Kezdek elhalványodni. Mint a régi filmes trükkben. Egyre átlátszóbb vagyok, egyre karaktertelenebb (olyan ritkán használjuk ezt a szót :) ) Sokan meg is jegyzik: "Mostanában olyan csöndes vagy." "Tudod, mielőtt megkattantál..."

Mindezt aggódó hangsúlyokkal. ;)

Pedig valójában nem történt semmi, csak ahogy oldódnak a félelmeim egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy megjátsszam magam. Mondjuk igen érdekes így visszatekinteni, hogy mennyi energiát öltem a rejtőzködésbe.

Sokat szemlélődök. Főleg magamat figyelem meg. Pontosabban azt, akinek tartom magam (csak a szakszerűség kedvéért :) ) Sokszor mintha egy idegent néznék. Ne úgy képzeld el, hogy görcsösen próbálom kontroll alatt tartani magam. Egész egyszerűen feltűnik egy sor nyilvánvaló dolog, ami eddig is ott volt. Pusztán emiatt a jelenség miatt ezek a viselkedésformák elkezdenek halványulni, ritkulni. Ha rájössz, hogy valamit feleslegesen csinálsz, ráadásul még ártasz is vele magadnak, akkor ez logikus következmény.

Van néhány pillanatnyilag igen kellemetlen következmény. "Ellustultam." Alig bírok koncentrálni bármi másra. A munkám azon részeit, melyeket korábban nem szívesen csináltam, most teljesen elhanyagolom. Érdekes, hogy az a lehetőség, hogy kirúgnak emiatt, alig riaszt. (Pedig egyébként szeretem a munkám.)

Egyre jobban viselem, ha a dolgok nélkülem alakulnak. Szerettem ott lenni, fontos lenni. Most már nem érzem lényegesnek. Tudod mi a furcsa? Mióta nem nagyon piszkálom őket, a dolgok ugyan úgy, sokszor még jobban is alakulnak, mint azelőtt. Csak közben nem roppanok össze.

Nem rég láttam a Chicago musicalt. Ismered a Mr. Celofán dalt? Na, mindez körülbelül ilyen, csak a keserűsége nélkül. :)

Szóval ennyi... csak

figyelek!