A pusztába kiáltott szó mit ér? Hogy kerültem ide? Kivonultam, mint annyian. Csak senki nem mondta, hogy ide indulok. Igazából nem ide, csak ez is egy fázis, amin keresztül kell menni. De merre:
Nincs semmilyen tájékozódási pont. A levegő bizonytalanul remeg a szemhatár felett. Furcsa árnyak villódznak a vibrálásban. És? Eleinte még rohantam, mint egy őrült. Nem is értem pontosan, hogyan keveredtem ide. Kiderült, hogy minden, amit valósnak hittem, puszta délibáb, az elmém játéka volt csupán. Mióta figyelek erre…
Igen. Lehet, hogy nem én keveredtem a pusztába. A puszta mindig itt volt, csak én nem láttam, annyira lenyűgözve szemléltem a világot, amit az elmém vetített elém. Akárhogy is most már mindegy. Visszamenni nem tudok. Ösztönösen érzem, hogy képtelenség. Olyan már sohasem lesz.
FIGYELJ ARRA, AMI VAN!
De nincs itt SEMMI! MI A SZARRA FIGYELJEK? Ezt a lapos pusztát? Eleinte megijedtem. Féltem, hogyha nem jutok ki innen, akkor itt pusztulok. Itt nem lehet létezni. De nem tudtam kijutni. És mégis létezem. Legalább ennyi. Nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok, de azt érzem, hogy létezem. Ez is valami. Most már elfogadtam. Még azért bízom abban, hogy kikeveredek erről a lapályról. De most már nem gond, hogy itt vagyok. Igen. Szürreális, irracionális, logikátlan. De nem GOND.
Vajon mennyi idő? Csak nem ez az a bizonyos 40 nap. Hej, J.C. öreg cimbora, az nem is igazi puszta volt?!
Ha valahol fel lehet adni, akkor ez az a pont. Mit lehet figyelni a semmin? A SEMMIT? Vagy meg kell látni, hogy a SEMMI valójában NEM SEMMI? (Na, ez a nem semmi!) De ha belemegyek a KELLbe, akkor honnan fogom tudni, hogy nem kezdtem újra képzelődni? Uramisten, én akkor most meg leszek kísértve? És mi lesz a vége? Vízen járok vagy kísérleti nyugtatókat fogok kapni?
Egyelőre akkor sem tudok mit csinálni. Az egyetlen, amit tehetek, hogy lépegetek. Cél nélkül, meggyőződés nélkül. Csak lépegetek. Csak nem állok meg. Mindig egyszerre egyet lépek. Mivel nincs más. Nincs cél, amit el kellene érjek, nincs irány, ami helyes lenne, nincs útmutató támpont, csak én. Ha nagyon figyelhetnékem van, akkor itt vagyok én.
Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Figyel…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…Lép…
Ja, és figyel… (Te észrevetted?)
Együtt brekegünk