A modern párkapcsolatokat (melyek alapja a “szerelem”) szinte kizárólag a megfelelési kényszer és az önzés kettőssége határozza meg, s a karmester, aki összehangolja őket nem más mint a FÉLELEM.

A szerelem, a vonzalom számtalan módon kezdődhet, s szintén számtalan oka lehet. Sokszor külső szemlélő számára teljesen érthetetlen okok vonzanak össze két embert. Egy szempontból azonban mindegyik azonos. Bár a külső megjelenés végtelen formát ölthet, az alapfolyamat pár változó mentén ugyanúgy alakul. Ennek az az oka, hogy bár nem jó ezt elhinni, de az egó, az elme, alapvetően nem túl komplikált szerkezet.

Adva vagyok ÉN. Normálisnak tekintett személyiség, átlagos tulajdonságokkal. Boldogulok a világban, de természetesen sok mindent hurcolok mélyen magamban. Egóm folyamatosan kutatja annak a lehetőségét, hogyan vértezhetné fel magát a Valósággal szemben, próbál minél erőteljesebb lenni. Keresem a boldogságot. Ahhoz, hogy boldog legyek, kell valamilyen feltételnek teljesülnie, általában a jövőben.

- Boldog leszek, ha …

       majd sikerül…

       majd megveszem…

       majd megnyerem…

       majd elérem…

       majd megismerem…

       stb.

Az egyik ilyen sztenderd feltétel az, hogy legyen barátom/barátnőm, férjem/feleségem. Aztán egyszercsak körbenézek, s meglátom ŐT. Vagy lassan ismerem meg ŐT. A két eset kicsit különbözik.

Amikor elkezdek vonzódni valakihez, az nagyon hasonlít ahhoz, amikor az újszülött megérkezik a családba. Nincsenek még jellemzői, tulajdonságai, személyisége, ezért tágas teret ad a képzeletnek. Amikor találkozunk VELE, többnyire nem ismerjük. Így szépen belevetítjük elvárásainkat, vágyainkat, s boldogok vagyunk, szerelmesek. Mi is igyekszünk a “jó oldalunkat mutatni”, így viszont neki van lehetősége, hogy belénk vetítse vágyait, elvárásait. Csodálatos, ahogy nézzük egymást, s egyikünk sem látja a másikat, viszont látjuk az álmainkat beteljesülni. Mivel a vágyainkat el tudjuk fogadni, ezért az elején teljesen elfogadjuk a másikat, s ő is minket. A tény az egó számára tehát az, hogy van valaki, akit választottunk, s feltételek nélkül elfogad minket, ráadásul mindig ilyen nagy Őre vártunk.

Nem csak Őt szeretjük. Imádjuk azt, aminek Ő lát minket. Az, aminek Ő lát minket sokkal vonzóbb, teljesebb, csodálatosabb, mint aminek mi látjuk magunkat. Azt akarjuk hinni, hogy tükröz minket. Emlékszel a tükörre, aki tökéletesnek mutat? Igen, mielőtt észbe kapnál függővé válsz a másiktól.

A függőséggel viszont sok probléma van. A legfontosabb az, hogy alapja nem más mint a félelem. Félek attól, hogy elveszítem a másikat. Ha félek attól, hogy elveszítem ŐT, akkor elkezdek “viselkedni”, igyekszem megfelelni azoknak az elvárásainak, amiket kifejez irányomban, s azoknak is, amiket feltételezek, hogy támaszt irányomba. Az egó újabb eszközt kap arra, hogy erősödjön.

Következmények?

Félelem.

- Mi lesz, ha elveszítem? - Miért? A tiéd? Birtoklod? Csak nem rajta van a pecsét: ENYÉM!? Ha elveszíted azzal éned egy darabját is elveszíted. Kudarcot vallottál. Veszítesz a biztonságérzetedből. Te leszel az, akinek nem sikerült. Teljesen mindegy, hogy te rontottad el, vagy ő vert át. Első esetben béna voltál, második esetben ostoba.

Később izgalmassá válik a dolog. Ahogy elkezded megismerni a másikat két irányba mozdulhat a történet:

1. Viszonylag hamar kiderül, hogy tévedés volt. Dühös leszel a másikra, amikor végre látni kezded Őt annak, ami. Mert ez a kép nem felel meg annak, amit Te beleláttál. Aztán, ha eléggé rossz, akkor az egód inkább beépíti a kudarcot, ítél és meghatároz, majd kilépsz a kapcsolatból. Minden nő kurva, minden pasi disznó!

2. Ahogy elkezded a másikat jobban ismerni, el tudod fogadni az igazi tulajdonságainak nagy részét is. Ehhez komoly szerencsére van szükség, hisz olyasmit kell megtalálnod, amit nem is feltétlenül kerestél. Ezért olyan ritka a valóban teljesnek tekinthető párkapcsolat. De a lényeg nem változik: a kapcsolat alapja továbbra is a függőség, hogy kapok valamit a másiktól, amit csak tőle kapok, ha elveszítem, az iszonyú. És ismét itt vagyunk: a félelem. 

Az elharapott viták, a visszafojtott indulatok, a lenyelt megjegyzések, a titkolt sértődések, a bujkáló, önző kis vágyak. 

Hogyan lehet, hogy sokszor, akár több évtizedes kapcsolatok végén, két ember döbbenten néz a másikra: Ki ez? Nem is ismerem. Ő nem ilyen volt, Mikor vált ezzé a gusztustalan …?

Akkor nincs esély? Nem létezik szerelem? Egyetlen működő párkapcsolat?

Dehogynem. Ott, ahol nagyon

FIGYELNEK!

(folytatás)