Ami most következik, az nem kizárólag férfi és nő kapcsolatára vonatkozik. A vonzalom, szenvedély, szeretet nem kötődik nemekhez, életkorokhoz, néha még fajokhoz sem :) (No, semmi disznóság! Csak arra gondoltam, hogy mindenki látott már olyan magányos embergyűlölőt, aki rajongva imádta a házi kedvencét.)
Az egyik ok, ami miatt a párkapcsolat oly mértékben izgalmasnak számít, hogy emberi kapcsolataink közül azokhoz tartozik, amit nem készen kapunk, hanem a választásainkon, döntéseinken alapul. Emiatt természetesen lázban tartja az egót, aki abból indul ki, hogy az életben rajta múlik majdnem minden, ezért valamiféle feladványként éli meg, problémaként. (Láttad a Rain Mant Dustin Hoffmannal? “Ki kezd? Ki. Mármint ki lesz az első? Ki. …” Az autista feladványként értelmez egy bugyuta szóviccet és évekig mantrázza, hogy megoldást találjon. Az egónk az élet, a Valóság szempontjából igen hasonló helyzetben van. :)
Nem fogom most boncolgatni a párkapcsolatok számos aspektusát, a téma túl szerteágazó egyetlen bejegyzéshez. Most az alapot próbálom megragadni a párkapcsolat legmélyebb, többnyire rejtett áramlatait. (Jól érzékeled, kerülgetem a témát, próbálok fogást találni rajta :)
Azt állítom, hogy a modern párkapcsolatokat (melyek alapja a “szerelem”) szinte kizárólag a megfelelési kényszer és az önzés kettőssége határozza meg, s a karmester, aki összehangolja őket nem más mint a FÉLELEM.
(Azt hiszem ez elég ütős tételmondat, ahhoz, hogy meg lehessen vizsgálni :)
Akkor induljon a móka!
Emlékszel, mi történik, amikor a kicsi gyerekbe még bármit bele lehet látni. Ő a család szeme fénye, rajongásának kimeríthetetlen forrása. Mindenki mást lát bele. Aztán növekszik, elkezdi érvényesíteni a maga jellemzőit, s ha ezek ütköznek az elvárásokkal, akkor elkezd pattogni a festék a szobron, majd a kamaszkor közepe felé gyakran ledől az egész hazug felépítmény, alatta ott van a Valóság, ami nem hajlandó tudomást venni a mi félelmekből, vágyakból, szorongásokból szőtt elvárásainkról. Sőt, szemtelenül vigyorogva még vissza is pofázik, ráadásul igaza van, ami garantálja, hogy dührohamot kapjunk.
Amikor meg a másik oldalon voltunk, megtanultuk azt, hogy feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy elfogadhatóak, szerethetőek legyünk, s “hibáinkat” ezért el kell fednünk.
Még egy harmadik “mély áramlatról” nem volt szó. Az egó úgy építi fel magát, hogy a teljes egészből kihasítja magát, elhatárolódik. A folyamat nagyjából ott tetten érhető először, amikor a gyerek elkezdi használni az “ÉN” személyes névmást. Akkor már létezik ÉN és NEM ÉN közötti határ. Szinte azonnal megjelenik az ENYÉM is. Az egó ezzel a Valóság egészéből hasít ki további részeket, és integrálja magába.
- Én vagyok, aki megy, aki beütötte magát, akinek sokat fáj a hasa, aki anyu szeme-fénye, aki peches, akit mindenki kihasznál… Így kezdi felépíteni magát az egó, s próbáltam az időbeli változást is érzékeltetni. Ez az amikor az egó kiszakad az EGÉSZBŐL. Ez azonban nem elég, pontosabban, mivel az egó tudja, hogy töredékes, ezért sohasem lehet elég stabil a biztonságérzete, ezért minden kell neki, ami hozzásegíti a minél erőteljesebb, határozottabb elhatárolódáshoz az EGÉSZTŐL.
- Én az vagyok, aki birtokolja, ezt a babát, ezt a kisautót, az aranyhalakat, a kiskutyát. Enyém ez a bicikli. Ez az én anyukám, apukám, autóm, házam, párom, férjem, feleségem, gyerekem… Minden, amire az egó rá tudja ütni a pecsétet: ENYÉM, az hozzájárul, ahhoz, hogy megerősödjön. Milyen más a sokat birtokló, sikeresnek mondott ember fellépése, mint azé, akinek nincs semmije, s tipikus vesztes. Melyikük vonzóbb, melyikük erősebb, ki a magabiztosabb, ki fél kevésbé? (Persze az más kérdés, hogy a sokatbirtokló hipersikeresség hátterében igen sokszor iszonyú szorongások és félelmek húzódnak meg, hajtóerőt szolgáltatva a “szerzéshez”.)
Mi fogja össze ezeket az áramlatokat? Az egó tudja azt, amit görcsösen próbál elfedni még maga elől is. Mégpedig azt, hogy:
KISZAKADT A LÉTEZÉS TERMÉSZETES EGÉSZÉBŐL. ELVESZÍTETTE A KAPCSOLATÁT A VALÓSÁGGAL. MEGFOSZTATOTT A FELISMERÉS LEHETŐSÉGÉTŐL. VAKON BOTORKÁL. ÖRÖKKÉ RETTEG, HOGY MI LESZ? GÖRCSÖSEN ISMÉTELGETI A MÚLTJÁT, HÁTHA ONNAN ÉRKEZIK SEGÍTSÉG A JELEN PROBLÉMÁIRA. BABONÁSAN HISZ ABBAN, HOGY TUD IRÁNYÍTANI CSAK ELÉG ERŐT KELL GYŰJTENIE. (Ez olyan mint amikor a porszem bízik abban, hogy befolyásolni tudja a homokvihar menetét :)
Az erejét pedig az adja, hogy minél szilárdabban elhatárolja magát. Folyamatosan önmeghatároz és mindennél fontosabb számára, hogy győzzön egy vitában, hogy neki legyen igaza. Ez fontosabb számára, mint maga az igazság.
Egyelőre most ennyi. Hogy mindez, meglehetősen irracionálisnak, hülyeségnek, betegesnek tűnik? Így van.
ELMEBETEGEK VAGYUNK!
Tudhat-e egy elmebeteg egy párkapcsolatban jól dönteni, vagy választani?
Talán.
Ha eléggé FIGYEL!
Együtt brekegünk