Szeretném, ha leszámolnál egy illúzióval. Az ember alapvetően, bár társas lény, de végtelenül magányos. Nem szeretjük a magány érzését, a kívülállást, a különbözést. Ezért azt hitetjük el magunkkal, hogy képesek vagyunk nem magányosak lenni.
Miért állítok ilyen nyilvánvaló hülyeséget, amikor szinte mindenki mellett ott vannak a barátok, család, szerelmek stb.?
Együtt brekegünk