagunk szeretetével kezdődik. Amíg én nem tudom megélni önmagamat szerethető egyénként, nem találom meg a harmóniát, nem néztem szembe a félelmeimmel, és nem engedtem el őket, amíg nem váltam Egésszé önmagamban, addig hogyan fordulhatnék valóban mások felé? Hogyan lehetne engem szeretni, olyannak, amilyen vagyok, ha vannak olyan érzéseim, tulajdonságaim, amiket magam elől is rejtegetek. Mindenki álarcot visel és fennhangon követeli a másiktól, hogy mutassa meg magát! :)
Röhejes.
Ideális alapja a csalásnak. Megcsalás. A szó egyértelmű: becsapni partnerünket, miközben megszegjük neki tett, kimondott vagy kimondatlan ígéretünket arról, hogy az övéi vagyunk, amíg ő a mienk. Itt kemények a szabályok: mivel a másik megkapja az ENYÉM besorolást, minden cselekedete, pl. öröme egy másik partnerrel, nem aszerint ítéltetik meg, hogy mennyire szolgálta ez az ő boldogságát, hanem aszerint, hogy mennyire károsított meg engem, mennyire csípett ki egy darabot az Egómból, mennyivel növelte az űr érzetét ÉN és az EGÉSZ(ség) között. Szeretem a másikat, az életemet adnám érte, de ha másvalaki is boldoggá teszi, akkor nem az ő boldogságát nézem. Dühös leszek. Tudod, miért? Igen, mert félek. Félek, hogy nem is vagyok az a különleges személy, akinek eddig éreztem magam mellette. Félek, hogy igaz, amit mélyen belül mindig éreztem, kevés vagyok, baj van velem, lehet, hogy nem is vagyok szerethető. Egész életemben ezt próbáltam elfedni, s most tessék, bebizonyosodott: mástól is megkaphatja, amit tőlem.
MI EZ? MI EZ? EZ egy nyomorult, önző, kétségbe esett zsarnok önsajnálattól csöpögő ömlengése. Tocsog a félelemtől, amit igen bölcsen dühvé alakít. Sértettség, fájdalom, harag, önsajnálat. Mindez pusztán azért, mert akit "szeretek", a részvételem nélkül volt boldog. Számomra ez egyértelműen azt jelenti, hogy szerelmi vagy szeretet kapcsolataink zöme vajmi kevéssé szól a másik félről...
De a megcsalásnak van egy másik formája is. Mit is mondtam? Amikor becsapom azt a személyt, akit szeretek, s nélküle vagyok boldog. Kit kellene nekem elsősorban szeretnem? Saját magam. Tehát, ha nem válok önmagammal azonossá, nem adom meg magamnak azt, amitől boldog lehetek, aminek a segítségével visszatalálhatok az EGÉSZ(ség) felé, akkor... Akkor megcsaltam saját magam. Átvertem, kifosztottam. Meg akartam feleltetni a fiktív elvárásoknak, erkölcsöknek, szokásoknak, míg végül kifosztottam, becsaptam, elzártam a kiteljesedés elől, miközben úgy próbáltam meg boldog lenni, ahogy mások azt elvárták tőlem...
És mi van, ha jelen van a SZERETET?
Együtt brekegünk