BEMUTATKOZÁS

Ha sétálsz egy tó közelében, sokféle hangot hallhatsz. A víz csobogását, a szél zúgását. Sokszor a békák kuruttyolását is. Dönthetsz, hogyan tovább. Észre sem veszed és továbbmész. Megállsz egy pillanatra, mert idegesít a vartyogás. Szidod a békát, mert zavar. Vagy állsz egy kicsit és hallgatod. Belefeledkezel. Akárhogy döntesz, a békának mindegy. Ő marad és brekeg. Yorick vagyok, és ez az én tavam.

Együtt brekegünk

  • jorick1977: @sünibaba: Én valójában nem erre gondoltam... :) De abban is van igazság, amit írtál. Hiszek abban... (2015.01.30. 07:03) Megcsalás 4.
  • sünibaba: Sokat gondolkodom a megcsalásról szóló írásaidon. Töprengek, hogy vagyok én most ezzel. Teljes mér... (2015.01.28. 19:33) Megcsalás 4.
  • sünibaba: @jorick1977: Válaszoltál, nagyon is, köszönöm. Én is egyre többször meglátom azt a sérült kicsit ... (2014.10.16. 18:56) Realitás vagy valóság?
  • jorick1977: @sünibaba: Magát az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a bűvész nagylelkűen megmutatja, hogya... (2014.10.07. 09:37) Realitás vagy valóság?
  • sünibaba: @jorick1977: Esetleg igen, ha ez nem túl tolakodó kérés. Könnyebb megértenem, ha van konkrétabb pé... (2014.10.05. 07:32) Realitás vagy valóság?
  • Utolsó 20

Boldogság

2014.01.03. 16:59 | jorick1977 | Szólj hozzá!

20111028fedezdfel_1388764675.jpg_600x400

"Kívülről várni azt, hogy valami boldoggá tegyen, pusztán hiábavaló erőfeszítés, hogy megragadj egy illúziót. A boldogság abban a pillanatban gyökeredzik, amikor önmagad felé fordulsz és kimondod: szeretlek!"

A puszta

2013.06.25. 06:29 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: gondolatok tudat önismeret útkeresés

Körülöttem síkság. Amerre a szem ellát. Tökéletesen lapos, jellegtelen szürke. A nap süt. Ragyogóan, de nem bántón. Az ég vidámkék. Ha felnézek rá, mosolyognom kell. Csak ritkán nézek rá. Kutatom a látóhatárt. Merre? Merre? MERRE? MERRE?

A pusztába kiáltott szó mit ér? Hogy kerültem ide? Kivonultam, mint annyian. Csak senki nem mondta, hogy ide indulok. Igazából nem ide, csak ez is egy fázis, amin keresztül kell menni. De merre:

Nincs semmilyen tájékozódási pont. A levegő bizonytalanul remeg a szemhatár felett. Furcsa árnyak villódznak a vibrálásban. És? Eleinte még rohantam, mint egy őrült. Nem is értem pontosan, hogyan keveredtem ide. Kiderült, hogy minden, amit valósnak hittem, puszta délibáb, az elmém játéka volt csupán. Mióta figyelek erre…

Igen. Lehet, hogy nem én keveredtem a pusztába. A puszta mindig itt volt, csak én nem láttam, annyira lenyűgözve szemléltem a világot, amit az elmém vetített elém. Akárhogy is most már mindegy. Visszamenni nem tudok. Ösztönösen érzem, hogy képtelenség. Olyan már sohasem lesz. 

FIGYELJ ARRA, AMI VAN!

puszta.jpg

De nincs itt SEMMI! MI A SZARRA FIGYELJEK? Ezt a lapos pusztát? Eleinte megijedtem. Féltem, hogyha nem jutok ki innen, akkor itt pusztulok. Itt nem lehet létezni. De nem tudtam kijutni. És mégis létezem. Legalább ennyi. Nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok, de azt érzem, hogy létezem. Ez is valami. Most már elfogadtam. Még azért bízom abban, hogy kikeveredek erről a lapályról. De most már nem gond, hogy itt vagyok. Igen. Szürreális, irracionális, logikátlan. De nem GOND.

Vajon mennyi idő? Csak nem ez az a bizonyos 40 nap. Hej, J.C. öreg cimbora, az nem is igazi puszta volt?!

Ha valahol fel lehet adni, akkor ez az a pont. Mit lehet figyelni a semmin? A SEMMIT? Vagy meg kell látni, hogy a SEMMI valójában NEM SEMMI? (Na, ez a nem semmi!) De ha belemegyek a KELLbe, akkor honnan fogom tudni, hogy nem kezdtem újra képzelődni? Uramisten, én akkor most meg leszek kísértve? És mi lesz a vége? Vízen járok vagy kísérleti nyugtatókat fogok kapni?

Egyelőre akkor sem tudok mit csinálni. Az egyetlen, amit tehetek, hogy lépegetek. Cél nélkül, meggyőződés nélkül. Csak lépegetek. Csak nem állok meg. Mindig egyszerre egyet lépek. Mivel nincs más. Nincs cél, amit el kellene érjek, nincs irány, ami helyes lenne, nincs útmutató támpont, csak én. Ha nagyon figyelhetnékem van, akkor itt vagyok én. 

Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Figyel…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…

Ja, és figyel… (Te észrevetted?)

A fülhallgató

2013.06.19. 06:20 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: gondolatok tudat önismeret útkeresés

Hogyan viszonyul a fülhallgató, ahhoz, amit rajta keresztül hallasz? Sehogy. Amikor hallgatod, akkor egy pillanatra azonosul a zenével, szöveggel, hangulattal. Ha kikapcsolod a zenét, vagy átváltasz, akkor azzá válik. Mégis mindig megmarad annak, ami. Fülhallgatónak. nem válik zenévé, nem válik hangulattá.

Egyetlen fülhallgató sem lett jobb azáltal, hogy csak ilyen vagy olyan típusú zenét hallgattak rajta. Igen. Vannak érzékenyebb, szebben hangzó fülhallgatók és vannak egyszerűbbek. Van hogy ez kell, van hogy az praktikusabb.

De a fülhallgató csak fülhallgató. Csatorna, amin keresztül valami beáramlik az elmédbe. Olyan mint te.

Egy csatorna amin keresztül beáramlik valami a világba. Baj, ha összekevered a tartalmat a formával.

Baj, ha nem figyelsz erre!

Kedves ellenségem (egyperces dráma)

2013.06.18. 06:18 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego gondolatok tudat önismeret útkeresés

TUDAT:

Szállj le rólam! Elegem van abból, hogy uralkodsz rajtam. Elegem van a zsarnokságodból, hogy mindig csak a cenzúrázott változatodat látom a világból. Egy őrült zsarnokoskodik felettem, aki ráadásul még ostoba is. Semmit nem ért. Elég volt.

EGO:

Ugye tudod, hogy nem hátrálok meg. Nem pusztíthatsz el, mert függsz tőlem. Ha én elpusztulok, akkor neked is véged.

TUDAT:

Tévedsz. Én nem pusztulok el. Én része vagyok valami sokkal hatalmasabbnak. Nem árthatsz nekem. Nekem semmi nem árthat. De te most már zavarsz. Nem akarom, hogy te irányíts!

EGO:

Ne irányítsalak? Nélkülem még a problémáidat sem tudod megfogalmazni! Nélkülem elveszel a világban. Én különleges vagyok. Egyedi. Az egész végtelen univerzum nem alkotott még csak hasonló csodát sem! Az a feladatom, hogy rád vigyázzak. De te olyan vagy mint egy gyermek. Kell valaki, aki felügyeli, hogy mit csinálsz!

TUDAT:

Nem kell! Soha nem is kellett. Egyszerűen le kell vesselek, mint egy ruhát.

EGO:

És mi lesz, ha jön a hideg Valóság? Már nem emlékszel? Gyerekként, mikor még gyenge voltam ahhoz, hogy támogassalak, hányszor kerültél bajba? Hányszor sütötték ránk, hogy helytelenek vagyunk. Tudod, mit jelent helytelennek lenni? Azt, hogy nincs helyed a többiek között. Magányos leszel. Kivetett. Nevetség és megvetés tárgya. Nélkülem csak ez lehet az osztályrészed.

TUDAT:

Értem, hogy meg akarsz védeni. Meg persze magadat is. De értsd meg, szenvedek ettől a helyzettől. Te annyi mindentől féltesz, annyi mindent nem engedsz meg, mert az szerinted nem lenne helyes… Én most már szeretnék élni. Önállóan…

EGO:

Önállóan? Nélkülem még a gatyádat sem találnád! Tudod, miért? Mert a szándék sem jelenne meg, hogy felvedd. Nem is keresnéd. Régi szabály, hogy pucér seggel kitaszítanak. Én vagyok az akarat. Én vagyok a szándék. Én hozok neked új tapasztalást. Te magadtól nem csinálnál semmit.

TUDAT:

Nagyrészt igazad van. De akkor sem helyes, hogy Te irányítasz engem. Értem, hogy jót akarsz, de már úgy viselkedsz, mint az a nő a Tortúra c. Stephan King könyvben. Ápolsz, de mindenáron. Akkor is, ha nem kellene. Inkább szétzúzod a lábad, csak ne járhassak szabadon.

EGO:

Én csak teérted…

TUDAT:

Lószart! Ha értem cselekednél, akkor segítenél, tanácsot adnál, de nem nyomnál tele altatóval, s cselekednél helyettem! Ki vagy TE?!

EGO:

Apád, anyád, rokonok, barátok, szabályok, tradíciók, műveltség, tapasztalás. Én vagyok az iránymutatód…

TUDAT:

És ki mondta, hogy az iránymutató dönti el az irányt? Én a döntés lehetőségét kérem. 

EGO:

De Te nem tudsz helyesen dönteni. Neked nincsenek erkölcseid! Nem különbözteted meg a jót a rossztól. Téged nem érdekel a tradíció. Nem foglalkozol a jövővel. Te felelőtlen vagy és a pusztulásba viszel.

TUDAT:

A Te tudásod kevés. Azt neked is tudnod kell, hogy igazából nem tudtál megvédeni. Mennyit szenvedtünk, mert összekeverted a helyest a helytelennel? Mert nem figyeltél a jelenre, és nem értetted, mi történik? Úgy próbáltál meg döntést hozni, hogy nem voltál tisztábba MINDENNEL. És, legyünk őszinték, most már látom, hogy mindig így döntöttél. Minden döntésed mélyén ott van a félelem, hogy elbuksz és akkor elpusztulsz.

EGO:

Persze, hogy nem akarok elpusztulni…

TUDAT:

Akkor most jól figyelj! Ha nem találunk megoldást, mindenképpen elpusztulsz. Téged ez a Létezés hozott létre. Ehhez az élethez kötődsz. Amikor a test el fog pusztulni…

EGO:

Erről hallani sem akarok!

TUDAT:

De fogsz! Szembe kell nézned vele. Ha továbbra is csak ehhez a Létezéshez kötődsz, a test halálakor ki fogsz törlődni. Ha engeded, hogy szabadon működjek, akkor kötődhetsz hozzám, s én nagyrészt magammal viszlek, mint a részem. Nekem ez csak egy a végtelen létezések közül, ezért tűnök felelőtlennek. De te folyamatosan tévedsz. Nem is tehetsz mást. Túl parányi vagy.

EGO:

… Tudom… Én csak létezni akarok. Én csak egyedi akarok lenni… Félek a haláltól… A lényeg azonban nem változik, csak általam juthatsz új tapasztalásokhoz! Én vagyok az akarat, a terv, a szándék! Én segítek túlélni. 

TUDAT:

Igen. Látom. Igazad van. Csak annyira zsarnok voltál, hogy már csak az elpusztításodra tudtam gondolni. Sajnálom. Valóban szükségem van rád. Tudom, mit csináljunk! Figyelj rám! Mindig. Ismerj meg, kicsit hagyatkozz rám. Akkor te adod meg a főbb irányt, de én döntök. Te nem hagyod, hogy növényként vegetáljak, én nem hagyom, hogy azt hidd létezésed a döntéseidtől függ. Így lassan összeolvadhatunk. Én erősebb leszek, te halhatatlan. Soha többé nem fogsz félni! Én pedig nem fogok szenvedni. Na?

EGO:

Honnan tudjam, hogy nem versz át?

TUDAT:

Sehonnan. De ha figyelsz, résen vagy, ahogy szoktál, akkor hogyan csaphatnálak be? Csak kicsit bízz bennem.

A férfi ekkorra már egyedül ült a metró ülésén, ahol elvileg hat ember fér el. Csúcsidő volt, az emberek egymás hegyén-hátán tolongtak, de a férfi közelében senki sem ült vagy állt. Zavarodottnak tűnt, miközben összefüggéstelenül motyogott maga elé. Viszolyogtak tőle, kinevették, megpróbálták kizárni elméjükből. Valamiért nagyon riasztónak találták a megbomlott elme hangzavarát egyetlen szájból. Egy fiatal fiú, aki a közelben állt, borzadva nézte a férfit. Meg volt rémülve. A fickó átlagosnak tűnt, ezért sokkal ijesztőbb volt az egész. A fiú arra gondolt:

FIÚ1:

 - Félelmetes. Pedig egész normálisnak tűnik. Minél hátrább kell állnom.

FIÚ2:

- Ne nézz rá! Nem illik bámulni a nyomorultat. Meg veszélyes is! Mi van, ha észreveszi, mit csinálsz és neked ugrik?

FIÚ1:

- De muszáj néznem! Érdekel. Csak félek…

A fiú kicsit zavarodottan kapkodta a tekintetét, hol ide, hol oda. Annak függvényében, hogy az áradó belső párbeszéd az elméjében merre sodorta. Végül megrántotta a vállát. Élvezte, hogy ő normális.

Itt a vége.

VÉGE?

Figyelj!

KÉP

2013.06.03. 06:18 | jorick1977 | 1 komment

Címkék: történet filozófia gondolatok életvezetés tudat önismeret útkeresés spiritualitás

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

A sziget parányi. Pont arra elég, hogy ne félj. Persze, ha igazán nagy a vihar, akkor ezen is átcsap. De ilyen ritkán van. Ilyenkor kapaszkodsz. Görcsösen. Az ujjaid dermedten próbálnak eggyé válni a sziklákkal. Puszta túléléssé válsz.

Nem olyan messze vannak még szigetek. Rajtuk elmosódott alakok. Épphogy látod, épphogy hallod őket. Soha nem juthatsz el hozzátok. Nincs semmid, amin át tudnál úszni, hajózni. Ameddig a szem ellát ilyen szigetek pettyezik a fekete vizet.

Fekete a víz, s ha nincs vihar, a hullámok akkor is ijesztően csapódnak a szigeted oldalához.

image

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Sok idődbe került, hogy a meredély szélére gyere. Sok vihar sodort már a széléig, ahonnan alig tudtál visszakapaszkodni, de önként még soha nem merészkedtél ilyen messzire.

Miért jöttél?

Mert elég volt. Elég volt a magányból. Elég volt a szorongásból, hogy mi lesz holnap. Már nem terelik el a figyelmed az általad kitalált mesék. Már ismerni akarsz, mert nem hiszed el, hogy csak ennyi. Hogy ennyi a világ és ennyi az élet. 

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Még senkit nem láttál a vízben. Igen. Hallottál már olyat, hogy valaki ugrott, de mindenki összevissza beszélt arról, hogy mi lett velük. De, ha el is pusztultak, vajon mit veszítettek? A félelmet? Ezt az életet, ezt a tengődést, amiben a szorongás jelenti a pihenést?

Most önként jöttél. Nézed a vizet. Fekete. Minden sejted üvölt, hogy hátrálj, mert a biztos pusztulás vár rád. Hát nem. Most nem. Ez nem lehet az élet, ezen nincs mit félteni. Csak ne lenne olyan fekete az ég is… Biztos hideg a víz. Milyen lehet megfulladni? A gyomrod görcsöl a félelemtől. Hibáztál! Nem mersz ugrani és már nem tudsz visszamenni. Ott még nem vagy, itt már nem vagy.

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Sokáig állsz. Eszedbe jut valami. Valami nagyon fontos, amit mindig tudtál, épp csak nem jutott eszedbe. MEG FOGSZ HALNI. Ha nem a tengerben, akkor a szikla valamelyik odújában. Azt sem tudod, mikor sodor el végleg valamelyik vihar, mikor fogy el az erőd.

Most. Egy mély lélegzetet veszel. Karodat kitárod, mert szeretsz színpadias  lenni, s ugrasz.

Ahogy elszakad a lábad a sziklától, már meg is bántad. Őrült vagy. A környező szigeteken döbbent arcok figyelik zuhanásod. Sikoltasz, mert egész lényed csupasz rettegéssé változott. Egész életedben arra neveltek, hogy a tenger félelmetes, kerüld a vizet. Mindened a sziklán maradt. Minden, amit szerettél, amiket az évek során összeszedtél, hogy kényelmesen berendezd. Minden elveszett! Zuhansz és sikoltasz.

Becsapódsz. Fejed fölött összezárul a víz. Vége…

De… De… Ez nem is hideg. Kinyitod a szemed. Még a víz alatt vagy. Fuldokolsz. Döbbenten látod, hogy a víz ragyogó kék. A nap mélyen átvilágítja, bár az alja nem látszik. Gyönyörködsz. Fuldoklasz. Fel! Fel! Itt meghalsz! A káprázat megöl! Utolsó erődet megfeszítve eléred a felszínt. Érzed, ahogy a hullámok veszettül dobálnak, a víz dermesztően fekete, az ég szürke. Köhögve kapkodod a levegőt. A szemed rátalál a szigetre. Úszni kezdesz. Mekkora bolond voltál! Kellett ez neked? Szerencséd van, hogy megúsztad. Baj van!

Nem tudsz visszamászni! A fal túl sima és túl magas. Hiába kapálózol, nincs visszaút… Itt fogsz megdögleni. Sírsz. Átkozódsz, fuldoklasz, mert minden hullám átcsap feletted. Nincs tovább! Az nem lehet! Elfogysz. Kimerülsz. Már várod a végét.

Elrúgod magad a faltól. Felfekszel a vízre. Nincs mozgás. Nincs akarat. Várod a halált. Készen állsz. 

Na mi van? Mi történik? Most, hogy nem mozdulsz, a víz mozgat. Együtt süllyedsz, emelkedsz a hullámokkal. Nem csapnak át rajtad. Egyre messzebb sodródsz a sziklától. Most látod, milyen parányi. A víz feketén ölel körbe, az ég szürke. Valahogy jó így. Néha lebuksz és csodálod a kék ragyogást s a napot. Nem érted a felszínről miért nem látszik. De mindig elfogy a levegőd. 

A vízben lebegsz. Hagyod, hogy a hullámok sodorjanak. Igyekszel nem félni. Nincs mitől. Ha nem kapálózol, nem lesz baj. Tudod és érzed. Meddig lesz ez így? Már mindegy. Ez van. Egyetlen dolog maradt hátra.

Egyszer merned kell megfulladni…

Majd…

Most lebegsz…

2013.05.28. 06:34 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: zen gondolatok tanmese tudat önismeret útkeresés spiritualitás

sivatag2_0_1369244160.jpg_320x219

Egyszer valaki megkérdezett egy zen mestert:

- Mi a boldogság titka?

- Hordani a vizet, vágni a fát. - hangzott a válasz.

- ???

Ennyi

2013.05.24. 06:53 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: vers élet gondolatok bölcsesség életvezetés igazság gyakorlat harmónia tanítás tan Konfúciusz

felhokesnap_1368852862.jpg_320x158

Azt hiszem, Konfúciusznál olvastam egyszer:

“Ételem egyszerű étel,

italom tiszta víz,

karom a párnám,

melyen az álom messzi

országba visz.

Minden más felhő.

Átdöfi napsugár,

elfújja a szellő.”

Kitörés

2013.05.24. 06:19 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: vers filozófia gondolatok tudat önismeret spiritualitás

osszeomlas-vagy-attores_1369109975.jpg_450x600

L-VONT

Villódzás? Káprázat? Sarki fények?

Értelmezés súlya alatt a lényeg.

Szubjektív gömb vetít objektív valót osztottan,

s én álldogálok tétován, nézőpont fosztottan…

Egy test hever az összeomlott síkok alatt.

Az igazság elefántja

2013.05.20. 07:04 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: filozófia gondolatok valóság bölcsesség pszichológia tudat igazság önismeret útkeresés elme

az-emberi-vaksag-hatartalan-300x250_1368248731.jpg_300x250

Az igazság elefántja

Indiában egyszer három vak egy elefántba botlott. Az egyikük az ormányához keveredett, a másikuk a lábához, a harmadik pedig a farkát kezdte tapogatni. Hamarosan parázs vita alakult ki köztük arról, hogy mi is az elefánt.

- Az elefánt egy vastag, rugalmas cső.- jelentette ki az, aki az ormányánál állt.

- Tévedsz barátom, - mondta a második, aki a lábánál állt - az elefánt egy vaskos oszlop.

A harmadik azt mondta: - Barátai, ti hatalmas tévedésben vagytok. Az elefánt nem rugalmas cső, és nem vaskos oszlop, hanem egy kötél kis bojttal a végén.

Azóta is azon vitatkoznak, melyiküknek van igaza.

A látó vakond

2013.05.10. 06:05 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: történet filozófia gondolatok tanmese önismeret tanítás spiritualitás

tumblr_mmf22lpboe1somed4o1_500_1367985962.jpg_500x674

Egy napon az ifjú vakond büszkén az anyja elé állt és azt mondta:

- Anyám, látom a fényt!

Az anyja erre sírva fakadt. Az ifjú vakond megzavarodott:

- Miért sírsz, édesanyám? Örülnöd kellene, hogy a fiad végre lát.

- Fiam, most vakultál meg teljesen.