BEMUTATKOZÁS

Ha sétálsz egy tó közelében, sokféle hangot hallhatsz. A víz csobogását, a szél zúgását. Sokszor a békák kuruttyolását is. Dönthetsz, hogyan tovább. Észre sem veszed és továbbmész. Megállsz egy pillanatra, mert idegesít a vartyogás. Szidod a békát, mert zavar. Vagy állsz egy kicsit és hallgatod. Belefeledkezel. Akárhogy döntesz, a békának mindegy. Ő marad és brekeg. Yorick vagyok, és ez az én tavam.

Együtt brekegünk

  • jorick1977: @sünibaba: Én valójában nem erre gondoltam... :) De abban is van igazság, amit írtál. Hiszek abban... (2015.01.30. 07:03) Megcsalás 4.
  • sünibaba: Sokat gondolkodom a megcsalásról szóló írásaidon. Töprengek, hogy vagyok én most ezzel. Teljes mér... (2015.01.28. 19:33) Megcsalás 4.
  • sünibaba: @jorick1977: Válaszoltál, nagyon is, köszönöm. Én is egyre többször meglátom azt a sérült kicsit ... (2014.10.16. 18:56) Realitás vagy valóság?
  • jorick1977: @sünibaba: Magát az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a bűvész nagylelkűen megmutatja, hogya... (2014.10.07. 09:37) Realitás vagy valóság?
  • sünibaba: @jorick1977: Esetleg igen, ha ez nem túl tolakodó kérés. Könnyebb megértenem, ha van konkrétabb pé... (2014.10.05. 07:32) Realitás vagy valóság?
  • Utolsó 20

Szürreálissss

2014.05.04. 05:21 | jorick1977 | 3 komment

Álmomban valami történt. Azt álmodtam, hogy álmodok. Egy pillanatra megfeszült a belsőm, eltűntek a gondolatok. A személyiségem széthullt, miközben még félni sem tudtam, mert nem volt gondolatom rá. Meghaltam. De valahogy mégse. Egy pillanatra tiszta tudattá váltam. Nem tudom az érzést megfogalmazni.

tudat.jpg

Felébredtem álmomban, de olyan intenzív volt az élmény, hogy tovább lökött, és teljesen felébredtem. Feküdtem a sötétben, a szívem veszettül kalapált, de pár pillanatig csak magam voltam. Nem volt hang a fejben. Nulla gondolat.

Szürreális volt. 

Egy kicsit nem tudtam

figyelni :)

Elhalványulás

2014.04.02. 06:43 | jorick1977 | 2 komment

Kezdek elhalványodni. Mint a régi filmes trükkben. Egyre átlátszóbb vagyok, egyre karaktertelenebb (olyan ritkán használjuk ezt a szót :) ) Sokan meg is jegyzik: "Mostanában olyan csöndes vagy." "Tudod, mielőtt megkattantál..."

Mindezt aggódó hangsúlyokkal. ;)

Félálom

2014.03.25. 05:52 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Érzem ahogy oldódnak a félelmek és a görcsök. Semmi nem lett jobb vagy rosszabb. Én változom. Egyre kevésbé veszem komolyan magam. Egyre könnyebb vagyok.

Egyre több mosoly vesz körbe. Érzik.

Persze szenvedek még időről-időre, csak...

Köznapiság

2013.08.12. 08:51 | jorick1977 | 4 komment

Címkék: filozófia gondolatok életmód pszichológia tudat önismeret útkeresés ezoteria spiritualitás

Már nagyon régen nem írtam. Volt, hogy lehetőségem nem volt, volt hogy kedvem. De az egyik legfőbb oka talán az volt, hogy egy kicsit elszállt az agyam. A különböző blogokon vannak statisztikák, én pedig megszállottja lettem a grafikonoknak. Emlékszel?

A béka csak kuruttyol, akármi is van.

Hát én elkezdtem valami képzelt közönségnek játszani és sikeres akartam lenni. Nos, szerencsém van. Nem lettem az. Most végre újra tisztának érzem magam. Ma úgy ébredtem, hogy elég volt ebből az őrületből. Félre ne érts, nem bánom, hogy így alakult. Szükséges volt, kellett ez a tapasztalat. 

Most talán van újra esélyem arra, hogy a pillanat formálja a kezemmel a szöveget, anélkül, hogy különösebben koncentrálnom kellene. Mindig csak pár szóval látom előrébb a szöveget, mint ahogy leírom.

Sokat tanultam az elmúlt időben és sokat is tapasztaltam. Ezeknek nagy részét nem is tudom szavakba formálni, vagy mert önmagukba annyira jelentéktelenek, vagy mert túl vannak az egyszerű gondolkodáson.

Döbbenetesen kezd átalakulni a konfliktusokhoz való viszonyom. Ezek közül persze más, amikor filozófiáról vagy más elméleti dologról van szó, és más amikor a hőségben eldurran az ember agya, és valami apró hülyeségből hirtelen élethalál harc lesz. Az előző esetben már nem igazán harcolok. Valóban sikerül már sokszor menet közben, hogy ne azonosuljak a nézeteimmel. Még pajzsként tartom őket magam előtt, de legalább az működik, hogy ne higgyem azt, én magam vagyok a pajzs. Az utóbbiak sokkal keményebb diók. De legalább időnként már észre veszem, mi történik. A múltkor is valami apróság miatt felfortyantam, és hihetetlen mértékű feszültség kezdett kiáramlani belőlem, (indokolatlanul nagy, talán amiatt, hogy kicsit ki van éheztetve az egóm) Mindenesetre elkezdtem rázúdulni a környezetemre, éreztem, ahogy az aktuális pillanat feszültsége egyre korábbi, hasonló típusú feszültségek emlékképeit hozza elém, ezek elkezdtek összekapcsolódni, s mint egy lavina árasztották el az agyamat, a végén már szinte őrjöngtem. Ekkor egy pillanatra tudatára ébredtem, hogy mi is történik, hogy dühöm már nem is az aktuálisan kialakult helyzetről szól. Ráébredtem, mi az a folyamat, ami bennem zajlik. Kizökkentem. A lendület még vitt előre, nem volt semmiféle drámai leállás, de miközben az agyam kerregett, egyszerűen láttam a nevetségesen, eszelősen értelmetlen voltát annak, amit csinálok. Aztán leálltam. Így már nem volt értelme folytatni.

Komolyan úgy érzem az életem napról napra jobb. Már nem érzem azt a szorongást, ami korábban nagyon sokszor meglepett. Nem érzem azt a félelmet, hogy most mi lesz velem? Ki is vagyok valójában? Nem. Válaszom nincs erre a kérdésre, de már nem zavar ez a tény.

Nagyon vicces. Nem rég egy fiatal ismerősöm, akit már régen nem láttam, meglátogatott minket. Miközben beszámolt élete folyásáról, ami egyébként igen sikeres és tetszetős, elmesélte, hogy párjával együtt igen vallásosak és többek között hasonló párokkal járnak össze, és egy atya segítségével teológiai kérdéseket boncolgatnak rendszeresen, miközben érintik az élet nagy dolgait. Felcsigázott a dolog, szó szót követett és végül meghívtak egy ilyen összejövetelre. Miközben mindez történt sikerült megfigyelnem magam, hogy mikor mi motivál. Rájöttem, hogy elsősorban én akartam, hogy menjek, mert küzdeni akarok. Ki akarom próbálni, hogy mit bír ez az újfajta, zsenge gondolkodásmódom. Győzni akarok, hogy csillogjon bölcsességem, és magasabbrendűségem a spiritualitás területén. Ezt kicsit kiábrándító volt látni ezt magamban, s próbáltam visszakozni, hogy talán mégse mennék el. De ők már lelkesek voltak. Maradt tehát a meghívás, és maradt számomra a feladvány, hogy elrendezzem magamban ezt az egész kérdést. Hihetetlenül boldog vagyok attól a ténytől, hogy egyre gyakrabban veszem észre azt, hogy mit csinálok. Fantasztikus érzés. Kezdek aktív résztvevője lenni a saját életemnek.

Amikor ifjú ismerősöm, miután próbáltam elmondani neki, hogy én nem vagyok ateista, nekem szegezte azt a teszt kérdést, hogy szerintem mi történik velem a halálom után, igen nagyképűen azt válaszoltam:

Teljesen fölösleges arról gondolkodni, hogy mi történik velünk halálunk után. Bármit gondolunk, ami nem tapasztaláson alapszik, az puszta fikció. Engem sokkal jobban érdekel, mi történik velem halálom előtt. (S kajánul, de igen jelentőségteljesen elvigyorodtam.)

Hát ez sem dicsteljes történet, de rájöttem arra, hogy bár ostobán viselkedtem, véletlenül ráhibáztam a lényegre. Most, hogy kezdem látni, mennyire nem voltam része az életnek, egyre inkább érdekel, hogy mi is zajlik itt valójában.

Szerintem mindenképpen valami olyasmi, amire érdemes

ODAFIGYELNI!

Csend

2013.07.01. 06:41 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Vajon mi ez a csönd? Figyelj!

Semmi…

Pörög az élet. Történik ez meg az. De semmi.

Milyen mókás, hogy pont a napokban dugult el úgy mindkét fülem, hogy napokig sokszor alig hallottam. Mintha víz alá merültem volna. Hirtelen minden tompább lett, távolibb. Tudod mit? Élveztem kicsit. Jól esett, hogy a világ, a külső világ távolabb lépett. A figyelmem így beljebb irányult. Jó volt.

De, ha őszinte akarok lenni, valójában semmi. Semmi van és már nem is zavar igazán. Talán őszintébb lettem. Néha meglep, hogy milyen intenzív érzések, benyomások törnek rám. De még ezek sem törik át a burkot. A többi néma csend…

Egyre többször kapom magam azon, hogy nem gondolkodom. Fura érzés. Történik valami, amin korábban sokat töprengtem, rágódtam volna, elemeztem volna, most meg nem. Aztán egyszer csak ocsúdok. Hé! Nem kellene ezt átgondolnod? 

Nem igazán.

Egyre több mindent bocsájtok meg magamnak. Olyan dolgokat, amikről azt tanították nekem, hogy helytelen. Egyre szabadabban mozgok az életemben. 

Múltkor valaki kérdezett valamit erről az egészről, s igen kellemetlen volt, hogy nem bírtam szavakba önteni. Belül pontosan tudtam, mit kellene mondani, de kimondva semmi nem fedte le a lényeget. Kicsit el is ment a kedvem a filozofálgatástól. Kicsit az írástól is.

Lehet, hogy most nincs más dolgom, mint megélni, mindazt, ami fennakadt a szűrőn. Lehet, hogy most már eljutottam odáig, hogy tényleg csak figyelnem kell.

Csak figyelnem.

Figyelnem.

Csak. (Jó, mi? :)

Oshonás

2013.06.05. 06:19 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego gondolatok pszichológia önismeret spiritualitás Osho

Azt hiszem, tudom, mi a bajom az utóbbi időben.

OSHO

Mostanában tőle olvastam sokat. Nagyon deprimáló. Na, nem az, amiket ír, hanem valami más.

Én mindig büszke voltam arra a képességemre, ahogyan a legkülönbözőbb információkat szintetizálni tudtam, és ezekből meglepően újszerű és izgalmas gondolati íveket tudtam alkotni. Még akkor is, amikor az esetek túlnyomó részében (gyakorlatilag szinte mindig :) kiderült, hogy már korábban és sokkal magasabb szinten megvalósították elgondolásaimat. Újra és újra felfedeztem azt, ami már sokak számára nyilvánvaló volt. (pl. 11-12 évesen kigondoltam, hogy Európa országainak az USA mintájára össze kellene állni Európai Egyesült Államokká. Még a fázisait is végiggondoltam, persze Magyarország vezetésével:) Eleinte nagyon letört, hogy rengeteg energiával újra és újra felfedeztem a spanyolviaszt.

Aztán egy idő után rájöttem, hogy egyvalamire mégis csak jó ez a képességem. Azok a primitív, nyilvánvaló összefüggések így teljesen belsővé váltak. A mechanizmusuk egyre kifinomultabb lett, és egyre mélyebb összefüggésekre jöttem rá (persze ezek sem voltak újak).

Nem túl rég voltam egy embernél, akit magamban afféle “kismesternek” aposztrofáltam. Segített másoknak az útkeresésben. Beszélgettem vele pár szót, amikor azt mondta: “Ha el akarsz utazni valahová, felülhetsz a vonatra. Nem kell neked lefektetned a síneket, azok már ott vannak.” Én azóta, ha eszembe jut ez a beszélgetés, mindig arra gondolok:

De én az vagyok, akinek magának kell lefektetni a síneket, különben nem fogom megérteni a dolgok működését a legapróbb csavarig. És én ettől vagyok, az aki. Ettől lesz különlegesebb az én tudásom, másokénál, hogy én centiről centire megdolgoztam a megértésért, így az valódi. Gyakran érzem, hogy mások sokszor csak azt hiszik, hogy értenek valamit. Én tudom, hogy sok mindent nem értek, de azt a keveset, amit igen, azt teljes mértékben.

Csinos gondolat, ugye? Most, hogy leírtam, meg tudom mutatni a csapdákat benne. (kiemelem)

De én az vagyok, akinek magának kell lefektetni a síneket, különben nem fogom megérteni a dolgok működését a legapróbb csavarig. És én ettől vagyok, az aki. Ettől lesz különlegesebb az én tudásom, másokénál, hogy én centiről centire megdolgoztam a megértésért, így az valódi. Gyakran érzem, hogy mások sokszor csak azt hiszik, hogy értenek valamit. Én tudom, hogy sok mindent nem értek, de azt a keveset, amit igen, azt teljes mértékben.

Hát igen. Ebben a pillanatban magamnak sem vagyok túl szimpatikus. :)

Azt hiszem a gond az, hogy az egom bármire (és ezt szó szerint kell érteni) képes lenne, hogy különlegesnek érezhesse magát. Az utóbbi időben egyfajta spirituális megmondó ember szerepében szeret tetszelegni. Valóban pokoli jó érzés, amikor bölcsnek érzem magam. Lehet, hogy az egész blogírás az egom trükkje? (Oké, ez most zavaró gondolat)

Akárhogy is van Osho ettől foszt meg. Mire bennem felötlene valami izgi gondolat, ő már rég bizonyította, megmagyarázta, ráadásul sokszor meggyőzően. Néha már nincs kedvem erőfeszítést tenni, mert bármit csinálok, jön Osho és százszor jobban csinálja. Eddig azt gondoltam, hogy elveszi tőlem a felfedezés örömét. Valójában azt az érzést veszi el kérlelhetetlenül, hogy valami különleges vagyok. Gyengíti az egom integritását, és ezt nehéz megbocsátani. (Amiatt oshongok, hogy az árnyékában oshonok :)

Mindenesetre, most hogy ezt leírtam, kicsit megnyugodtam. Az látszik, hogy az egom csalafintább, mint amilyennek látszik. Egyszerűen jobban kell figyelnem!

Pokol a la cart

2013.05.31. 06:17 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: filozófia valóság étterem figyelem pszichológia életvezetés önismeret útkeresés ebéd konfliktus elme jelenlét

Tegnap bepillantást nyertem a pokol egyik parányi bugyrába. No nem rögtön a nagycsarnokba, hanem csak amolyan kis szuterénbe. Hogy mi történt? Talán nem is annyira érdekes. Sokkal inkább a hogyan?

Átlagos étterem, átlagos emberek. Egy asztaltársaság. Azt hiszem egy család. Az étterem jópofa, de nem egy puccos hely. A tulaj egyik fő stratégiája lehet a bevétel fokozására, hogy túl kevés embert alkalmaz ekkora forgalom mellett. Igen, ez még mindig teljesen lényegtelen. Lássuk a poklot.

A kiszolgálás lassú. De nagyon. Rendeléstől levesig 60 perc, és akkor sem mindenkinek hozzák ki, van, akinek még plusz várni kell. Majd megjön a húsleves, langyosan. Visszaküldés. Melegíttetés. (Valószínűleg beleköpés :) Még 20 perc. Érzed, hogy kezd felmenni a pumpa? Jó. Te mit tennél?

Itt a stratégia az volt, hogy a társaságból ketten hangosan morogni kezdtek, majd megjegyzéseket tettek, félhangosan, amikor a pincérnő közel volt. De, nem szóltak konkrétan, nem kérdeztek utána, nem tettek normálisan panaszt. Jó fél órán keresztül morgolódtak, majd, amikor már ott volt a leves, és kiderült, hogy langyos, akkor jött a kanálcsapkodás, méltatlankodás, de első körben még mindig nem szólt a méltatlankodó a pincérnek. Végül igen, de addigra már tombolt a feszültség az asztalnál. Levezetésképp még pár hangos megjegyzés: Be se teszem ide többé a lábam! Ez régen egy színvonalas hely volt! Ha fél perc múlva nincs itt a söröm ki se hozza…

A társaság úgy működött, mint egy gejzír. Ütemesen lövellte ki magából a feszültséget. Olyan erővel, ami egyértelműen mutatta, hogy ezek hozott feszültségek voltak.

Hol itt a pokol? Ez teljesen normális reakció?

Az az igazság, hogy én most értettem meg mélységében, amit Tolle írt:

“Ha olyan helyzetbe kerülsz, ami számodra kellemetlen, három dolgot tehetsz: 1. Megváltoztatod a helyzetet. 2. Ha nem tudod, vagy nem akarod megváltoztatni, akkor lépj ki belőle. 3. Ha sem megváltoztatni, sem kilépni nem tudsz, akkor fogadd el.”

És most a pokol. A társaság jelentős része nem akarta megoldani a helyzetet! Nekik ok kellett arra, hogy a belső fájdalmaik, frusztrációik felszínre törhessenek, hogy megszabadulhasson az egojuk a rá nehezedő nyomás egy jelentős részétől. Egymásban kerestek támaszt. Egymást gerjesztették. Amikor kezdtek volna csillapodni a kedélyek, akkor valaki (mindig más) talált egy újabb bosszankodási lehetőséget. Már olyan dolgokon hergelték magukat, amiknek semmi köze nem volt a helyzethez, de még az adott étteremhez sem. (pl.: A vendéglátás helyzete nálunk s más nemzeteknél c. összehasonlító értekezés, melyből kijött, hogy milyen szar nekünk :) Emlékszel arra, hogy mit írtam az elején? Hogy ez valószínűleg családi ebédnek indult? 

Mi lehetett az eredeti cél? Egy biztos, hogy jól érezzék magukat. Ez volt a fejükben, amikor leültek. Az valóság nem találkozott az előzetes elvárásaikkal, ők pedig nem alkalmazkodtak. (pl.: nem intézkedett időben, akinek problémát okozott a helyzet), hanem szenvedni kezdtek. Bármerre néztek a dolgok nem úgy voltak, ahogy ők szerették volna. Aztán fantáziálni kezdtek az okokról, ahelyett, hogy kérdeztek volna, s (a legviccesebb) végül jól feldühödtek mindazon, amit maguk elé képzeltek.

Így lett pokolivá a feszültség. Az egész helyzetben parányi szerepet sem játszott a valóság. Döbbenetes volt látni, ahogy a gyávaságból, a félelemből (mi lesz, ha nyíltan szóvá teszem? Kellemetlenség!) eredő passzivitás, hogyan épít fel magának önigazoló, saját magát energetizáló dühöt és méltatlankodást, és ez hogyan erősíti meg az egot egyedülállóságának, felsőbbrendűségének tudatában (“nem vagyok ehhez szokva”). 

Számomra a legkellemetlenebb része az volt, hogy nem bírtam szemlélő maradni. Nagy felébredettségemben, elszánt középpontban maradási kísérleteim közepette, simán berántott az örvény, amit a feszültség generált (Tényleg, mint egy tűztölcsér!). Éreztem a dühöt, az állati dühöt, amit azért éreztem, hogy miért bénáznak, miért nem szól kulturáltan, miért puffog, ahelyett hogy cselekedne, vagy menne el, vagy bármi.

Persze, miközben ezen dühöngtem, én sem csináltam semmi tudatosat. Nem mentem oda, megkérni őket, hogy ezt fejezzék be, nem próbáltam segíteni őket a megoldásban, és a helyzetet sem tudtam elfogadni. Végül az én egomban megbújó frusztrációk, fájdalmak és mindenféle kisördögök vidáman vetették bele magukat ebbe a kavalkádba, s anélkül  hogy ennek kívülről látható nyoma lett volna, bennem is pörögni kezdett egy tűztölcsér.

Hát, basszus. Na…

Szóval így működik ez. Így működik az ego. Én pedig újfent tanulhattam egy kis szerénységet. Most már örülök az élménynek. Jó volt megtapasztalni és megérezni, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az álmainknak, amit az ego vetít ki. Hogy a testem stressztüneteket produkált, anélkül, hogy veszély fenyegetett volna. Pusztán a saját gondolataim elegek voltak ehhez.

A legérdekesebb, hogy akár mindenki jól érezhette volna magát. De ehhez jobban kell figyelni!

Szeretném, ha szeretnék

2013.05.29. 06:22 | jorick1977 | 1 komment

Címkék: filozófia gondolatok figyelem szeretet pszichológia életvezetés tudat

Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy lövésünk sincs a szeretet valódi természetéről. Most eszembe jutott Douglas Adams idő meghatározása a Galaxis útikalauz stopposoknak c. könyvből: “körülbelül kétezer évvel azután, hogy valakit felszögeztek egy fára pusztán azért, mert azt mondta, mi lenne, ha az emberek, a változatosság kedvéért, szeretnék egymást…”

Nekem mindig gondot okoz, hogy sokszor azt hiszem valamiről, hogy már tudom, értem, pedig nem. Aztán szépen lassan leesik, hogy félreértettem. Nézzük, miről van szó:

Egy barátommal a szeretetről/szerelemről beszélgetünk, mikor olyasmit mondott:

- Akkor azok alapján, amiről eddig beszéltünk, akkor tudnom kell elfogadni olyannak, amilyen. Akkor nem gerjeszthet az egom konfliktust, szenvedést.

Én úgy gondolom, hogy ez majdnem igaz. (A Casting c. filmből Kern Andrástól megtanulhatjuk, hogy a majdnem a legrosszabb. Rosszabb mintha távol vagy tőle.) Egyébként egyetlen szón bukik el a dolog:

KELL

A kell az akaratot fejezi ki, egyfajta kényszert. Ha szeretni akarom, akkor el kellfogadnom, olyannak, amilyen. Azonban az akarom és a kell cselekvést takar. A szeretetet el kell érni, tenni kell érte, különben nem elérhető. A kellben benne van, hogy alkut kell kötnöm magammal, valamit el kell nyomnom magamban, valamit szublimálnom kell. Valójában mi történik?

A másik tesz valamit, ami nekem nincs ínyemre, valamit, ami engem határozottan zavar, mert ellentmond annak, amit én az adott pillanatban helyesnek vélek. Miért zavar egyáltalán? Ez könnyű: az ego féltékenyen őrzi saját integritását. Ha valamiről azt gondolom, hogy helyes, akkor valójában nem is az a fontos, hogy tényleg helyes-e vagy sem. Akkor az számít igazán, hogy én gondoltam. Az, hogy a másik másképp cselekszik veszélyezteti az énképemet, aminek fontos eleme az, hogy én tudom az igazat. Nem lehet mindkettőnknek igaza, ha ellentétes a meglátásunk. Egyik álláspontnak vesznie kell! Szóváteszek. Ingerkedem. Kötözködök. Panaszkodok. A forma mindegy. A másik tudtára kell adnom, hogy helytelen a viselkedése. Az ő egoja ezt támadásként érzékeli. Látszólag az álláspontját védi, valójában élet-halál harcot vívunk. “Két önzés titkos párbaja…” by Szabó Lőrinc.

Így alakulnak ki azok a pitiáner, méltatlan, idétlen veszekedések, ahol 10 perc után már nem tudod felidézni a kiváltó okot, csak azt tudod, hogy győznöd kell.

Hogy Te ilyet sose? Akkor valószínűleg egod szerves része az, hogy veled bárki bármit megtehet, értéktelen vagy, s maximum úgy kaphatsz némi figyelmet az emberektől, hogy beléd törlik a lábukat, de így legalább elmondhatod, hogy különleges vagy, mert el tudod ezt viselni, s bár súlyt a sors, de te bírod és kitartasz. Tűrsz. (Na, milyen vagyok :)

Ha szeretni akarom, akkor el kell fogadnom, olyannak, amilyen.

Miért akarom? Ha akarom, akkor pillanatnyilag nem szeretem. Miért kell? Ha kényszerből cselekszem, akkor az később visszaüt. Miért kötsz kompromisszumot? Nagyon egyszerű a válasz, és nagyon visszataszító:

FÉLSZ.

Hogy mitől, azt mindig az adott szituáció dönti el, s hogy mennyire, az attól függ, hogyan vagy képes elleplezni magad elől a nyilvánvaló tényeket. Egy párkapcsolati konfliktusban mindig mérlegre kerül, hogy mi az erősebb, az egod integritás iránti igénye, vagy félelme, hogy kizökken a számára kezelhető (még akkor is, ha borzalmasan nehéz), és ismerős helyzetből.

De akkor hogy? Hogyan kell szeretni?

Már megint a kell… Nem kell szeretni. Amikor megtanulsz figyelni, akkor lecsendesíted az egod őrjöngését. A csendben felismerésekhez jutsz, és életedben először, valódi tapasztalatokhoz. Ezek elvezetnek, ahhoz a ponthoz, ahol le tudod tenni a félelmeidet. Ha nincsenek félelmeid, annak tudod látni a dolgokat, amik. Mivel nem félsz, nem kell ítélkezned, hogy összetartsd az egodat, mert már túlléptél az egon. Azt, hiszem ez az a pont, ahol szeretni lehet, ahol az elfogadás teljessé válik. Ehhez legközelebb az anyák szeretete áll, amit gyermekeik felé éreznek. (Valójában ez csak egész kis korban van így, amíg az anyák bele tudják álmodni álmaikat a parányi emberkezdeményekbe. Az álmok elvárásokká, az elvárások csalódássá, a csalódások feszültséggé válnak. AZ EGO NEM TUD SZERETNI!)

Amikor teljes az elfogadás, az a másik puszta létezésére irányul, legyen szó bárkiről. Olyan szintű szeretet, amit még nem tapasztalhattunk meg létezésünk során. Olyan szeretet, ami nem korlátoz, hanem kiteljesít. Olyan szeretet, ami nem önző, nem gyáva, nincs benne parányi félelem se.

Én nem akarok szeretni.

Én figyelni akarok!

A boldogságról

2013.05.27. 06:27 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet filozófia gondolatok valóság most szenvedés figyelem bölcsesség tudat megvilágosodás önismeret útkeresés félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét feloldás

Igen. Tudom, hogy cukormázas. Ez van.

Mikor voltál utoljára önfeledt?

Nem. Nem arra vagyok kíváncsi, mikor érezted magad jól? Mikor pihentél meg utoljára, hanem arra, hogy mikor lélegeztél utoljára szabadon?

Nem. Nem hülyeséget kérdezek. 

Nem rég történt, hogy megfogalmaztam egy képet itt, a blogon, amiben úgy láttam, hogy az emberek alvajárókként kóborolnak szerte a világban, és igen tanulságos kicsit kívülről szemlélni őket. (Kicsit olyan, mint a Holtak hajnala, vagy más zombis film :) ((Talán az egész zombi dolog erről szól? Végülis a zombi nem más mint egy élő halott, aki cselekszik, durva primitív vágyak irányítják, de nincs jelen benne a tudatosság. Lehet, hogy a holtak irányításáról szóló történetek, durván félreértett tanmesék a tudatosságról?)) (((Hogy ez már túl messzire ment? Lehet…)):) Ezután a kanyar után vissza!

Szóval leírtam, de a kép velem maradt. Így szemléltem a családomat, így szemléltem az embereket az utakon, és így nézelődtem a munkahelyemen. Meglehetősen szórakoztató volt. Mikor beszélgetni kezdtem egy barátommal, akivel együtt próbáljuk felfejteni a rejtélyeket, érdekes dolgot mesélt.

Előző délután, ahogy hazafelé tartott a metrón, egy pillanatra “megébredt”. Körbenézett, látta az embereket, ahogy egymás mellett ülnek, a többség a mobilját masszírozza, a maradék üveges szemekkel néz maga elé, hirtelen nagyon ostobának tűnt neki az egész helyzet. Ettől felvidult, ami hamarosan nevetőgörcsbe váltott át, amit próbált leplezni. Hogy elfojtsa, elővette a mobilját, hogy beolvadjon, de gyakorlatilag alig látta a kijelzőt, és az is nagyon ostobának tűnt. A végén gyakorlatilag lemenekült a metróról. Kiszállt és percekig nevetett. A villamosra már fel sem szállt, hanem nevetgélve sétált egy megállót. (Fontos! Bármennyire is úgy tűnhet, semmiféle drog nem játszott szerepet, ebben a történetben!) Én meghallgattam a sztorit, eszembe jutott, amikor én jártam így a fürdőkádban, s kuncogni kezdtem. Nem folytatom. A végén fél órán keresztül röhögtünk gyakorlatilag mindenen, felszabadultan, felismerve (és megélve!) a világunk tökéletes abszurditását, súlytalanságát. (Persze, hogy bolondnak néztünk ki! Néhányan kérdezgették, hogy min nevetünk? Szerettek, volna csatlakozni, de hogyan magyaráztuk volna el? Néhányan azt hitték, őket nevetjük ki, ezen megsértődtek. Mondanom sem kell, ez csak olaj volt a tűzre.) Hogy milyen érzés ez?

Könnyű! A Létezés döbbenetesen könnyű! Ahhoz tudnám, hasonlítani, mint amikor gyerekkorodban féltél és a takaró alá bújtál. Biztonságba érezted magad, de a levegő lassan elfogyott, meleged lett, nyomasztó volt. Előbb utóbb ez az érzés legyőzte a félelmedet, s előbújtál. Emlékszer az első levegővételre? A hűvösségére, a tisztaságára? Körbenézve meg rájöttél, hogy a szörnyet csak képzelted?

Nos, most ugyanezt csinálod. Persze van néhány különbség. A takaró betonból van és iszonyú súllyal nehezedik rád. Olyan régóta fekszel alatta, hogy nem is tudod, hogy valami alatt fekszel. Azt hiszed, hogy ez minden. Ha néha meg is tudod emelni, akkor csak sötétet látsz és félsz. Félsz mindenfélétől, ami nincs is ott. Nem tudom elmondani, milyen érzés… Viszont már értem, mi a vonzereje a különböző drogoknak. :)

Aztán persze lassan elmúlt ez a hangulat. Visszamásztunk a betonszarkofágunkba, de most rosszabb volt. Nyomasztóbb, mert tudtuk, hogy az igazi élet könnyű, de most csak szürke súlyok nyomtak.

Vágyom vissza. Most már ki akarok bújni. Egyre biztosabb, hogy nincs mitől félni. Egyetlen dolgot tehetek:

Figyelek!

Függőségek

2013.05.21. 07:09 | jorick1977 | 1 komment

Címkék: ego élet függőség drog harc alkohol önértékelés dohányzás filozófia gondolatok valóság szenvedés életmód figyelem pszichológia életvezetés szenvedély tudat leszokás igazság önismeret önbizalom szenvedélybetegség útkeresés elme önkép megszabadulás jelenlét feloldás elbukás

Dohányos, drogos, alkoholista, társfüggő, szexfüggő, játékfüggő, fülönfüggő :)

Annyiféle függésünk van, hogy saját tudományágat kapott, az addiktológiát. Vizsgálják a kérdést pszichológiai szempontból, genetikai szempontból, neurobiológiai szempontból stb. Lebontják típusokra, különféle eljárásokkal próbálják kezelni. Az eredményesség ingadozó.

Morálisan, erkölcsileg a függőséget alapvetően elítéljük. Nyomorult drogos, mocskos alkoholista… Gyengeségnek tekintjük, amikor valaki kiszolgáltatott a szenvedélyének, ami ráadásul káros, mert rombolja a függő szervezetét, rontja a környezete életminőségét.

Szerencsére ma már inkább tekintjük annak, ami valójában. Betegségnek és nem bűnnek. Rengeteg igen okos ember töri magát azon, hogy segítsen azoknak az embereknek, akik a függés csapdájába estek. Hogyan lehetséges, hogy nem születik igazán megnyugtató, kielégítő megoldás? Én úgy vélem, hogy az ilyesmi csak úgy lehetséges, ha rossz helyen kutatunk. Azért kutatunk rossz helyen, mert az igen okos emberek is többnyire függők. Függnek a saját egojuktól, ami óriási tudást halmozott fel, emiatt komoly gondjaik vannak a valóság felismerésével. Ők úgy vélik, tudnak. (Tudod, teli korsóba tölteni…)

Én egész életemben képes voltam függni. Volt kakaó függőségem, TV függőségem, könyv függőségem, DVD függőségem, dohány függőségem, stb.(és ezek csak azok, amiket az első körben fel merek vállalni :) Ismerek valakit, aki szintén kalandozik a megismerés világában, és egyszer kijelentette: Függök attól, hogy ne legyek függő. Hm.

Az egyetlen közös pont mindenhol, maga a függőség. Logikusnak látszana tehát magát a függőséget meghatározni. Bizonyára sokan, sokféleképpen, igen pontosan megtették ezt már, aztán konferenciákat szerveztek és szaklapokban vitatkoztak arról, mi is az elefánt, cső, oszlop vagy kötél bojttal. :) 

- Persze. Aztán jössz Te, osztod az észt, és már megint közhelyeket kimondva, a valóságot durván leegyszerűsítve eljátszod az okos mikulást, és megmondod a tutit. (Néha nehezen viselem magamat :)

Talán Zacher Gáborról hallottam, hogy olyasmit mondott a függőségről, hogy az esetek túlnyomó részében az dönti el, hogy az alkalmi szerfogyasztó függővé válik-e, hogy a szer (és ez lehet bármi) hiányt pótol-e, valamiféle lyukat töm-e be. Szerintem ez zseniális meglátás. De honnan jön a hiány? Mi ez a lyuk?

Sokszor az érzelmi elhanyagoltságot jelölik meg okként. A társtalanságot, céltalanságot. A szerhasználatok zömében a cél, elnyomni, elfelejteni ezt az érzést, ezt az ürességet. 

- Eddig ez mind szép és jó, de semmi új. Miért került ide ez a téma?

Oké. Látom, varázslatot szeretnél. Hát figyeld a kezem, mert csalok.

Az alap az elme, az ego. Az ego eredeti funkciója az, hogy segítse a TUDATOT tapasztalni, tájékozódni a Valóságban. Egy puszta eszköz. Azonban a TUDAT belefeledkezett az ego által teremtett, kivetített valóság szemlélésébe, s végül elfeledkezett önmagáról. Most abban a meggyőződésben éljük életünket, hogy mi azok vagyunk, akinek hívnak minket, mi a történetünk vagyunk, azoknak az élményeknek, neveltetésnek, tudásnak, tapasztalatoknak a végeredménye, amikre emlékszünk, s így alakítjuk ki a jövőről alkotott képünket, terveinket. 

DE EZ EGY ILLÚZIÓ. AZ EGO NEM KÉPES MEGÉLNI ÉS MEGTAPASZTALNI A VILÁGOT. TERMÉSZETÉNÉL FOGVA TÖREDÉKESEN ÉRZÉKEL, MERT CSAK EGY ESZKÖZ (Ő A HARAPÓFOGÓ, NEM A MÉRNÖK). AZ EGO A FENTI TULAJDONSÁGA MIATT ELKERÜLHETETLENÜL PARANOIÁS, BIZONYTALAN, ÁLLANDÓ FENYEGETETTSÉG ÉRZÉS JELLEMZI.

Ezért mindig belekapaszkodik valamibe, ami alapján igazolni tudja saját fontosságát. Ha talál valamit, abba görcsösen belekapaszkodik és csak komoly kényszerek és szenvedés hatására képes változtatni.

Függünk a nemi identitásunktól, de csak úgy tudjuk azt megélni, ahogy neveltetésünk engedi. Függünk a neveltetésünktől. Ha új szituációba kerülünk, korábbi élményeink, azaz a múltunk alapján próbálunk alkalmazkodni, azaz függünk a múltunktól. Függünk a fájdalmainktól, örömeinktől, a reggeli teánktól, kávénktól, jógánktól. Függünk mindentől, aminek elmaradása hiányként jelentkezik az életünkben. 

- Te nem vagy normális. Ezek teljesen nyilvánvaló és természetes dolgok. Ezek tesznek minket emberré, egyéniséggé, azzá, amik vagyunk. Ha ez nincs, akkor mi marad, akkor kik vagyunk mi?

Hát ez az. Ez a jó kérdés. De a lényegen nem változtat. Meglátásom szerint az un. káros szenvedélyek és a függőségek semmiben nem különböznek egymástól. Amikor a hagyományos függéseink nem segítenek elfedni a hiányt, a félelmet, az űrt, ami az ego töredékes képességeiből fakad, akkor jönnek a látványosabb megoldások: mániákus hobbik, fanatikus tevékenységek éppúgy megteszik mint a drog, alkohol, játék.

DE NE HIGGY NEKEM. ÉN NEM TUDOK NEKED SEMMIT TANÍTANI. FIGYELD MEG MAGAD! VÁLASZD KI VALAMELYIK DOLGODAT, JELLEMVONÁSODAT, KAPCSOLATODAT, HOBBIDAT ÉS JÁTSSZ EL A GONDOLATTAL, HOGY SOHA TÖBBÉ NEM LESZ AZ ÉLETED RÉSZE.

Mókás, mi? Még hogy nem vagy függő. 

- És ha igen, akkor most mit kezdjek ezzel?

Ezzel? Semmit. Csak figyeld meg magad, amikor cselekszel. Valóban te döntöttél, vagy csak a függőségeid vezérelte kényszer rángat reflexesen. Elég, ha megtapasztalod, hogy pillanatnyilag nem vagy több egy marionett bábúnál. Utána már te döntheted el, hogy ez így jó-e neked, vagy elvagdosod a zsinórokat. Az már mindegy. Nincs jó vagy rossz döntés. Döntés van.

Ja, igen. A jó hír, ha idáig eljutsz, gyakorlatilag önmagától számolódnak fel a társadalmilag is függőségnek ismert jelenségek, mint a dohányzás, drog, alkohol, játék, stb. Ha már a tested is függő, akkor persze, kell majd külső segítség. De addigra a lényeg már megtörtént. A TUDATOD kezd felébredni.

Lehet, hogy azoknak, akik nyilvánvalóan bajban vannak, könnyebb felébredni?

Lehet. Majd figyelek. :)