békás tó

Nem beszélünk. Napok óta. Pedig nem történt semmi különös. Megaláztál. Valójában te csak tettél valamit, amit én megalázónak éreztem. Sokadszor. Már figyelmeztettelek, hogy ne csináld. S most mégis. Újra. Dühös vagyok. Bántani akarlak. El akarok menni mellőled. Ne legyél a közelemben. Ha nem érsz el, nem tudsz bántani. Valójában nem akarlak elhagyni, de mégis. Nem bízom benned. Már nem vagyunk szövetségesek. Most várok. Nem tudom, mit tegyek. Addig is... Nem beszélünk.

Íme egy az egó számtalan játéka közül. Hasonló gondolatokkal, helyzetekkel mindenki találkozott már. Most nézzük meg mi történik a Valóságban. Nem az elme kreálta szimulációban.

Mit gondolsz? célszerű vagy ostobaság elkerülni azt a személyt aki elutasítást fájdalmat szenvedést vált ki belőled. Aki összetöri a szíved. Ezt kell megoldanom. Különben mindig erőt kell vennem magamon minden egyes alkalommal amikor kapcsolatba kerülök azzal a személlyel és ez már elviselhetetlen.

A bölcsek azt mondják, légy hálás azoknak, akik bántanak, szenvedést okoznak neked, mert ők tanítanak téged. Ahhoz, hogy ezzel kezdeni lehessen valamit, meg kell érteni a szenvedés természetét. Itt csak röviden annyit, hogy a szenvedés többnyire akkor keletkezik, amikor az elme által kreált szimulált valóságkép és a Valóság eltávolodik egymástól. Amikor valami szenvedést okoz számodra, akkor három lehetőség áll a rendelkezésedre:

Én egyszer láttam a Télapót! Most nem a vállalati mikulásról beszélek. Az igazit. Karácsonykor.

Imanuel Kant óta nyugaton is sejtjük, hogy valami nem stimmel a valósággal. Ő annyit mondott: tapasztalatokat csak a saját érzékeimen keresztül szerezhetek, s ezeket a tapasztalatokat a ráció (értelem) értelmezi és valóságként azonosítja. A bökkenő csak az, hogy így végső soron csak a belső világomat ismerem meg, tulajdonképpen azt, hogy hogyan is gondolkodom róla. Ezt nevezi szubjektív világnak. Na most feltételezi, hogy van egy külső “objektív valóság”, csak éppen nem tudunk képet alkotni róla.