békás tó

Átlagos étterem, átlagos emberek. Egy asztaltársaság. Azt hiszem egy család. Az étterem jópofa, de nem egy puccos hely. A tulaj egyik fő stratégiája lehet a bevétel fokozására, hogy túl kevés embert alkalmaz ekkora forgalom mellett. Igen, ez még mindig teljesen lényegtelen. Lássuk a poklot.

A kiszolgálás lassú. De nagyon. Rendeléstől levesig 60 perc, és akkor sem mindenkinek hozzák ki, van, akinek még plusz várni kell. Majd megjön a húsleves, langyosan. Visszaküldés. Melegíttetés. (Valószínűleg beleköpés :) Még 20 perc. Érzed, hogy kezd felmenni a pumpa? Jó. Te mit tennél?

Itt a stratégia az volt, hogy a társaságból ketten hangosan morogni kezdtek, majd megjegyzéseket tettek, félhangosan, amikor a pincérnő közel volt. De, nem szóltak konkrétan, nem kérdeztek utána, nem tettek normálisan panaszt. Jó fél órán keresztül morgolódtak, majd, amikor már ott volt a leves, és kiderült, hogy langyos, akkor jött a kanálcsapkodás, méltatlankodás, de első körben még mindig nem szólt a méltatlankodó a pincérnek. Végül igen, de addigra már tombolt a feszültség az asztalnál. Levezetésképp még pár hangos megjegyzés: Be se teszem ide többé a lábam! Ez régen egy színvonalas hely volt! Ha fél perc múlva nincs itt a söröm ki se hozza…

A társaság úgy működött, mint egy gejzír. Ütemesen lövellte ki magából a feszültséget. Olyan erővel, ami egyértelműen mutatta, hogy ezek hozott feszültségek voltak.

Hol itt a pokol? Ez teljesen normális reakció?

Az az igazság, hogy én most értettem meg mélységében, amit Tolle írt:

“Ha olyan helyzetbe kerülsz, ami számodra kellemetlen, három dolgot tehetsz: 1. Megváltoztatod a helyzetet. 2. Ha nem tudod, vagy nem akarod megváltoztatni, akkor lépj ki belőle. 3. Ha sem megváltoztatni, sem kilépni nem tudsz, akkor fogadd el.”

És most a pokol. A társaság jelentős része nem akarta megoldani a helyzetet! Nekik ok kellett arra, hogy a belső fájdalmaik, frusztrációik felszínre törhessenek, hogy megszabadulhasson az egojuk a rá nehezedő nyomás egy jelentős részétől. Egymásban kerestek támaszt. Egymást gerjesztették. Amikor kezdtek volna csillapodni a kedélyek, akkor valaki (mindig más) talált egy újabb bosszankodási lehetőséget. Már olyan dolgokon hergelték magukat, amiknek semmi köze nem volt a helyzethez, de még az adott étteremhez sem. (pl.: A vendéglátás helyzete nálunk s más nemzeteknél c. összehasonlító értekezés, melyből kijött, hogy milyen szar nekünk :) Emlékszel arra, hogy mit írtam az elején? Hogy ez valószínűleg családi ebédnek indult? 

Mi lehetett az eredeti cél? Egy biztos, hogy jól érezzék magukat. Ez volt a fejükben, amikor leültek. Az valóság nem találkozott az előzetes elvárásaikkal, ők pedig nem alkalmazkodtak. (pl.: nem intézkedett időben, akinek problémát okozott a helyzet), hanem szenvedni kezdtek. Bármerre néztek a dolgok nem úgy voltak, ahogy ők szerették volna. Aztán fantáziálni kezdtek az okokról, ahelyett, hogy kérdeztek volna, s (a legviccesebb) végül jól feldühödtek mindazon, amit maguk elé képzeltek.

Így lett pokolivá a feszültség. Az egész helyzetben parányi szerepet sem játszott a valóság. Döbbenetes volt látni, ahogy a gyávaságból, a félelemből (mi lesz, ha nyíltan szóvá teszem? Kellemetlenség!) eredő passzivitás, hogyan épít fel magának önigazoló, saját magát energetizáló dühöt és méltatlankodást, és ez hogyan erősíti meg az egot egyedülállóságának, felsőbbrendűségének tudatában (“nem vagyok ehhez szokva”). 

Számomra a legkellemetlenebb része az volt, hogy nem bírtam szemlélő maradni. Nagy felébredettségemben, elszánt középpontban maradási kísérleteim közepette, simán berántott az örvény, amit a feszültség generált (Tényleg, mint egy tűztölcsér!). Éreztem a dühöt, az állati dühöt, amit azért éreztem, hogy miért bénáznak, miért nem szól kulturáltan, miért puffog, ahelyett hogy cselekedne, vagy menne el, vagy bármi.

Persze, miközben ezen dühöngtem, én sem csináltam semmi tudatosat. Nem mentem oda, megkérni őket, hogy ezt fejezzék be, nem próbáltam segíteni őket a megoldásban, és a helyzetet sem tudtam elfogadni. Végül az én egomban megbújó frusztrációk, fájdalmak és mindenféle kisördögök vidáman vetették bele magukat ebbe a kavalkádba, s anélkül  hogy ennek kívülről látható nyoma lett volna, bennem is pörögni kezdett egy tűztölcsér.

Hát, basszus. Na…

Szóval így működik ez. Így működik az ego. Én pedig újfent tanulhattam egy kis szerénységet. Most már örülök az élménynek. Jó volt megtapasztalni és megérezni, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az álmainknak, amit az ego vetít ki. Hogy a testem stressztüneteket produkált, anélkül, hogy veszély fenyegetett volna. Pusztán a saját gondolataim elegek voltak ehhez.

A legérdekesebb, hogy akár mindenki jól érezhette volna magát. De ehhez jobban kell figyelni!

Mit kell olyankor tenni, ha egy hároméves gyerek haldoklik? A halál, úgy tűnik, be fog következni. A nyugati orvoslás feladta a harcot, az alternatív gyógymódok, táplálékkiegészítők nem hoznak tartós javulást, az energiával foglalkozó elérhető gyógyítók már nem vállalják. Mit kell ilyenkor tenni?

Percekig meredtem arra, amit az előbb leírtam. Próbáltam befelé figyelni, hátha találok választ. Egyelőre semmi. Azonban néhány dolgot megtudtam magamról.

Egész életemben tabuk vették körül a halált. Tudtam, hogy sok mindent nem mondanak el róla.

Most tudom, hogy azért tabu, és azért nem mondanak el róla gyakorlatilag semmit, mert semmit nem tudunk a halál természetéről. A modern ember annyira retteg a haláltól, hogy még a szeretteit is inkább kórházakba dugja meghalni, csakhogy ne kelljen találkoznia a halállal.

Miért kell egy három éves gyereknek meghalnia? Miért kell előtte szenvednie?

Nem kell. Nincs kell. Igazából nincs kell. A kellt az elme teremti. Ő mindig cselekszik, s megmagyarázza magának utólag, hogy miért kellett így cselekednie. Ezért érzi úgy, hogy a világ minden tényének szigorú oksági láncolatban kell lennie. De nem látja az okot, hogy egy három éves gyerek miért haldoklik. Nincs ok. Történés van. Ez van.

Ez nem segít!

Mert nincs olyan segítség, amilyet magad elé képzelsz. Nincs olyan vigasztaló szó, ami valóban segítene, a fájdalom marad. Az elme iszonyúan ragaszkodni fog hozzá, mert ez megerősítheti önazonosságát. Egy újabb dolog, amire rámutathat: ez velem történt, és kibírtam, pedig szenvedtek.

A halállal kapcsolatos félelmeink, fájdalmunk nagyrészt rólunk szól. Minden esetben. Egy három éves gyerek haldoklása és halála pusztán egy extrém változata ennek a folyamatnak. Miért érzünk nagyobb veszteségnek egy gyermeket, mint egy 90 éves öreget?

(Ha eddig nem háborítottalak fel, akkor most szinte biztosan megtörténik majd. Nem ez a célom. Kérlek, próbálj meg figyelni magadra, milyen visszhangokat keltenek benned a szavak? Dühöt gerjeszt-e, s a düh mögött nem félelem bújik-e meg? Vagy van, amivel mélyen belül egyet tudsz érteni, mert éreztél már hasonlót, csak nem merted megfogalmazni, mert ellentmond mindannak, amit tanultál, hogy hogyan kell jó emberként viselkedni ilyen helyzetben.)

Mit látsz, ha ránézel egy 90 éves haldoklóra? Befutotta pályáját. Megjárta az élet különböző szakaszait, rengeteg élményt, emléket magára szedve. Persze hiányozni fog, de hát ez a dolgok rendje. 

Mit látsz, ha ránézel egy haldokló három évesre? Számtalan meg nem valósult lehetőséget. Boldog életet, sikert, karriert, családot. Meg nem tapasztalt élményeket. Ezek iszonyú súllyal nyomnak, mert tudod, hogy neki soha nem lehet része ezekben. Azonban egyet tudnod kell.

EZEK A DOLGOK CSAK A TE FEJEDBEN LÉTEZNEK. (Valójában egy pillanatra ráébredsz, hogy bár sokkal többet éltél, igazából te sem vagy más mint egy csomó meg nem valósulás, igazából soha nem éltél. Tulajdonképpen halott vagy csak mozogsz és beszélsz. Ezt érzed meg. Ezt kezded igazán sajnálni.)

Nem látsz a jövőbe. A jövő nem létezik, csak az egod fikciója. Mit gondolnál, ha biztosan tudnád, hogy a gyermekre olyan életpálya vár, sors, ha így jobban tetszik, amit az ellenségednek nem kívánsz. Annyi szenvedésben lesz osztályrésze, vagy annyi szenvedést fog okozni, ami felfoghatatlan. Valaki megkérdezte tőlem: “Te megölted volna Hitlert gyerekkorában, ha tudtad volna előre, milyen élete lesz?”

Ez nemcsak perverz játék egy morális kérdéssel.

Azt próbálom megmutatni, hogyan játszik veled az elméd, mikor egy haldokló három éves gyermeket nézel. Mert ennek az egésznek van egy szörnyű következménye:

Amíg el vagy foglalva az önsajnálattal, a kivetített fantazmagóriáid szimulált elveszítésének fájdalmával, amíg megadod magad ennek a villódzó, csak az agyadban létező valóság utánzatnak, addig lemaradsz arról, ami a legfontosabb lenne. A jelen pillanatról. Amikor rá tudsz figyelni. Amikor fel tudnád ismerni, hogy mi az, amivel segíteni tudod. Amikor a legfontosabbat tudod adni neki, a figyelmedet. Amikor a legértékesebbet kaphatod tőle, a tapasztalást.

Ne gyászolj előre, ne sajnálkozz, ne akarj mindenáron segíteni. Ne csinálj semmit. Legyél ott.

Figyelj rá!

Nekem mindig gondot okoz, hogy sokszor azt hiszem valamiről, hogy már tudom, értem, pedig nem. Aztán szépen lassan leesik, hogy félreértettem. Nézzük, miről van szó:

Egy barátommal a szeretetről/szerelemről beszélgetünk, mikor olyasmit mondott:

- Akkor azok alapján, amiről eddig beszéltünk, akkor tudnom kell elfogadni olyannak, amilyen. Akkor nem gerjeszthet az egom konfliktust, szenvedést.

Én úgy gondolom, hogy ez majdnem igaz. (A Casting c. filmből Kern Andrástól megtanulhatjuk, hogy a majdnem a legrosszabb. Rosszabb mintha távol vagy tőle.) Egyébként egyetlen szón bukik el a dolog:

KELL

A kell az akaratot fejezi ki, egyfajta kényszert. Ha szeretni akarom, akkor el kellfogadnom, olyannak, amilyen. Azonban az akarom és a kell cselekvést takar. A szeretetet el kell érni, tenni kell érte, különben nem elérhető. A kellben benne van, hogy alkut kell kötnöm magammal, valamit el kell nyomnom magamban, valamit szublimálnom kell. Valójában mi történik?

A másik tesz valamit, ami nekem nincs ínyemre, valamit, ami engem határozottan zavar, mert ellentmond annak, amit én az adott pillanatban helyesnek vélek. Miért zavar egyáltalán? Ez könnyű: az ego féltékenyen őrzi saját integritását. Ha valamiről azt gondolom, hogy helyes, akkor valójában nem is az a fontos, hogy tényleg helyes-e vagy sem. Akkor az számít igazán, hogy én gondoltam. Az, hogy a másik másképp cselekszik veszélyezteti az énképemet, aminek fontos eleme az, hogy én tudom az igazat. Nem lehet mindkettőnknek igaza, ha ellentétes a meglátásunk. Egyik álláspontnak vesznie kell! Szóváteszek. Ingerkedem. Kötözködök. Panaszkodok. A forma mindegy. A másik tudtára kell adnom, hogy helytelen a viselkedése. Az ő egoja ezt támadásként érzékeli. Látszólag az álláspontját védi, valójában élet-halál harcot vívunk. “Két önzés titkos párbaja…” by Szabó Lőrinc.

Így alakulnak ki azok a pitiáner, méltatlan, idétlen veszekedések, ahol 10 perc után már nem tudod felidézni a kiváltó okot, csak azt tudod, hogy győznöd kell.

Hogy Te ilyet sose? Akkor valószínűleg egod szerves része az, hogy veled bárki bármit megtehet, értéktelen vagy, s maximum úgy kaphatsz némi figyelmet az emberektől, hogy beléd törlik a lábukat, de így legalább elmondhatod, hogy különleges vagy, mert el tudod ezt viselni, s bár súlyt a sors, de te bírod és kitartasz. Tűrsz. (Na, milyen vagyok :)

Ha szeretni akarom, akkor el kell fogadnom, olyannak, amilyen.

Miért akarom? Ha akarom, akkor pillanatnyilag nem szeretem. Miért kell? Ha kényszerből cselekszem, akkor az később visszaüt. Miért kötsz kompromisszumot? Nagyon egyszerű a válasz, és nagyon visszataszító:

FÉLSZ.

Hogy mitől, azt mindig az adott szituáció dönti el, s hogy mennyire, az attól függ, hogyan vagy képes elleplezni magad elől a nyilvánvaló tényeket. Egy párkapcsolati konfliktusban mindig mérlegre kerül, hogy mi az erősebb, az egod integritás iránti igénye, vagy félelme, hogy kizökken a számára kezelhető (még akkor is, ha borzalmasan nehéz), és ismerős helyzetből.

De akkor hogy? Hogyan kell szeretni?

Már megint a kell… Nem kell szeretni. Amikor megtanulsz figyelni, akkor lecsendesíted az egod őrjöngését. A csendben felismerésekhez jutsz, és életedben először, valódi tapasztalatokhoz. Ezek elvezetnek, ahhoz a ponthoz, ahol le tudod tenni a félelmeidet. Ha nincsenek félelmeid, annak tudod látni a dolgokat, amik. Mivel nem félsz, nem kell ítélkezned, hogy összetartsd az egodat, mert már túlléptél az egon. Azt, hiszem ez az a pont, ahol szeretni lehet, ahol az elfogadás teljessé válik. Ehhez legközelebb az anyák szeretete áll, amit gyermekeik felé éreznek. (Valójában ez csak egész kis korban van így, amíg az anyák bele tudják álmodni álmaikat a parányi emberkezdeményekbe. Az álmok elvárásokká, az elvárások csalódássá, a csalódások feszültséggé válnak. AZ EGO NEM TUD SZERETNI!)

Amikor teljes az elfogadás, az a másik puszta létezésére irányul, legyen szó bárkiről. Olyan szintű szeretet, amit még nem tapasztalhattunk meg létezésünk során. Olyan szeretet, ami nem korlátoz, hanem kiteljesít. Olyan szeretet, ami nem önző, nem gyáva, nincs benne parányi félelem se.

Én nem akarok szeretni.

Én figyelni akarok!

Komolyan. Olyan ez mint egy kib****tt tükörlabirintusban bolyongani.