Jó eséllyel utoljára csepp gyermek korodban volt az, hogy a környezeted egyöntetűen elfogadott téged annak, ami vagy, s a puszta létezésed már örömforrás volt. Ekkor voltál utoljára igazán nyitott a világra, más emberekre. Mivel nem ítéltek meg téged, vagy legalábbis nem voltál ennek tudatában, te is nyitott voltál mások felé. Nem ítélkeztél.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban találkoztál azzal a ténnyel, hogy veled valami baj van. Ez abból fakadt, hogy a környezeted, amíg parányi voltál, addig azt képzelt beléd, amit akart. Elméd fehér lapjára saját álmaikat, s elvárásaikat festették fel, majd amikor rád néztek, valójában saját fantáziaképeikben gyönyörködtek. Ahogy egyre inkább teret nyert önnön valód, az egyre több ponton ütközött a beléd vetített képekkel. Több különböző verzió lehetett ezután:

1. Szüleid szilárdan eltökélték, hogy olyannak szeretnek, amilyen vagy, bármilyen nehéz is ez. S bár ez az egyik legjobb lehetőség, a gyerekek megérzik, ha izomból szeretik őket. Így csak fura, alaktalan szorongások keletkezhetnek. 

2. Hamar rájöttél, hogy szüleid szeretete bizonyos feltételekhez kötött. Talán nem is a szeretet a legjobb szó, hanem az elfogadás. Ezért megtanultál megfelelni az elvárásoknak. Ehhez el kellett nyomnod a saját belső késztetéseidet, ha nem is teljes egészében, de azokat mindenképp, amik miatt úgy vélted a szüleid nem fogadnának el.

3. Az egyik legrosszabb lehetőség az, ha olyan elvárásokat támasztottak veled szembe, amiknek képtelen voltál megfelelni. Ilyenkor meg kell hogy jelenjen a dac, az elfordulás a szülőktől. Legmarkánsabb megjelenése a kamaszkor elejére tehető.

Igen, van még egy csomó árnyalata ennek a dolognak, de fölösleges lenne mindet felsorolni. Nem az a kérdés, hogy szenvedtél-e sérülést, csak a mértéke a kérdéses. A sérülés nem más mint az, az érzés, hogy:

VELED VALAMI NEM STIMMEL! HIBÁS ÁRU VAGY! NEM VAGY TELJESEN NORMÁLIS! FURCSA VAGY!

Olyan pontokon alakul ki ez az érzés, amiket sehogy nem tudsz “kijavítani”.

- Ronda vagy! (Nem felesz meg a kor szépségideáljának. Nekem nem tetszel.)

- Buta vagy! (Azokon a területeken, amik számomra a műveltség és az értelem mércéi, alacsonyan teljesítesz.)

- Gyenge vagy!

- Ügyetlen!

- Szerencsétlen!

- Stb.

Szerintem már érted. Játékból megkereshetnéd a saját gyengeségeidet. Vizsgáld meg a sebeidet. Vigyázat! Az egónk egy nagy bűvész! Simán átver. Te sosem vagy gyenge? Fáradhatatlanul erős vagy és kitartó? Akkor vizsgáld meg azt a kérdést, mi lesz, ha hirtelen elfogy az erőd, megtörsz, ha kudarcot vallasz, ha kicsúszik az irányítás? Figyeld közben az érzéseidet!

Igen, az ott a szorongás volt, ami azt mutatja, hogy azért vagy te a legkitartóbb, mert ezt építették be / ez épült be az énképedbe. Ha egyszer is megtörsz, akkor számodra az nem egy (bár kellemetlen de) természetes dolog, pedig egyszer mindenki elfárad, hanem egy katasztrófa. Éned összeomlása. Azzá váltál, amit eddig mélyen lenéztél, megvetettél, elítéltél. Most az egód ugyanúgy elítél téged is mint eddig bárki mást. Totális összeomlás.

AZ EGÓ ALAPJA A FÉLELEM!

Amíg életedet az egód irányítja, addig a cselekedeteid legmélyén, néhány ritka kivételtől eltekintve, a félelem fog meghúzódni.

Ez folyamatos szenvedést okoz. Olyan ez mintha az életed egy szimfónia lenne, amit végigkísér a hallásküszöb környékén egy folyamatos disszonáns hang, ami hol hangosabb, hol gyengébb, de mindig jelenlévő. Gyakorlatilag megszoktad, sokszor már észre sem veszed.

Ha véletlenül találsz valakit, akiről úgy véled valóban feltétel nélkül szeret, s már puszta létezésednek is örülni tud, akkor hirtelen, ideig-óráig megszűnik a félelem. Ez csodálatos érzés, semmihez sem fogható.

Látod, közeledünk a párkapcsolatok felé ;)

Egyelőre FIGYELJ a félelmedre. Kerülj tudatába. 

(folytatás)