Képzelj el egy labirintust, aminek a falai hol kardpengékkel, hol párnákkal vannak kirakva. Egyes sarkokban kellemes is kuckókban lehet pihenni, máshol veszélyes csapdák vannak, amik sebesítenek, nyomorítanak, akár meg is ölhetnek. Amikor megszületsz, akkor indulsz el ebben a labirintusban. Ahogy megteszel pár lépést a szüleid, szeretetből és felelősségtudatból szőnek egy puha kendőt, és gondosan bekötik a szemed. Ez hülyeség lenne? Így csak tapogatózni tudsz a pengék között? Gyakorlatilag lehetetlen végigmenni ép bőrrel a labirintuson? Ezen nem fogunk vitatkozni. De most csak elképzeljük ezt. Szóval, elindulsz. Kaptál rengeteg tanácsot és szabályt, melyek mind múltbeli helyzeteken alapulnak, és mész. Említettem, hogy ez egy olyan labirintus, aminek a falai kiszámíthatatlan időközönként, véletlenszerűen átrendeződnek?
Mit fogsz tenni? A múlt alapján modellezed a lehetséges jövőt. A tapasztalataid alapján keresed a megoldást a kiszámítható problémákra. Lépegetsz, tapogatózol, és közben próbálod magad elé képzelni a labirintust. Ezt annyira jól csinálod, hogy egy idő után elfelejted, hogy csak elképzelted. A járatokban sokan vannak. Kiabálsz nekik, ők válaszolnak. Van, akihez már nem ér el a hangod. Van, aki annyira más részén jár a labirintusnak, hogy nincs mit mondanotok egymásnak.
Mész. Mert nem tudsz mást tenni. Folyamatos fenyegetettségben élsz. Bármikor elronthatod az egészet. Párnára számítasz a falon, de pengékbe akadsz, amik összeszabdalnak. Kényelmes zugok mellett haladsz el, ahol pihenhetnél, de csapdát sejtve tovább mész. Néha mégis letáborozol egy biztonságos helyen, mert egyre fáradtabb vagy. Belefáradsz a félelembe. Nem akarsz kimozdulni, mert ez most jó. Akkor a labirintus rendeződik át előbb-utóbb. A menedék megszűnik, s újra útra kelsz.
Közben folyamatosan szenvedsz. Ki többet, ki kevesebbet. Szenvedsz a félelemtől. Szenvedsz a fájdalomtól. Szenvedsz, akkor is, ha nincs miért szenvedned, mert emlékszel a szenvedéseidre a múltból, félsz a jövőben rád váró szenvedésektől, és gyűlölve retteged azt a tényt, amit görcsösen próbálsz figyelmen kívül hagyni: MINDEN FOLYAMATOSAN VÁLTOZIK!
Ha hajlandó voltál velem játszani ebben a képben, akkor biztos vagyok abban, hogy számodra is nyilvánvaló az egyetlen értelmes megoldás, ami mellett minden más szimpla hülyeségnek tűnik. Igen.
EGY HATÁROZOTT MOZDULATTAL LE KELL TÉPNI A KENDŐT, AMIT GYEREKKÉNT KÖTÖTTEK A SZEMÜNKRE A LEGMÉLYEBB SZERETETBŐL ÉS LEGMÉLYEBB TUDATLANSÁGBÓL.
Csakhogy annyira régen viseled, hogy nem is tudsz a létezéséről. Mint a szemüveges, aki feltúrja a lakást, hogy megtalálja azt a szemüveget, ami az orrán van. Akkor hogyan? Először csak azt érezheted, hogy baj van. Ehhez mindent bele kell adni, hogy a kapott mintáidat a tőled telhető legtökéletesebben hajtsd végre. Csak ekkor tapasztalhatod meg, hogy semmit sem érnek. Baj van. Nem tudod, mi. De valami rohadtul nem stimmel. Szerencsére ilyenkor ösztönösen jól reagálsz. Hiszen egy veszélyes szituációban elbizonytalanodás arra kényszerít, hogy megállj és figyelj. Egyre többször figyelsz, lassítasz, próbálod kerülni az eddigi sémákat, hisz nem váltak be. Végül rájössz, arra az egyszerű tényre, hogy nem látsz. De még mindig ott a nagy kérdés:
MIÉRT?
Rá lehet-e jönni, hogy azért nem látsz, mert nem vagy képes látni, vagy azért nem látsz, mert van valami a szemed előtt, ami eltakarja a világot?
(Elég volt most. Majd holnap.)
Figyelj!
Együtt brekegünk