Nos, ahhoz hogy valamit kezdeni is lehessen azzal, amit a Dühkontroll c. bejegyzésben leírtam, megpróbálok valami gyakorlati útmutatót fabrikálni.
1. Értsük meg, hogyan keletkezik a düh (és általában minden olyan érzelem, ami negatívnak nevezhető).
(Ami most következik, az olvasmányaimon és saját tapasztalataimon alapszik. Ha megfigyeled magad, rájössz, hogy mennyivel jobb meglátásaid vannak, és biztosra vehető, hogy tévedek. :)
A negatív érzelmek akkor keletkeznek, amikor eltávolodik egymástól a VALÓSÁG és az egó teremtette szimulált VALÓSÁGÉRZET. Az ok, ami miatt megjelennek ezek az érzelmek, gondolatok, valójában az EGÓban keresendő. Az egó (elme, énkép: minden, amire azt mondod: ÉN vagyok. Emlékek, neveltetés, a szerepeid, ahogy játszod őket, vágyaid, félelmeid stb.) egy rendkívül fontos része annak, ami valójában vagy. Nevezzük ezt most tiszta tudatosságnak. A TUDATOSSÁG csak a jelen pillanatban létezik. Együtt mozog vele, elfogadja vagy manipulálja, beleolvad. A Tudatosságnak nincs “története”, nem válik szét az őt körülvevő valóságtól. Így képes azt annak érzékelni, ami valójában. Nincs ítélete, nincs prekoncepciója, elvárása az adott helyzettel szemben. Pl. Most ha várnod kell, azt mondod: várakozom. A tudatosság azt jelenti, hogy Te nem az vagy, aki várakozik, hanem Te a Várakozás vagy. (Pedig esküszöm nem ilyen bonyolult :)
Az EGÓt úgy képzeld el mint egy nagyon hasznos alkalmazást egy számítógépen. Az alap operációs rendszerből indul, anélkül semmit sem tud csinálni. Viszont segít az operációs rendszernek szervezni a bejövő információkat. Tipizálja a bejövő információkat, hivatkozásokat hoz létre, időszemléletet ad. Azonban valamikor történt egy óriási hiba. Ez az ügyes kis alkalmazás akkora szerepet kapott az operációs rendszerben, hogy szerepzavarba került. Ahogy a Tudat egyre hátrébb szorult a Valóság érzékelésében, úgy tört egyre előrébb az EGÓ. Végül a Tudat teljesen visszaszorult. Az EGÓ pedig új szerepében mindent elkövetett, hogy jól csinálja. Azonban nem ez a funkciója. Képtelen a Valóságot érzékelni. Ő értelmezni tudja azt, de csak korlátozottan, annak függvényében mennyi információ áll rendelkezésre. Ebből fiktív múltat és jövőt hoz létre, majd ezeket kinevezi VALÓSÁGNAK. A JELENBŐL teljesen kimarad. Folyamatosan magyaráz és értelmez, és mindezt kizárólag a saját szemszögéből képes megtenni.
(Várj! Eszembe jutott egy jó hasonlat: A Tudatosság oprendszere az Internettel tartja a kapcsolatot. Tulajdonképp egy vele, csak egy számítógépre koncentrál. Az Egó csak internetkapcsolat nélküli munkákra alkalmas. Mégis úgy tesz mintha az egészről képe lenne.)
Az Egó számára egyetlen, mindent felülíró parancs van: megőrizni saját integritását, egységét. Mert saját magát egészként érzékeli. Saját magát az EGÉSZnek érzékeli. Így, ha valami kikezdi ezt az integritást, ezt az “EGÉSZség” érzést, akkor halálosan megrémül. Ezt szó szerint kell érteni. Életveszélyben érzi magát. Ha valami kikezdi a rendszerét, akkor máris a megsemmisülés árnyától retteg. Ezért mindent elkövet, hogy addig torzítsa a bejövő adatokat, míg végül azok az ő egységét szolgálják. Pl.: Egy vitában a Valóságnál vagy Igazságnál sokkal fontosabbá válik, hogy ÉN győzzek. NEKEM legyen igazam. Gyakorlatilag bármit feláldozunk ezért.
(Ne legyenek illúzióink: Én nem ilyen vagyok, engem meg lehet győzni! Ez addig igaz, amíg az Egó külső rétegeit éri a sérülés. Menj mélyebbre. Olyan rétegekig, amik az önmeghatározásod alapját képezik. Csodát fogsz látni!)
És ebben a torzítási folyamatban jelennek meg a negatív érzelmek. Látható, hogy a DÜHKONTROLL mennyire félrevezető. Valójában nem a dühöt vagy más negatív érzelmet kellene kontrollálni, hanem az EGÓt. A Tudatosságodnak kellene visszavennie az irányítást az elmédtől úgy, hogy harmonikus kapcsolatban maradjanak. Itt jön be a képbe, hogy ez azért nem sokaknak sikerült az évezredek alatt. Most akkor mi?
Ez annyit jelent, ha Te is így látod, hogy elkezdesz figyelni. Nem fog semmi változni eleinte. Ugyanúgy dühös leszel, szomorú, rád tör a szégyen, ítélkezel mások és magad fölött is. De! Eleinte legalább utólag ki tudod elemezni, hogy mi történt. Aztán eljön a pillanat, amikor belefutsz egy helyzetbe, ami ellenállást vált ki belőled, amit úgy akarsz forgatni, hogy neked jó legyen. Harcolsz, dühöngsz, elkeseredsz, dacolsz stb. És egyszercsak az elején észreveszed, hogy ez most azért van, mert félsz, hogy mi történik, ha keresztül engeded magadon a helyzetet. Hagyod, hogy alulmaradj. Nem neked lesz igazad. Nem a te elvárásaid érvényesülnek. Kisebb leszel. Ekkor két dolgot tapasztalsz: borzalmasan fogod érezni magad, mert az Egó legsötétebb félelmei fognak rád törni, másrészt megtapasztalhatod, hogy a helyzet továbblép egód romjain és teljesen váratlan irányba folytatódik. Semmi köze nem lesz az előzetes félelmeidhez, a NEMTŰRÖMökhöz, a NEMLEHETekhez, a VELEMEZTNEMekhez, az ÉNSOHÁkhoz és a HOVAVEZETNEHÁkhoz.
Ebben a pillanatban tudsz rádöbbenni, hogy az Egó micsoda fátylat húzott közéd és a Valóság közé. Hogy eddigi életedben egy álomvilágban éltél. Nem csak Te, hanem mindenki, aki téged tanított szépre, jóra, helyesre, helytelenre… Egyikük sem volt ébren, mindenki alszik!
Akkor értelemszerűen senki sem tudja, hogy mi van. Egyetlen esélyed maradt. Magad jársz utána. Megzabolázod az egódat, ha kell percről percre megharcolsz vele, anélkül hogy el akarnád pusztítani. És mindeközben nagyon-nagyon
FIGYELSZ!
(lehet, hogy ezért sikerül ez olyan keveseknek :)
Együtt brekegünk