Neo: "Fájnak a szemeim!"
Morpheus: "Mert még sohasem használtad őket."
Közhely? Persze. De ettől még érvényes.
Azt látom, hogy sokszor bonyolódunk bele fogalmi vitákba. Meghatározások s tézisek tucatjait vagdossuk egymás fejéhez. Mert nagyon akarjuk...
Mostanában komoly leckét kaptam az akció-reakció működéséről. Ennél élesebben tapasztalni, hogy mennyire különböző univerzumokban élünk, még sohasem volt szerencsém. Persze voltam már ilyen szituációban mint mindenki más. De most voltam talán először tudatos egy ilyen helyzetben.
Mert mi is a mechanizmus?
Adva van két pont. A két pontra két különböző erő hat, viszont a két pont kapcsolatban áll egymással. Ahhoz, hogy a kapcsolat fennmaradjon, valahogy ki kell egyensúlyozni az erők közti különbségeket. Hogy mi teremti meg az egyensúlyt, az anyag szakítószilárdsága, vagy a töltések áramlása egyik pontból a másikba, az már mindegy. Valaminek történnie kell. Ha a rendszer már nem tud egyensúlyba maradni, akkor szétesik.
Oké! Befejeztem. Hogy mindez mit keres itt? Mindjárt mutatom:
Hogy ez egy meglehetősen kamaszos kirohanás az Úr ellen? Valóban. Most már én is úgy gondolom. Istennel nincs semmi gond. Még az is tökéletesen irreleváns, hogy létezik-e. A teremtményekkel annál több a probléma.
Sokszor lehet hallani: Ha létezne Isten, nem hagyná, hogy ennyi szörnyűség történjen! Hisz, ha Ő végtelenül szeret minket (márpedig, ha hihetünk Jézusnak, aki a téma elismert szakértője, akkor szeret), nem engedné, azt a rengeteg bűnt, ami eluralja a világot, a sok erőszakot, gyilkolást, természeti katasztrófát…
Hajaj… Mit lehet ilyenkor csinálni? Vagy kijelentem, hogy Isten nincs, vagy ha van egy szadista geci, aki szarik a pofánkba és jót röhög rajtunk. Vagy bevetem a tuti megoldást:
A SÁTÁNT!
Szóval a repedés megvan már. Jöhet a víz. A víz az nem más mint a figyelem. Igen, ezért kell mindig figyelni. Ha figyelsz, akkor furcsa dolgok történnek. Hogyan működik?
Vannak határai, csak nincs formája. Jó, van formája, de pillanatonként változik. A képen látható amőba csak abban a pillanatban nézett így ki, mint itt a képen. Szerintem, ilyen a tudat is.
A TUDAT lakhelye a MOST. A MOSTBAN ébredhetsz TUDATODRA.
Az EGO lakhelye a MÚLT és a JÖVŐ. A MÚLTON rágódva vagy a JÖVŐN merengve csak az EGOD dolgozik.
Az EGO irtózik a MOSTTÓL, mert számára túl bonyolult. (Ne feledd, az ego valójában csak egy célszerszám a kezedben, egy kifinomult alkalmazás, akármi is, nem azonos Veled.) Mivel a múlt és a jövő csak az egon belül létezik, (gyakorlatilag ő hozza létre őket, virtuálisan generálja és elhiteti veled) ott biztonságban mozog. Nem érthető? Igazad van.
Évezredek óta ugyanaz a kérdés.
Miért kell ezzel foglalkozni?
Mert alapvetően dönti el, hogyan állsz a kérdésekhez, problémákhoz, magához az életedhez. Nem mindegy, hogy egy számodra kritikus helyzetben úgy viszonyulsz, hogy majd elrendeződik, és ahogy elrendeződik, úgy lesz jó, mert van egyfajta titkos, megismerhetetlen forgatókönyv a háttérben, vagy őrült tempóban cselekszel, akarsz és erőt fejtesz ki, mert úgy véled a dolgok végkimenetelét döntően tudod befolyásolni, végső soron rajtad múlik, mi lesz a vége.
Oké. És?
Bizony, nekem nem a Jézuska tojta az ajándékot, hanem a Télapó.
Vissza a témához. Szóval, úgy történt, hogy mindig a szobámba kellett várni, amíg megszólalt a csengettyű, jelezve, hogy itt járt a Télapó és meghozta az ajándékokat. Képzelheted, hogy öt vagy hat évesen, a végsőkig felcsigázva, szinte lázasan égő szemekkel, s kigyúlt fantáziával, fél szemmel a szobám kulcslyukára tapadva, próbáltam meglesni őt, aki mindig csak adott, sohase kért.
És ekkor egy pillanatra megláttam őt. Pontosabban a piros palástjának a szélét. Elsuhant az ajtóm előtt, csak egy villanás volt. De ez a pillanat mélyen bevésődött az emlékeimbe.
Ez azért szívás.
Együtt brekegünk