BEMUTATKOZÁS

Ha sétálsz egy tó közelében, sokféle hangot hallhatsz. A víz csobogását, a szél zúgását. Sokszor a békák kuruttyolását is. Dönthetsz, hogyan tovább. Észre sem veszed és továbbmész. Megállsz egy pillanatra, mert idegesít a vartyogás. Szidod a békát, mert zavar. Vagy állsz egy kicsit és hallgatod. Belefeledkezel. Akárhogy döntesz, a békának mindegy. Ő marad és brekeg. Yorick vagyok, és ez az én tavam.

Együtt brekegünk

  • jorick1977: @sünibaba: Én valójában nem erre gondoltam... :) De abban is van igazság, amit írtál. Hiszek abban... (2015.01.30. 07:03) Megcsalás 4.
  • sünibaba: Sokat gondolkodom a megcsalásról szóló írásaidon. Töprengek, hogy vagyok én most ezzel. Teljes mér... (2015.01.28. 19:33) Megcsalás 4.
  • sünibaba: @jorick1977: Válaszoltál, nagyon is, köszönöm. Én is egyre többször meglátom azt a sérült kicsit ... (2014.10.16. 18:56) Realitás vagy valóság?
  • jorick1977: @sünibaba: Magát az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a bűvész nagylelkűen megmutatja, hogya... (2014.10.07. 09:37) Realitás vagy valóság?
  • sünibaba: @jorick1977: Esetleg igen, ha ez nem túl tolakodó kérés. Könnyebb megértenem, ha van konkrétabb pé... (2014.10.05. 07:32) Realitás vagy valóság?
  • Utolsó 20

Kedves ellenségem (egyperces dráma)

2013.06.18. 06:18 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego gondolatok tudat önismeret útkeresés

TUDAT:

Szállj le rólam! Elegem van abból, hogy uralkodsz rajtam. Elegem van a zsarnokságodból, hogy mindig csak a cenzúrázott változatodat látom a világból. Egy őrült zsarnokoskodik felettem, aki ráadásul még ostoba is. Semmit nem ért. Elég volt.

EGO:

Ugye tudod, hogy nem hátrálok meg. Nem pusztíthatsz el, mert függsz tőlem. Ha én elpusztulok, akkor neked is véged.

TUDAT:

Tévedsz. Én nem pusztulok el. Én része vagyok valami sokkal hatalmasabbnak. Nem árthatsz nekem. Nekem semmi nem árthat. De te most már zavarsz. Nem akarom, hogy te irányíts!

EGO:

Ne irányítsalak? Nélkülem még a problémáidat sem tudod megfogalmazni! Nélkülem elveszel a világban. Én különleges vagyok. Egyedi. Az egész végtelen univerzum nem alkotott még csak hasonló csodát sem! Az a feladatom, hogy rád vigyázzak. De te olyan vagy mint egy gyermek. Kell valaki, aki felügyeli, hogy mit csinálsz!

TUDAT:

Nem kell! Soha nem is kellett. Egyszerűen le kell vesselek, mint egy ruhát.

EGO:

És mi lesz, ha jön a hideg Valóság? Már nem emlékszel? Gyerekként, mikor még gyenge voltam ahhoz, hogy támogassalak, hányszor kerültél bajba? Hányszor sütötték ránk, hogy helytelenek vagyunk. Tudod, mit jelent helytelennek lenni? Azt, hogy nincs helyed a többiek között. Magányos leszel. Kivetett. Nevetség és megvetés tárgya. Nélkülem csak ez lehet az osztályrészed.

TUDAT:

Értem, hogy meg akarsz védeni. Meg persze magadat is. De értsd meg, szenvedek ettől a helyzettől. Te annyi mindentől féltesz, annyi mindent nem engedsz meg, mert az szerinted nem lenne helyes… Én most már szeretnék élni. Önállóan…

EGO:

Önállóan? Nélkülem még a gatyádat sem találnád! Tudod, miért? Mert a szándék sem jelenne meg, hogy felvedd. Nem is keresnéd. Régi szabály, hogy pucér seggel kitaszítanak. Én vagyok az akarat. Én vagyok a szándék. Én hozok neked új tapasztalást. Te magadtól nem csinálnál semmit.

TUDAT:

Nagyrészt igazad van. De akkor sem helyes, hogy Te irányítasz engem. Értem, hogy jót akarsz, de már úgy viselkedsz, mint az a nő a Tortúra c. Stephan King könyvben. Ápolsz, de mindenáron. Akkor is, ha nem kellene. Inkább szétzúzod a lábad, csak ne járhassak szabadon.

EGO:

Én csak teérted…

TUDAT:

Lószart! Ha értem cselekednél, akkor segítenél, tanácsot adnál, de nem nyomnál tele altatóval, s cselekednél helyettem! Ki vagy TE?!

EGO:

Apád, anyád, rokonok, barátok, szabályok, tradíciók, műveltség, tapasztalás. Én vagyok az iránymutatód…

TUDAT:

És ki mondta, hogy az iránymutató dönti el az irányt? Én a döntés lehetőségét kérem. 

EGO:

De Te nem tudsz helyesen dönteni. Neked nincsenek erkölcseid! Nem különbözteted meg a jót a rossztól. Téged nem érdekel a tradíció. Nem foglalkozol a jövővel. Te felelőtlen vagy és a pusztulásba viszel.

TUDAT:

A Te tudásod kevés. Azt neked is tudnod kell, hogy igazából nem tudtál megvédeni. Mennyit szenvedtünk, mert összekeverted a helyest a helytelennel? Mert nem figyeltél a jelenre, és nem értetted, mi történik? Úgy próbáltál meg döntést hozni, hogy nem voltál tisztábba MINDENNEL. És, legyünk őszinték, most már látom, hogy mindig így döntöttél. Minden döntésed mélyén ott van a félelem, hogy elbuksz és akkor elpusztulsz.

EGO:

Persze, hogy nem akarok elpusztulni…

TUDAT:

Akkor most jól figyelj! Ha nem találunk megoldást, mindenképpen elpusztulsz. Téged ez a Létezés hozott létre. Ehhez az élethez kötődsz. Amikor a test el fog pusztulni…

EGO:

Erről hallani sem akarok!

TUDAT:

De fogsz! Szembe kell nézned vele. Ha továbbra is csak ehhez a Létezéshez kötődsz, a test halálakor ki fogsz törlődni. Ha engeded, hogy szabadon működjek, akkor kötődhetsz hozzám, s én nagyrészt magammal viszlek, mint a részem. Nekem ez csak egy a végtelen létezések közül, ezért tűnök felelőtlennek. De te folyamatosan tévedsz. Nem is tehetsz mást. Túl parányi vagy.

EGO:

… Tudom… Én csak létezni akarok. Én csak egyedi akarok lenni… Félek a haláltól… A lényeg azonban nem változik, csak általam juthatsz új tapasztalásokhoz! Én vagyok az akarat, a terv, a szándék! Én segítek túlélni. 

TUDAT:

Igen. Látom. Igazad van. Csak annyira zsarnok voltál, hogy már csak az elpusztításodra tudtam gondolni. Sajnálom. Valóban szükségem van rád. Tudom, mit csináljunk! Figyelj rám! Mindig. Ismerj meg, kicsit hagyatkozz rám. Akkor te adod meg a főbb irányt, de én döntök. Te nem hagyod, hogy növényként vegetáljak, én nem hagyom, hogy azt hidd létezésed a döntéseidtől függ. Így lassan összeolvadhatunk. Én erősebb leszek, te halhatatlan. Soha többé nem fogsz félni! Én pedig nem fogok szenvedni. Na?

EGO:

Honnan tudjam, hogy nem versz át?

TUDAT:

Sehonnan. De ha figyelsz, résen vagy, ahogy szoktál, akkor hogyan csaphatnálak be? Csak kicsit bízz bennem.

A férfi ekkorra már egyedül ült a metró ülésén, ahol elvileg hat ember fér el. Csúcsidő volt, az emberek egymás hegyén-hátán tolongtak, de a férfi közelében senki sem ült vagy állt. Zavarodottnak tűnt, miközben összefüggéstelenül motyogott maga elé. Viszolyogtak tőle, kinevették, megpróbálták kizárni elméjükből. Valamiért nagyon riasztónak találták a megbomlott elme hangzavarát egyetlen szájból. Egy fiatal fiú, aki a közelben állt, borzadva nézte a férfit. Meg volt rémülve. A fickó átlagosnak tűnt, ezért sokkal ijesztőbb volt az egész. A fiú arra gondolt:

FIÚ1:

 - Félelmetes. Pedig egész normálisnak tűnik. Minél hátrább kell állnom.

FIÚ2:

- Ne nézz rá! Nem illik bámulni a nyomorultat. Meg veszélyes is! Mi van, ha észreveszi, mit csinálsz és neked ugrik?

FIÚ1:

- De muszáj néznem! Érdekel. Csak félek…

A fiú kicsit zavarodottan kapkodta a tekintetét, hol ide, hol oda. Annak függvényében, hogy az áradó belső párbeszéd az elméjében merre sodorta. Végül megrántotta a vállát. Élvezte, hogy ő normális.

Itt a vége.

VÉGE?

Figyelj!

A bejegyzés trackback címe:

https://bekasto.blog.hu/api/trackback/id/tr605352333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.