Neo: "Fájnak a szemeim!"
Morpheus: "Mert még sohasem használtad őket."

Közhely? Persze. De ettől még érvényes. 
Azt látom, hogy sokszor bonyolódunk bele fogalmi vitákba. Meghatározások s tézisek tucatjait vagdossuk egymás fejéhez. Mert nagyon akarjuk...

Akarjuk, hogy a másiknak is jó legyen. Hogy úgy legyen jó, ahogy nekem. Mert akkor hatással voltam rá. Akkor és ott bölcsebb, jobb voltam. Lágyan duruzsol a fülembe az egó. Aztán vad rohamra hajszol, egész a győzelemig.
Rohadt egy tükörlabirintus.
Valójában minden szó, amit kimondunk ebben a témában, eleve kudarcra van ítélve. Mégis megtesszük. Beszélünk róla, de tudjuk-e hogy miért? Mi a valódi célom egy vitában?
Teljes figyelmemmel a másik felé fordulok. Próbálom kiismerni. Elrejtem saját gyengeségeimet. Csak arra nem figyelek, akiről szól ez az egész. Saját magamra.

Nem az a baj, ha megteszem. Az jó. Az tapasztalat. Akkor van gond, ha ez öntudatlanul zajlik le. Ha az egóm torz szűrőjén át látom a világot. Amikor az érintés ütéssé, a mosoly vicsorgássá, a szó ingerültséggé válik bennem.
Akivel mi megpróbálunk itt kikezdeni, az a létező legagresszívebb ellenfél. Semmilyen szabályt nem tisztel. Kizárólag a túlélés motiválja, akár az életed árán is.
És nem győzheted le, nem pusztíthatod el. Létezésének oka és célja van. Csak kiegyezni lehet vele. Tanítgatni. Szeretni. Az én kicsi egóm.
Ha tetszik neki a MOST, akkor lesz MOST. Ha nem, akkor nem. Tudjuk, hogy nem tudhatjuk, s mégis kiállunk valami mellett, ami ...

Mindegy. Figyelj!