Mostanában komoly leckét kaptam az akció-reakció működéséről. Ennél élesebben tapasztalni, hogy mennyire különböző univerzumokban élünk, még sohasem volt szerencsém. Persze voltam már ilyen szituációban mint mindenki más. De most voltam talán először tudatos egy ilyen helyzetben.

Mert mi is a mechanizmus?

Ülsz a tavacska partján, kezedben egy apró kavics. Nézegeted a kavicsot, s úgy tűnik, jó ötlet lenne bedobni a tóba. Miért? Nincs oka. Csak úgy. S mit vársz? A kavics egy apró bluggyanás kíséretében eltűnik a vízben, és csak apró, harmonikus, egyre terjedő köröket hagy maga után. Ha nem ez történik, akkor csalódott vagy.

Nyomasztó, ha nem történik semmi. A kő lehull, és semmi nem történik. A tükör rezdületlen marad.

Ijesztő, ha az apró kavics valóságos hullámverést okoz, mintha mázsás sziklát vetettél volna bele.

Mi történt? Semmi.

Elfelejtettél néhány dolgot.

1. Nincs két egyforma tó.

2. Ugyanaz a tó minden pillanatban más.

3. Az eredeti elvárásod a korábbi tapasztalataid alapján keletkezett, s ezen tapasztalatok csak azokra  a múltbeli pillanatokra voltak teljesen érvényesek, amelyekben keletkeztek.

4. Azért, mert te csak kavicsnak látod azt, ami a kezedben van, egyáltalán nem azt jelenti, hogy valóban az, vagy hogy a tó is annak érzékeli.

5. Az, hogy a tó hogyan is éli meg a te akciódat, afölött nincs hatalmad és befolyásod. Így az nem lehet a te felelősséged. Az, hogy bedobtad a követ, na az annál inkább...

Persze. Ez csak egy buta metafora az emberi kommunikációra. Minden emberi elme körülöttünk olyan, mint egy-egy tó. Sose tudhatod, mit rejt a felszín. Maguk a tavak sincsenek teljesen tisztában saját magukkal. Ki vannak szolgáltatva az egó torzított szimulált valóságának, melyet kimondott és kimondhatatlan félelmek és vágyak uralnak, s hűséges szolgálólányuk, az ítélkezés tart rendben.

A reakciód kizárólag rólad beszél. Téged mutat be. Mint a villanófény a vaksötétben. Kicsit még a csontok is látszanak a szövetek alatt.

Teljesen el vagyunk zárva valóságtól. El vagyunk zárva a külvilágtól. El vagyunk zárva mindenki mástól.

Ez az ember igazi kitaszítottsága. Bolyongásának, tévelygésének, fájdalmainak végső oka. Ezzel fizetünk a tudásunkért, a gondolatainkért, az elménkért.

Amikor becsapódik a kavics, mi a pillanatnyi hangulatunknak, természetünknek, korábbi tapasztalatainknak megfelelően megítéljük. Mi már rég nem látjuk a kavicsot. Mi sziklát látunk, vagy porszemet. Mielőtt valóban érzékelnénk beindul a kódolt válaszreakció. Reflexesen, a jelen, a valóság teljes figyelmen kívül hagyásával.

Így esélyünk nincs élni. S járhatunk bármilyen vitustáncot ebben a körben, az nem lesz több egy mélyen alvó ember öntudatlan izomrángásainál. Mert bármit teszünk az rólunk szól. Amit más tesz velünk, az pedig róla. Hogy annak, amit tesz a másik, örülünk vagy épp szenvedünk tőle, az újra csak rólunk szól.

Hogy ez őrület? Józan ésszel fel nem fogható?

Nem. Ésszel nem. De felfogható, csak

FIGYELNI KELL!