Mi teremtjük meg a problémáinkat gondolatok formájában, majd rengeteg energiát ölünk abba, hogy emlékezzünk a problémára (így életben tartva azt).
Azt hiszem, elkezdtem sodródni. (Valójában ez mindig is így volt, csak most már látom is.) Nem jó érzés. Ahogy kezdem kipakolni magamból a gondolatokat, úgy válok egyre könnyebbé. Az élet fel-felkap és sodor. Úgy érzem, nincs beleszólásom.
Ezt akartad, nem?
De. Csak… Csak félek.
Egy napon az ifjú vakond büszkén az anyja elé állt és azt mondta:
- Anyám, látom a fényt!
Az anyja erre sírva fakadt. Az ifjú vakond megzavarodott:
- Miért sírsz, édesanyám? Örülnöd kellene, hogy a fiad végre lát.
- Fiam, most vakultál meg teljesen.
CSAK EGY MANTRA
(Az alapot A békés harcos útja c. film végén hallottam, aztán kicsit kombináltam.)
- Hol vagy?
- Itt vagyok.
- Mikor vagy?
- Most vagyok.
- Ki vagy Te?
- Ez a pillanat.
- Mi hiányzik MOST?
- Semmi.
(Nekem segít, ha érzem, nem tudok figyelni.)
"Isten halott!" (Nietzsche)
"Nietzsche halott!" (Isten)
(falfírka)
Bizony, nekem nem a Jézuska tojta az ajándékot, hanem a Télapó.
Vissza a témához. Szóval, úgy történt, hogy mindig a szobámba kellett várni, amíg megszólalt a csengettyű, jelezve, hogy itt járt a Télapó és meghozta az ajándékokat. Képzelheted, hogy öt vagy hat évesen, a végsőkig felcsigázva, szinte lázasan égő szemekkel, s kigyúlt fantáziával, fél szemmel a szobám kulcslyukára tapadva, próbáltam meglesni őt, aki mindig csak adott, sohase kért.
És ekkor egy pillanatra megláttam őt. Pontosabban a piros palástjának a szélét. Elsuhant az ajtóm előtt, csak egy villanás volt. De ez a pillanat mélyen bevésődött az emlékeimbe.
Ez azért szívás.
A pokolba vezető út, jó szándékkal van kikövezve.
Valószínűleg a talpkő, ami kijelöli a nulla pontot: az ELME.
Ezt érted?
Igen.
Mondom, minden változik. Te is. Érted?
Persze.
De folyamatos a változás, tényleg felfogtad?
Igen, persze!
De minden pillanat más. Vetted?
Igen, de most már fejezd be, mert k****ra unom, és kezdesz idegesíteni és untatni.
Együtt brekegünk