Ez a harc csak a Jelenben zajlik. Ez a harc elsősorban a Jelenért zajlik. Pillanatról pillanatra vívod. A Jelen állandó és örök. A harc tehát örökké tart.
Ebben a harcban nincsenek különbékék. Ez a harc nem ismeri a kompromisszumokat. Vagy győzöl vagy veszítesz. Ha nyersz, mindent megnyersz, ha veszítesz mindent elveszítesz. Ha félsz, el se kezd.
Legalábbis valami ilyesmit mondanak azok, akik értenek valamicskét az efféle dolgokhoz.
Ha kicsit jobban szemügyre vesszük ezeket az érzéseket, akkor meglehetősen jól láthatóvá válik, hogy mindegyik egy tőről fakad. Onnan, hogy nem fogadjuk el a MOSTot. Nem fogadjuk el, ami most van. Szakadék van a jelen pillanat és a fejemben élő, egóm teremtette, szimulált valóság között. Minél élesebb ez a különbség, annál nagyobb a feszültség. (ld.: Vigyázat! Alacsony feszültség! c. bejegyzésem)
Hogy ez egy meglehetősen kamaszos kirohanás az Úr ellen? Valóban. Most már én is úgy gondolom. Istennel nincs semmi gond. Még az is tökéletesen irreleváns, hogy létezik-e. A teremtményekkel annál több a probléma.
Sokszor lehet hallani: Ha létezne Isten, nem hagyná, hogy ennyi szörnyűség történjen! Hisz, ha Ő végtelenül szeret minket (márpedig, ha hihetünk Jézusnak, aki a téma elismert szakértője, akkor szeret), nem engedné, azt a rengeteg bűnt, ami eluralja a világot, a sok erőszakot, gyilkolást, természeti katasztrófát…
Hajaj… Mit lehet ilyenkor csinálni? Vagy kijelentem, hogy Isten nincs, vagy ha van egy szadista geci, aki szarik a pofánkba és jót röhög rajtunk. Vagy bevetem a tuti megoldást:
A SÁTÁNT!
1. Ártó szándékú cselekedet vagy mulasztás. Olyan tett, ami több kárt, bajt okoz, mint amennyit használ. Ezek azok a cselekedetek, amik megszegik a társadalom erkölcsi szabályait.
2. Tisztességünk feladása; olyan döntések és tettek, amelyek miatt nem tartjuk be saját korábbi hasznos elhatározásainkat, és amik végül önbecsülésünk elvesztését, hanyatlásunkat, pusztulásunkat okozzák.
(forrás:http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/B%C5%B1n)
bűnös (főnév)
Személy, aki bűnt cselekedett, gonosztevő.
(Forrás: http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/B%C5%B1n%C3%B6s)
Ezt csak azért csináltam, hogy képem legyen arról, mit is jelent a magyar nyelvben pontosan ez a két kifejezés.
Beszélgetéseim során többször szegezték nekem a kérdést, hogy mi a helyzet azzal, aki bűnt követ el, aki árt másoknak? Hagyni kell őket? Nem kell büntetni? Többnyire személyes vonatkozású történetek előzték meg ezt a kérdést: valaki ártott valakinek, megalázta, egzisztenciáját veszélyeztette, kicsinálta idegileg, fizikailag bántotta stb.
Elmeséltek egy munkahelyi esetet, ahol a kisfőnök, úgy tűnik, már sportot űzött abból, hogy kikészítse a tőle függő embereket. Volt, akinek az egészsége ment rá a gonoszkodásra (agyvérzést kapott), volt akit választás elé állított, hogy vagy gondoskodik a nagybeteg anyjáról, vagy a munkáját tartja meg (az illető nem sokkal anyja halála után meghalt), s aki elmesélte mindezt, nos, egészségileg ő sincs túl jó állapotban. Felháborító, hogy valaki ezt megteheti?
Mindenesetre én éreztem, hogy felháborodom a helyzet igazságtalanságán, a kegyetlenségen, az embertelenségen. Éreztem, hogy jó lenne, ha az illető nem tehetné meg többé ezeket a dolgokat senkivel. Sőt az se lenne baj, ha szenvedne, bűnhődne. Aki érintve volt az ügyben meglehetősen durva kifejezések közepette ecsetelte reményét, hogy milyen formában fog bűnhődni, reményei szerint, az aki ilyen (itt egy csomó még durvább kifejezés következett). Közben a feszültségtől könnyek csillogtak a szemében, és láttam, hogy a másik elképzelt szenvedése, némi enyhet ad ebben a szörnyű helyzetben. Én hallgattam és próbáltam tényleg jelen lenni.
Miközben hallgattam ezt a történetet egy kép ugrott be: Van egy folyosó, egy szűk folyosó. Neked mindenképpen a folyosón kell közlekedned, azonban egy ponton a két falon pengék állnak ki a falból. Legyen izgalmasabb, a pengék akkor ugranak ki a falból amikor odaérsz. Ha kint vannak, akkor is el lehet menni köztük, csak nagyon ügyesnek kell lenni, hajlongani, ugrani stb. Látod, hogy előtted már páran belefutottak a pengékbe. Látod a vérnyomokat, sőt egy-két test is hever ott. Továbbmész, majd elérsz a kérdéses részhez. Egy kérdés maradt: Kinek a bűne lesz, ha összekaszabolnak a pengék? A Pengéé vagy a Tied? Kié a felelősség?
Most ne menjünk bele, hogy ki rakta oda a pengéket. Egyszerűen vannak. Egy primitív mechanizmus működteti őket. Odaérsz, döfnek.
Szóval, ki a bűnös?
Rendben, kibontom a képet.
Gyakorlatilag majdnem mindenki alvajáróként közlekedik az életében. Beszél, mozog, cselekszik, mindezt úgy, hogy gyakorlatilag egy pillanatra sincs tudatában annak, hogy mit miért tesz. (ld.: Alvajárok (én) c. bejegyzés)
Megyünk, de nincs nyitva a szemünk. Van egy képzelt valóság a fejünkbe, ami az igazinak egy igen leegyszerűsített, vázlatos változata. Ha éppen passzol a Valósággal, jó, ha nem, akkor sérülünk és szenvedünk.
(A múltkor 5 éves kislányom azzal kísérletezett, hogy milyen becsukott szemmel sétálni. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen van. A lakásunk előtti folyosón mentünk. Én hátrébb voltam, nem láttam, hogy csukva a szeme. Határozottan mozgott. A folyosó kanyarulatánál azonban nem fordult 90 fokot, hanem tovább ment. Csak a borzalmas hangú koppanásnál és a rögtön felhangzó sírásnál jöttem rá, hogy mi történt. És így éljük minden egyes napunkat.)
Mivel nem vagyunk tudatunknál és csukott szemmel álmodunk, ezért a belénk ültetett reflexeink vezérelnek minket. Ítélkezünk, agresszorkodunk, siránkozunk mindegy. Ahogy az egonk irányít minket. Vegyünk két ilyen álmodót. Az egyiket rémálmok gyötrik, nem tud felébredni. Nyög, csapkod, forgolódik, képzelt ellenségekkel harcol. A másik csak álmodik valami köznapit. Egymás közelébe érnek. Miért? Csak. Így alakult. A nyugodtabb véletlenül hozzáér a zaklatotthoz. Az, az álmában, úgy érzi megtámadták. Még hevesebben csapkod maga körül. A szelídebb azt álmodja, hogy őt bántják, próbál küzdeni, menekülni, de szerencsétlenül, mivel alszik, bekeveredik a cséphadaróként járó karok közé, s a rémálomtól gyötört másik agyonveri. Kinek a hibája? Kinek a bűne?
Ja, igen. Mi legyen a büntetés? Ki büntessen? Egy másik alvajáró, aki a saját álmán keresztül értelmezi a dolgokat? Vagy valaki, (ha találunk valakit és felismerjük), aki felébredt?
Hogyan ítélhet egy alvajáró? (valójában igen könnyen. Mást se csinálunk!:)
Hogyan ítélhet egy felébredt, megvilágosodott tudat? (Ez egyszerűbb: sehogy) Nem fog ítélkezni. Számára az alvajárás betegség. A beteget nem bünteted. Vagy békén hagyod, vagy segítesz, de nem rúgsz bele.
Amikor ideértünk a beszélgetésben meglehetősen indulatos megállapítással találkoztam:
“Ez erkölcsi relativizmus, ami veszélyes a társadalomra, mert megbontja az emberek között szolidaritást. Ez egy erkölcstelen állapot. Szabadon rohangálhatnak a gyilkosok? Akkor mit kell a bűnözőkkel csinálni? Mit tennél, ha a te családodnak ártana valaki?”
Nem rossz pakk mi?
Nézzük a relativizálást: nem arról van szó, hogy bármit megtehetünk a másikkal, vagy közömbösen kell néznünk, ahogy egymásnak ártanak a többiek. Arról van szó, hogy bármi megtörténhet.
A bűn: Ártó szándékú cselekedet vagy mulasztás. Olyan tett, ami több kárt, bajt okoz, mint amennyit használ. Ezek azok a cselekedetek, amik megszegik a társadalom erkölcsi szabályait.
Eszerint mindig bűnös vagyok, ha a mulasztásom miatt ártok valakinek. Mi az eredendő mulasztása minden embernek?
Egész életünkben elmulasztunk figyelni arra, ami van!
Ha nem vagyok tisztában, ami van, ha nem figyelek a Valóságra, és kizárólag aszerint cselekszem, hogy éppen mit álmodok, valójában óriási szerencse kell ahhoz, hogy ne kövessek el bűnt valakivel, vagy éppen önmagammal szemben. Pl.: Minden egyes pillanatban, amikor megítélek valakit, vagy valamit, vagy magamat.
“Mit kell a bűnözőkkel csinálni?” Ha minden pillanat más, akkor minden bűn más, és minden bűnöző is. Csak az ego ragaszkodik a generál megoldásokhoz. Ha a bűnt most egyszerűen a törvények szempontjából értelmezem, akkor azt kell mondanom, a bűnözőkkel azt kell csinálni, ami a Btk.-ban rájuk vonatkozik. (Hah, kiált fel az ego. most igazam van :) Nem. A Btk. is az ego terméke. Nézzük meg, hogy a törvénykezés és ítélkezés társadalmi szintre emelése, milyen hatásfokkal kezelte a problémát. Kb. 5000 év? Én nem úgy látom, hogy meggyőző lenne az eredmény.
Minden cselekedet egyedi. Egyedi tehát minden “bűn” és “bűnöző”. Ha felteszem a kérdést, mi a bűn, akkor az ego pánikba esik, mert olyasmivel találkozik, amivel nem tud mit kezdeni, amire valójában nincs szabály. (A 10 embert felrobbantó öngyilkos terrorista gyáva, alattomos gyilkos, vagy hős, aki a legnagyobb áldozatot hozta az ügyért, amiben hisz?) (Rohadjak meg, mi?:) Hogyan lehetne egy alvajárónak, aki csak saját álmát látja, megítélnie az igazságot? Aki látja az igazságot, az pedig tudja, hogy nincs kit elítélni. “Mit kell csinálni?” Kell? Mit tudom én? De senki más sem!!
“Ha a családomnak ártana valaki?” Mondjuk megerőszakolná a lányaimat? (Ha már játszunk, játsszunk nagyban!) Nem tudom. Persze, hallom magamban az egyértelmű választ. De, hogy akkor és ott mit tennék, hogyan éreznék, mit gondolnék, nem tudok hiteles választ adni. Lehet, hogy simán felülemelkednék a ki a hibás kérdésen, és ahogy csak tudnék segítenék a lányaimnak talpra állni, feldolgozni, továbbélni. Lehet, hogy vérivó, bosszúálló akarattá válnék, aki semmi mást nem akar, mint elpusztítani a fájdalom okozóját. Két lábon járó gyűlöletté és neurózissá válnék. Tényleg nem tudom. Erősen bízom abban, hogy soha nem kell még hasonlóval sem szembenéznem.
Pillanatnyilag így gondolom. De ezek csak gondolatok. Én most így definiálom a bűnt (ha már ragaszkodunk az erkölcsi kategóriákhoz):
Bűn (főnév): Olyan cselekedet, amit, szándéktól függetlenül, a figyelem hiányában, a Valóság mellőzésével teszünk.
Bűn, ha nem figyelünk!
(Tényleg elszoktam az egzakt definícióktól, keserű a szám és rossz a hangulatom. Azt hiszem, biztos, hogy tévedek.)
Egyben vagyok csak biztos:
Én csak egyetlen ember cselekedeteiért tudok felelősséget vállalni, s ez én magam vagyok. De magamért hogyan, ha egyszer alszom?
Majd figyelek :P
Együtt brekegünk