Mi van, ha a szerepek, amiket játszok, egyre kevésbé inspirálnak, s ennek következtében egyre kevésbé játszom jól őket?
Türelmetlen vagyok.
Itt ülök és írok, miközben sokszor hangyafasznyival sem érzem magam megvilágosodottabbnak, mint annak előtte, hogy elkezdtem ezzel foglalkozni. De komolyan. Néha t ö rni zúz ni tud nék dühö m ben.
Most ilyenkor mi van?
Tegnap nézegettem Moojit. Hallgattam, amit mond. Még mindig nagyon szeretem. Olyan mint egy friss hegyi patak. Aztán arra gondoltam, hogy amikor nem egy beszélő fej egy youtube ablakban, akkor milyen lehet?
Szokott becsajozni? Kizabálja éjszaka a hűtőt? Vannak kis, mocskos perverziói? Visszataszító szokásai?
Nem találom. Csak valami furcsa ürességet. Nem rossz, csak furcsa.
Komolyan. Olyan ez mint egy kib****tt tükörlabirintusban bolyongani.
Talán nem volt igaz.
Párom, mikor megismert, beképzelt alaknak tartott. Nagyképűnek,s ez a tulajdonságom taszította. (Innen szép győzni! :) Vajon miért?
Mi teremtjük meg a problémáinkat gondolatok formájában, majd rengeteg energiát ölünk abba, hogy emlékezzünk a problémára (így életben tartva azt).
Azt hiszem, elkezdtem sodródni. (Valójában ez mindig is így volt, csak most már látom is.) Nem jó érzés. Ahogy kezdem kipakolni magamból a gondolatokat, úgy válok egyre könnyebbé. Az élet fel-felkap és sodor. Úgy érzem, nincs beleszólásom.
Ezt akartad, nem?
De. Csak… Csak félek.
Beteg vagyok? Baj van velem? Miért most érzem ezt?
Azzal függhet össze a dolog, hogy elkezdtem figyelni. Magamra és az adott pillanatra, amit éppen megélek. Figyelem a másokra adott reakcióimat. Egyre többször vettem észre, hogy az alapvető motiváció a félelem.
Eddig hogy nem tűnt fel?
Együtt brekegünk