Átlagos étterem, átlagos emberek. Egy asztaltársaság. Azt hiszem egy család. Az étterem jópofa, de nem egy puccos hely. A tulaj egyik fő stratégiája lehet a bevétel fokozására, hogy túl kevés embert alkalmaz ekkora forgalom mellett. Igen, ez még mindig teljesen lényegtelen. Lássuk a poklot.
A kiszolgálás lassú. De nagyon. Rendeléstől levesig 60 perc, és akkor sem mindenkinek hozzák ki, van, akinek még plusz várni kell. Majd megjön a húsleves, langyosan. Visszaküldés. Melegíttetés. (Valószínűleg beleköpés :) Még 20 perc. Érzed, hogy kezd felmenni a pumpa? Jó. Te mit tennél?
Itt a stratégia az volt, hogy a társaságból ketten hangosan morogni kezdtek, majd megjegyzéseket tettek, félhangosan, amikor a pincérnő közel volt. De, nem szóltak konkrétan, nem kérdeztek utána, nem tettek normálisan panaszt. Jó fél órán keresztül morgolódtak, majd, amikor már ott volt a leves, és kiderült, hogy langyos, akkor jött a kanálcsapkodás, méltatlankodás, de első körben még mindig nem szólt a méltatlankodó a pincérnek. Végül igen, de addigra már tombolt a feszültség az asztalnál. Levezetésképp még pár hangos megjegyzés: Be se teszem ide többé a lábam! Ez régen egy színvonalas hely volt! Ha fél perc múlva nincs itt a söröm ki se hozza…
A társaság úgy működött, mint egy gejzír. Ütemesen lövellte ki magából a feszültséget. Olyan erővel, ami egyértelműen mutatta, hogy ezek hozott feszültségek voltak.
Hol itt a pokol? Ez teljesen normális reakció?
Az az igazság, hogy én most értettem meg mélységében, amit Tolle írt:
“Ha olyan helyzetbe kerülsz, ami számodra kellemetlen, három dolgot tehetsz: 1. Megváltoztatod a helyzetet. 2. Ha nem tudod, vagy nem akarod megváltoztatni, akkor lépj ki belőle. 3. Ha sem megváltoztatni, sem kilépni nem tudsz, akkor fogadd el.”
És most a pokol. A társaság jelentős része nem akarta megoldani a helyzetet! Nekik ok kellett arra, hogy a belső fájdalmaik, frusztrációik felszínre törhessenek, hogy megszabadulhasson az egojuk a rá nehezedő nyomás egy jelentős részétől. Egymásban kerestek támaszt. Egymást gerjesztették. Amikor kezdtek volna csillapodni a kedélyek, akkor valaki (mindig más) talált egy újabb bosszankodási lehetőséget. Már olyan dolgokon hergelték magukat, amiknek semmi köze nem volt a helyzethez, de még az adott étteremhez sem. (pl.: A vendéglátás helyzete nálunk s más nemzeteknél c. összehasonlító értekezés, melyből kijött, hogy milyen szar nekünk :) Emlékszel arra, hogy mit írtam az elején? Hogy ez valószínűleg családi ebédnek indult?
Mi lehetett az eredeti cél? Egy biztos, hogy jól érezzék magukat. Ez volt a fejükben, amikor leültek. Az valóság nem találkozott az előzetes elvárásaikkal, ők pedig nem alkalmazkodtak. (pl.: nem intézkedett időben, akinek problémát okozott a helyzet), hanem szenvedni kezdtek. Bármerre néztek a dolgok nem úgy voltak, ahogy ők szerették volna. Aztán fantáziálni kezdtek az okokról, ahelyett, hogy kérdeztek volna, s (a legviccesebb) végül jól feldühödtek mindazon, amit maguk elé képzeltek.
Így lett pokolivá a feszültség. Az egész helyzetben parányi szerepet sem játszott a valóság. Döbbenetes volt látni, ahogy a gyávaságból, a félelemből (mi lesz, ha nyíltan szóvá teszem? Kellemetlenség!) eredő passzivitás, hogyan épít fel magának önigazoló, saját magát energetizáló dühöt és méltatlankodást, és ez hogyan erősíti meg az egot egyedülállóságának, felsőbbrendűségének tudatában (“nem vagyok ehhez szokva”).
Számomra a legkellemetlenebb része az volt, hogy nem bírtam szemlélő maradni. Nagy felébredettségemben, elszánt középpontban maradási kísérleteim közepette, simán berántott az örvény, amit a feszültség generált (Tényleg, mint egy tűztölcsér!). Éreztem a dühöt, az állati dühöt, amit azért éreztem, hogy miért bénáznak, miért nem szól kulturáltan, miért puffog, ahelyett hogy cselekedne, vagy menne el, vagy bármi.
Persze, miközben ezen dühöngtem, én sem csináltam semmi tudatosat. Nem mentem oda, megkérni őket, hogy ezt fejezzék be, nem próbáltam segíteni őket a megoldásban, és a helyzetet sem tudtam elfogadni. Végül az én egomban megbújó frusztrációk, fájdalmak és mindenféle kisördögök vidáman vetették bele magukat ebbe a kavalkádba, s anélkül hogy ennek kívülről látható nyoma lett volna, bennem is pörögni kezdett egy tűztölcsér.
Hát, basszus. Na…
Szóval így működik ez. Így működik az ego. Én pedig újfent tanulhattam egy kis szerénységet. Most már örülök az élménynek. Jó volt megtapasztalni és megérezni, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az álmainknak, amit az ego vetít ki. Hogy a testem stressztüneteket produkált, anélkül, hogy veszély fenyegetett volna. Pusztán a saját gondolataim elegek voltak ehhez.
A legérdekesebb, hogy akár mindenki jól érezhette volna magát. De ehhez jobban kell figyelni!
Együtt brekegünk