Azt hiszem a fejlődés ezen a területen is, mint sok helyütt máshol, lépcsőzetesen zajlik. Eljutsz valahova, majd követi egy sík, egyenletes szakasz, ahol nem történik változás. Ahol csak vagy te és a történések. Aztán valami észrevétlenül megváltozik. Minden ugyanolyan csak mégsem. Egyre feszítőbb, frusztrálóbb. Aztán történik valami s te megváltozol. Hirtelen könnyebb lesz. Ugrottál egy szintet. Jöhet a következő síkság.

Talán most először élem ezt meg ennyire tudatosan. Ez persze elviselhetőbbé nem teszi... Hülyeségeket beszélek, persze, hogy azzá teszi.

Mi történt?

Már megint vitába keveredtem valakivel. Direkt. Provokáltam. Nem nagyon van miértem. Csak. Akartam, hogy rám figyeljenek. Aztán hagytam, hogy megalázzanak, megszégyenítsenek, lebecsüljenek. Letiporjanak. Csak jött és támadott. Nem védekeztem, igaz néha reflexesen elhajoltam, vagy felhúztam a kezem. Rájöttem, hogy nem is velem csatázik, hanem önmagával. Én csak felébresztettem benne a félelmeket, a frusztrációt. Ahogy az én nyitó lépésem sem róla szólt, hanem magamról.

Szóval, nem ütöttem vissza. De nem is hátráltam meg. Az elején fájt minden, amit csinált. Mivel azonban nem azzal voltam elfoglalva, hogy letámadjam, így volt időm figyelni. Így jöttem rá, hogy nem is engem üt, hanem a levegőt csépeli, ahová a félelmeit vetítette ki. Már nem fájt. 

Aztán lassan kifulladt. Látta, hogy győzött, de nem érezte. Vagy talán fordítva.

A végén kezet fogtunk.

Hálás vagyok neki azért, amit tett. Átpofozott a következő szintre. Csak remélhetem, hogy én is tudtam neki segíteni. Talán már ő is jobban

figyel!