A TUDAT lakhelye a MOST. A MOSTBAN ébredhetsz TUDATODRA.

Az EGO lakhelye a MÚLT és a JÖVŐ. A MÚLTON rágódva vagy a JÖVŐN merengve csak az EGOD dolgozik.

Az EGO irtózik a MOSTTÓL, mert számára túl bonyolult. (Ne feledd, az ego valójában csak egy célszerszám a kezedben, egy kifinomult alkalmazás, akármi is, nem azonos Veled.) Mivel a múlt és a jövő csak az egon belül létezik, (gyakorlatilag ő hozza létre őket, virtuálisan generálja és elhiteti veled) ott biztonságban mozog. Nem érthető? Igazad van.

A kulcs a beidegződött sémákban van. Neveltek valamire, tapasztaltál valamiket a múltadban. Viselkedési sémákat tanultál el, formáltál át a képedre. Reflexek tömegét, melyek nem igényelnek helyzetfelmérést, segítik a túlélésedet, a helyzetek “megoldását”. 

Konfliktusba keveredtél. Általában kerülöd a konfliktust, de úgy neveltek, ha már benne vagy, végezd úgy, hogy máskor kerüljenek. (ezt loptam Poloniustól :) Nos, a vita elfajul. A másik váratlanul arcon csap. Mi történik ezután? Normál esetben két utat tudok elképzelni. Az ego villámgyorsan aktivizálja a múltbeli tapasztalataidat, összeveti a kalkulálható következményekkel, összehangolja önbecsülésed fokával, majd vagy arcodat tapogatva meghátrálsz, vagy a következő pillanatban már a földön birkóztok egymás torkát szorongatva. Egyetlen dolog maradt ki: a MOST megismerése, a megértés. Miért fajult idáig a vita? Miért ütött a másik? Mennyiben rendezi a dolgokat, ha harcolsz?

Hogyan mondta Jézus? Ha megütik az egyik orcád, tartsd oda a másikat is? (Nooooooooormális? Margit! :)

Ha tudatos tudsz maradni, meg tudod törni a sémát. Nem reflexesen reagálsz a helyzetre, hanem a MOST megértésén keresztül. A másik fél, ha nem is érti, mi történik, de megérzi azt, és megtorpanhat. Az ego nem tud mit kezdeni a MOSTTAL.

(Rendben. Én is átolvastam. Nem. Nem arra gondoltam, hogy veressük agyon magunkat.) Néha előfordul, hogy védekeznünk kell, sőt néha támadnunk is. Emlékezetem szerint Jézus is keményen megcsapkodta a kufárokat, Péter meg fület vágott le. Azonban óriási különbség van aközött, hogy csukott szemmel kapálózok minden irányba, mert nem látok, honnan fenyeget valami, vagy csak egyszer mozdulok, mert látom és értem a helyzetet. A második esetben például nem leszek fölöslegesen kegyetlen. És lehet, hogy meg sem tud ütni a másik, mert észreveszem, mire készül.

Ja, hogy viszonylag ritkán verekszel? 

Ne verd át magad. Csak megtanították, hogy a tettlegesség nem tolerálható. De profin küzdesz szóban. Amikor a másikat elküldöd a retkes, jó, kurva anyjába, (nem biztos, hogy minden vessző jó helyen van :) akkor semmi mást nem teszel, mint ütsz a szavaiddal. Te ilyet sose? Szerinted szebb, amikor csak a szofisztikált gúny eszközével rombolod a másik önbecsülését? Vagy a leggyakoribb: nem mondod ki (mert nem lehet), ezért kivetíted magadba a másik képét, és órákon talán éveken át vered agyon újra és újra a gondolataiddal. Ismerős bármelyik? Sikerült végre lefedni a napod nagy részét?

Miért teszi ezt az EGO?

Képzeld el, hogy kitesznek téged egy teljesen ismeretlen terepen, tökéletes vaksötétben. Semmilyen ismerettel nem rendelkezel. Nem tudod, miért vagy itt. Nem tudod, mi a feladatod, nem tudod, hogyan kell életben maradni. Semmit, de semmit nem tudsz. Mit fogsz csinálni?

Először még mozogni se nagyon mersz, aztán a kényszer rávisz, hogy mozdulj. Tapogatózol, lassan haladsz. Bevered magad, karcolódsz, akár nyomorodsz is. Rájössz, hogy sokan vannak körülötted. Van, aki segít és megosztja tapasztalatait, van, aki beléd rúg, hogy előnyhöz jusson. Egyre rutinosabb vagy, egyre magabiztosabb, de… Továbbra sem látod, hogy mi van. Ezért képeket vetítesz magad elé a fantáziád segítségével. Felhasználod a tapasztalataidat, mások tapasztalatait. Folyamatos fenyegetettségbe élsz, mert soha nem tudod, hogy bár eltervezted a következő lépést, nem szakadékba lépsz-e. A legsötétebb félelmeiddel töltöd fel a sötétséget, az ábrándjaiddal, vágyaiddal. Sokszor meredsz a sötétre, magad elé képzeled, amit vágysz, majd elindulsz arra, amerre láttad. Őrület. Közben ütközöl, csípsz, rúgsz, harapsz, mert minden új találkozás fenyegető. Sémákba rendezed a tapasztalataidat, mert már annyi mindenre kell figyelni. Emiatt gyorsan alkalmazkodsz, csak nem a valósághoz, hanem a fejedben tobzódó fantáziaképekhez. Folyamatosan pörög az agyad, hogy a múlt elevenen tartásával kalkulálni tudja a jövőt.

A TUDAT olyan ebben a kuplerájban, mint a zseblámpa. Soha senki nem mondta, mi az a szar, ami az oldaladra kötve fityeg, te meg megszoktad, és már nem is érezted, hogy veri időnként a combod. Aztán egyszer, valamiért, beleakad a kezed, és elkezdesz szórakozni vele. Lehet, hogy valaki mesélt már róla, csak azt hitted fantáziál, képzeleg. 

Ahogy játszol vele, véletlenül felkattintod egy pillanatra. Semmit nem látsz, csak egy vakító villanást. Logikus, soha nem érzékelted még a fényt. Fáj a szemed, könnyezel, nem babrálod. De izgat ez a dolog. Egyre gyakrabban játszol vele. Egyre inkább rájössz, hogy mi volt a gond eddig. Mesélsz róla a többieknek, akik ugyanúgy néznek rád, mint te, amikor először hallottál ezekről a dolgokról.

Egyre többet világítasz. A fénykör parányi. Nem világít messzire, se előre, se hátra. Pár lépésnyit csak körülötted. De ott látsz! Hirtelen minden könnyűvé válik. Rájössz, hogy amitől eddig rettegtél csak a fantáziádba létezett. Ez nem dzsungel, hanem egy szelíd lugas. Persze, ha belekeveredsz a rózsabokorba, akkor fáj. De most már felismered a rózsát, látod a szépségét, és el tudod kerülni a tüskéket.

De fontos: A FÉNYT MINDENKINEK MAGÁNAK KELL FELKAPCSOLNIA, ÉS VALAMIÉRT CSAK Ő LÁTJA A FÉNYÉT. NEM TUDSZ MÁSNAK VILÁGÍTANI, BÁRMENNYIRE IS SZERETNÉD. CSAK ABBAN TUDSZ SEGÍTENI, HOGY BELEAKADJON A KEZE A LÁMPÁBA. A TÖBBI CSAK RAJTA MÚLIK.

Nosza! Lámpa bekapcs! Séta indul! Figyelj a MOSTRA!