Azt hiszem kezdem érteni, miért írtam ennyit a dohányzásról. Tulajdonképpen az egyik legjobb dolog, ami történhet az emberrel. Miért mondom ezt?
A dohányzás a szenvedélynek és szenvedésnek egy ideális kevercse. Megköt, de ad időt. Vannak fázisai, amikor tökéletesen öntudatlanul teszed, majd amikor eljön az ideje, mert a tested nyilvánvaló figyelmeztetéseket küld, szembe kell nézned vele. Azért ideális formája a szenvedésnek, mert nem függ külső hatásoktól. Az egész folyamat csak benned zajlik le. A rászokás éppúgy mint az aktív dohányzás, majd a leszokás.
Minden mechanizmus, ami a dohányzásban szépen felismerhetően működik, szerintem, megfeleltethető az életed bármely más területének.
Az öntudatlan belecsúszás a helyzetekbe, amik először vonzanak, fontosnak tűnnek, aztán rabul ejtenek és fogságba tartanak. Az a fázis, amikor már tudod, hogy nem kellene ezt csinálnod, mégis megteszed. Először megmagyarázod magadnak, hogy miért teszed mégis. Persze ettől még pusztít a dolog, úgyhogy előbb utóbb nem lesz semmid, mindent elvesz, ami fontos lenne. A végkifejlete is gyönyörű. Vagy belepusztulsz, vagy kimászol belőle. Ahogy a dohányzásból kikecmeregsz, amíg odáig eljutsz, hogy hogyan mászhatnál ki, azok az eljárások érvényesek minden más helyzetre is.
Nálam oda-vissza hat a folyamat. Ahogy elkezdtem intenzíven foglalkozni a MOST és a TUDAT összefüggéseivel, képessé váltam felismerni a dohányzás és a függőségek valódi természetét. Ahogy végig jártam a dohányzás által teremtett ösvényt, az sok mindent tudatosított bennem a VALÓSÁGGAL kapcsolatban is. Most valóban úgy gondolom, hogy nagyszerű spirituális gyakorlat volt.
Nem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindenki dohányozzon. Az ostobaság lenne. Az dohányozzon, aki akar, de csak akkor, ha tényleg tudatosan akarja. Úgy vélem, ha felismered azt, hogy gyakorlatilag minden gondolatod, minden reakciód, minden érzésed, ami az egódból, az elmédből fakad, valójában ugyanolyan függőségen alapszik mint a dohányzás, akkor az itt megszerzett tapasztalatok átültethetők mindenre.
Az egó örökös függőségben szenved. Ennek vannak látványos és extrém formái, és vannak olyan formái, amik általánosan elfogadottak, sőt olyanok is, amik egyenesen elvárásokként jelennek meg.
Amikor eljutsz eddig a felismerésig, az ugyanolyan érzés, mint amikor először gondolsz arra, hogy felhagyj egy rossz beidegződéseddel. Ijesztő, szorongató, gyomorszorítós.
Soha többé nem gyújthatok rá! Örökre tisztának kell maradnom, különben elbuktam! (Leszokás) = Soha többé nem billenhetek ki az egyensúlyomból! Mindig harmóniában kell maradnom, különben elbuktam! (Megvilágosodás)
Aztán a felismerés: csak segítséget kaphatsz, de neked kell megtalálnod a saját utad. Ezt a dolgot eleinte utáltam a különböző tanítóknál. “Ne higgy nekem! Ne higgy senkinek!" De igazuk van. Mindened megvan, ami ahhoz kell, hogy sikerüljön. Sőt!
Ahogy senki nem dohányosnak születik, úgy senki sem születik az elme betegének. Létezésed, előbb kezdődött, mint a személyiséged, az énképed, az egód. Innen lehet tudni, hogy nem vagy azonos velük. Minden dohányosban ott van a nemdohányzó, csak öntudatlanul. Amikor felébred, mint ahogy bennem felébredt, akkor nem valamilyenné váltam, hanem elkezdett érvényesülni eredeti, nemdohányzó mivoltom. Amikor tudatosodsz, akkor valójában nem valamivé válsz, hanem érvényesülni kezd az, ami valójában vagy, csak a függőségek által elaludtál.
Aztán, mivel még benned van, hogy egyre jobbá kell válnod, megpróbálod a másik végletbe áthajtani magad. Dohányzás rossz, nemdohányzás jó. Elme által irányítottan élni rossz, megszabadulni az elmétől, elpusztítani az egót jó. Ha szerencséd van rájössz, hogy ez nem szabadság, hanem csak ellentétes töltésű függőség. Aki mindenkit szeret, és nem meri megengedni magának azt, hogy időnként nehezteljen másokra, az legalább akkora bajban van, mint aki mindenkit gyűlöl. Annyi, hogy akkor a függőségemmel nem hódolok valaminek, hanem függök attól, hogy ne hódoljak.
A szabadság azonban más. Már nem tudom, kinél olvastam: Amíg félelem van, addig nincs szabadság. A félelem az az érzés, hogy mi lesz, ha nem tudom kielégíteni a függőségem támasztotta szükségleteimet. A függőség típusai az énképemben gyökereznek, az egómban. Onnan ismered fel, hogy a “Mi lesz, ha…?" kérdéskörhöz tartoznak.
Mi lesz, ha…
- nem gyújthatok rá soha többé?
- nem tisztelnek engem?
- nem sikerül az, amit elterveztem?
- nem fog senki szeretni?
Végtelen a sor. Ami ugyanaz, az a félelem, ami az alapjukat szolgálja. És ugyanaz a pusztító reakció is, mert így minden élet-halál harccá válik az életben.
A szabadság az, ha bármit mersz, és nincs benned félelem. Ha boldog vagy attól, hogy nem dohányzol, akkor nem gyújtasz rá. Ha attól vagy boldog, hogy elszívsz egy cigit, akkor rágyújtasz. De közben végig tudod, hogy mi történik, így nem alakul ki függőség. Pl.: Nem szenvedsz attól, ha nem jutsz cigihez, hanem tudomásul tudod venni. Nem szenvedsz attól, ha nem tisztelnek, nem szeretnek, kudarcot vallasz, mert tisztában vagy azzal, hogy az életed az az, ahogy a valóságot megéled, s mások véleménye, meglátásai veled kapcsolatban kizárólag arról szólnak, ők mennyit és hogyan képesek megélni belőled.
Hogy ezen az úton járva lassan feloldódsz, elveszíted azokat a fix formáidat, amikről most azt gondolod, hogy te vagy? Hogy ez olyan mint meghalni? Talán igaz. De már nem szorul össze annyira a gyomrom mint korábban, ha erre gondolok.
Megpróbálok jobban figyelni! :)
Együtt brekegünk