békás tó

Mit tanácsolnál annak, aki elhamarkodottan ítélkezik, és azt gondolja, mindig mások a hibásak? Vagy mindenben tökéletes akar lenni, és arra vágyik, hogy mindenki szeresse?

Keresse meg azt, hogy mitől fél. A létezésünk alapállapota, amíg az egónk irányít minket, a félelem. Annyi minden van, amivel az elménk nem tud mit kezdeni, s azért, hogy ne kelljen szembenéznie vele, megpróbálja másnak látni. Dühös lesz, szomorú, kivetíti, elnyomja, hasítja... Bármit megtesz, csak ne kelljen szembenéznie vele.

Hogy ez miért így működik?

Nem beszélünk. Napok óta. Pedig nem történt semmi különös. Megaláztál. Valójában te csak tettél valamit, amit én megalázónak éreztem. Sokadszor. Már figyelmeztettelek, hogy ne csináld. S most mégis. Újra. Dühös vagyok. Bántani akarlak. El akarok menni mellőled. Ne legyél a közelemben. Ha nem érsz el, nem tudsz bántani. Valójában nem akarlak elhagyni, de mégis. Nem bízom benned. Már nem vagyunk szövetségesek. Most várok. Nem tudom, mit tegyek. Addig is... Nem beszélünk.

Íme egy az egó számtalan játéka közül. Hasonló gondolatokkal, helyzetekkel mindenki találkozott már. Most nézzük meg mi történik a Valóságban. Nem az elme kreálta szimulációban.

Mit gondolsz? célszerű vagy ostobaság elkerülni azt a személyt aki elutasítást fájdalmat szenvedést vált ki belőled. Aki összetöri a szíved. Ezt kell megoldanom. Különben mindig erőt kell vennem magamon minden egyes alkalommal amikor kapcsolatba kerülök azzal a személlyel és ez már elviselhetetlen.

A bölcsek azt mondják, légy hálás azoknak, akik bántanak, szenvedést okoznak neked, mert ők tanítanak téged. Ahhoz, hogy ezzel kezdeni lehessen valamit, meg kell érteni a szenvedés természetét. Itt csak röviden annyit, hogy a szenvedés többnyire akkor keletkezik, amikor az elme által kreált szimulált valóságkép és a Valóság eltávolodik egymástól. Amikor valami szenvedést okoz számodra, akkor három lehetőség áll a rendelkezésedre:

Nos, mint a mellékelt ábra mutatja nem tűntem el. Elnézést a hosszú hallgatásért. Az történt, hogy rátaláltam Max és Maxina blogjára, ahol elolvastam „a nagy kékség” c. bejegyzést. Felkeltetette az érdeklődésemet, s kérdéseket tettem fel. Ebből aztán kialakult egy érdekes beszélgetés Maxina és köztem. Hosszú utat jártunk be. A továbbiakban a kiinduló bejegyzést is és az abból kialakuló beszélgetést többé-kevésbé vágatlan változatban fogom több részletben közzétenni. Ha valaki esetleg szeretne hozzászólni, ne fogja vissza magát :)

Így kezdődött:

Most lerovom a tartozásom, s megpróbálom szavakba önteni a végső lépést. Ígértem, hogy ettől lesz igazi a buli. Hát, lássuk…

A tudatosságért folytatott harc láthatatlan. Benned zajlik. Egész lényed veszi fel a küzdelmet a saját részével.

Ez a harc csak a Jelenben zajlik. Ez a harc elsősorban a Jelenért zajlik. Pillanatról pillanatra vívod. A Jelen állandó és örök. A harc tehát örökké tart. 

Ebben a harcban nincsenek különbékék. Ez a harc nem ismeri a kompromisszumokat. Vagy győzöl vagy veszítesz. Ha nyersz, mindent megnyersz, ha veszítesz mindent elveszítesz. Ha félsz, el se kezd.

Mielőtt tovább mennék a gyakorlati tanácsokkal, muszáj valamit megemlítenem. (Egyébként is a következő gyakorlat még kísérleti stádiumban van nálam is, nem baj, ha érlelődik :)

A düh, a lelki fájdalom, a bánat, frusztráció, szégyen mind elakadt életenergia, mely nem tudván szabadon áramolni, pangani kezd, feszíteni, miközben kitörési pontot keres.

Legalábbis valami ilyesmit mondanak azok, akik értenek valamicskét az efféle dolgokhoz.

Ha kicsit jobban szemügyre vesszük ezeket az érzéseket, akkor meglehetősen jól láthatóvá válik, hogy mindegyik egy tőről fakad. Onnan, hogy nem fogadjuk el a MOSTot. Nem fogadjuk el, ami most van. Szakadék van a jelen pillanat és a fejemben élő, egóm teremtette, szimulált valóság között. Minél élesebb ez a különbség, annál nagyobb a feszültség. (ld.: Vigyázat! Alacsony feszültség! c. bejegyzésem)

Belegondoltál már abba, hogy mit tennél, ha tudnád ez az utolsó napod itt a Földön? Szerintem mindenki eljátszik néha a gondolattal. Ez olyan bakancslistás dolog. De én most nem arra gondolok, hogy elképzeled, hogy tudod, ez az utolsó heted, kilépsz a munkahelyedről, vagy csak be sem mész, gyorsan listát készítesz azokról a dolgokról, amit meg akarsz tenni, aztán nekivágsz. 

(Figyelem! A most következő szöveg a fikció világában született. Bármilyen egyezése a Valósággal pusztán a szerencsés véletlen műve.)

Hogy milyen lehet a kapcsolat más emberekkel, ha nem az egó diktálja a tempót? Mi történik, ha a másik emberben, legyen szó életed párjáról, gyermekedről, barátodról, rokonokról, nem a saját egód egyfajta meghosszabbítását látod?

Mire gondolok?