Talán nem volt igaz.
Párom, mikor megismert, beképzelt alaknak tartott. Nagyképűnek,s ez a tulajdonságom taszította. (Innen szép győzni! :) Vajon miért?
Azt hiszem, elkezdtem sodródni. (Valójában ez mindig is így volt, csak most már látom is.) Nem jó érzés. Ahogy kezdem kipakolni magamból a gondolatokat, úgy válok egyre könnyebbé. Az élet fel-felkap és sodor. Úgy érzem, nincs beleszólásom.
Ezt akartad, nem?
De. Csak… Csak félek.
Egy napon az ifjú vakond büszkén az anyja elé állt és azt mondta:
- Anyám, látom a fényt!
Az anyja erre sírva fakadt. Az ifjú vakond megzavarodott:
- Miért sírsz, édesanyám? Örülnöd kellene, hogy a fiad végre lát.
- Fiam, most vakultál meg teljesen.
"Isten halott!" (Nietzsche)
"Nietzsche halott!" (Isten)
(falfírka)
Ez azért szívás.
Valószínűleg a talpkő, ami kijelöli a nulla pontot: az ELME.
Ezt érted?
Igen.
Mondom, minden változik. Te is. Érted?
Persze.
De folyamatos a változás, tényleg felfogtad?
Igen, persze!
De minden pillanat más. Vetted?
Igen, de most már fejezd be, mert k****ra unom, és kezdesz idegesíteni és untatni.
Beteg vagyok? Baj van velem? Miért most érzem ezt?
Azzal függhet össze a dolog, hogy elkezdtem figyelni. Magamra és az adott pillanatra, amit éppen megélek. Figyelem a másokra adott reakcióimat. Egyre többször vettem észre, hogy az alapvető motiváció a félelem.
Eddig hogy nem tűnt fel?
A probléma az, hogy amit nekünk fel kellene fognunk, azt nem érthetjük meg logikával, okoskodással.
Akkor az meg milyen tudás? Hm. Csak idézni tudok: Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán fontos az a szemnek láthatatlan. (Oké. Ez így tényleg reménytelennek tűnik. Tudom mit akarok mondani, és nem tudom fókuszálni a gondolataimat.)
Látod a linkekből, hogy rengeteg “TANÍTÓ” van. Ők csak a jéghegy csúcsa. Sokan nem is látszanak. Csak a szűkebb környezetük ismeri őket. Én nagyjából annyit ismerek ezekből a dolgokból, amiket ők kifejtettek, persze azt se mindet. De igen határozottan úgy érzem, hogy lényegében ugyanarról beszélnek. Ez érthető, mert ha az igazságról beszélnek, annak természetéből fakadóan Egynek kell lennie.
De, ha az igazság egy, akkor minek ennyi tanító? Miért kell ennyiképpen elmondani?
Mert mindenki mást hall meg. Minden tanító mást tapasztalt meg, más képekben próbálja elmagyarázni, más kultúra alapján. Engem például Christian picit idegesít, pedig sokat segített nekem. Osho nekem sokszor karcos és végletes, de olyan dolgokra döbbentett rá, amire a többiek nem voltak képesek. Mooji-t imádom, nem azért amit mond, hanem ahogy mondja. Nekem alappá Tolle vált.
Egyikük sem jobb vagy rosszabb a másiknál. És akkor még nem említettük a klasszikusokat: Jézust, Buddhát, Szókratészt stb. Amit mondtak az nem avult el. Talán csak a fogalmak, amiket használtak. Én úgy látom, hogy Mindenki ugyanarról beszél.
Amikor tanító át akarja adni a tudását, akkor jön létre a TAN(ítás). De aki nekem megfelelő tanító, neked nem biztos, hogy az. Hisz Te és Én egyelőre különbözünk (vagy legalábbis most így gondoljuk :) Amit Te megértesz egy képből, az nekem lehet semmitmondó. És most figyelj!
EZ MIND TELJESEN LÉNYEGTELEN!
Csak azt fogod tudni, amit Te megtapasztalsz. Amíg ez nincs, addig csak hiszel, ami hobbinak nem rossz, de ahhoz kevés, hogy tényleg jól érezd magad. Minden tanítás célja csak az lehet, hogy Téged inspiráljon a megismerésre. Bátorítson, finoman tereljen. De tudd:
AKI AZT ÁLLÍTJA, HOGY TUDJA AZ “IGAZAT”, ÉS MEGMONDJA NEKED HOGYAN VÁLJ JOBBÁ, TÖBBÉ, SZEBBÉ, AKI MEGHATÁROZZA SZÁMODRA AZ EGYETLEN IGAZ UTAT, AZ ÁTVER.
Még akkor is, ha ő maga is hisz abban, amit mond. Az igazi tanítás csak segíthet neked, hogy megtaláld a saját igazságodat a sok ostobaság helyett, amit a fejedbe tömtek.
Ha még mindig a tavamnál vagy, akkor itt a lehetőség, hogy ne csak egy békát hallgass, hanem egy egész kórust. Minél többféle a hang, annál könnyeben veszed észre azt, amiben ugyanazok. Neked az kell.
Csak figyelj!
Esküszöm, nem tudom igazán, miért kezdem el ezt a blogot. Simán lehet, hogy ez lesz az utolsó bejegyzés.
Most konkrétan azért írok, mert már hetek óta gyötört a vágy, hogy írjak egy blogot. Amikor feltettem magamnak a kérdést, a következő kép ugrott be.
Eddig nagy “útkeresőnek” tartottam magam, aki a Végső Igazságot kutatja (ez itt tömény önirónia, csak itt nem tudok hangsúlyozni :). Szóval, eddig ahogy mentem az utamon, mindig figyeltem, hogy találok-e valami fontosat, amire szükségem van, hogy könnyebben, gyorsabban haladjak az úton a célom felé, ami nem más mint a MEGVILÁGOSODÁS. Lelki szemeim előtt, a távoli jövőben láttam magam, ahogy a föld fölött, lótuszülésben lebegek, arcomon a lét elviselhetetlen könnyűségéről árulkodó mosoly. (bocs, de ez van:)Aki keres, az talál. Egyre több mindent szedtem össze, főleg bölcsességeket, spirituális tanításokat, filozófiát, pszichológiát, némi művészetet, stb. Szép sorban bepakoltam őket egy zsákba, s most viszem az úton ezt a zsákot a hátamon. (Zsákos Yorick :)
Csakhogy akadt némi gondom. Tudom, hogy csupa csodával van tele a zsák, de nehéz és lehúz, már alig birok haladni, miközben igazából nem veszem hasznát ennek a sok holminak. Továbbra is keresek, pedig lehet, hogy valahol itt van, ami kell, csak nem figyeltem, mert,amikor felvettem és eltettem, a szemem már a következő holmit kutatta.
Úgyhogy úgy döntöttem, most megállok és kipakolok. Alaposabban megnézem mit is szedtem össze.
Miért akarom ezt a kínlódást mutogatni a neten. Nos, abban bízom, hogy miközben egy elképzelt leendő olvasómnak (figyelj! Ez lennél Te.) magyarázom, hogy mi micsoda, én magam fogom jobban érteni, esetleg megélni.
Együtt brekegünk