(Figyelem! A most következő szöveg a fikció világában született. Bármilyen egyezése a Valósággal pusztán a szerencsés véletlen műve.)
Hogy milyen lehet a kapcsolat más emberekkel, ha nem az egó diktálja a tempót? Mi történik, ha a másik emberben, legyen szó életed párjáról, gyermekedről, barátodról, rokonokról, nem a saját egód egyfajta meghosszabbítását látod?
Mire gondolok?
"Madarat tolláról, embert barátjáról!" - tartja bölcsesség. Ez tipikusan az egó okoskodása. A másik emberi lény cselekedetei, nem az én cselekedeteim. Állhat közel hozzám egy ember, amennyire csak lehet, valójában én csak azt a képet ismerem, ami a fejemben róla él. Az illetőt nem is ismerhetem meg, hisz ő is saját egójának áldozata.
- 20 éve ismerem Bélát, de ezt soha nem hittem volna róla…
Szégyen. Az, aki közel áll hozzám helytelenül cselekedett, a párom, gyermekem, barátom, rokonom. Minél közelebb áll hozzám, annál kellemetlenebb a dolog, annál nagyobb szégyen rám nézve. mert az egóm retteg, hogy ő is bekerül a “hibás árú” besorolásba. A Félelem hihetetlen gyorsan tud haraggá, dühvé változni.
Nem ragoznám tovább, hiszem, hogy most már érted, mire gondolok. (Nagyon kérlek, ne fogadd el, hogy igazam van, sőt, próbálj meggyőződni az ellenkezőjéről.)
A gyermekeink nem az énünk meghosszabbításai. Az egó azért akar görcsösen nevelni, mert ha a gyermek jól működik, az az ő dicsősége, a szülő szerep Oscar-díja. Ha gond van, az az egó kudarca, amit mindenáron megpróbál elfedni hibáztatással, haraggal stb.
A gyermekeink a mi vendégeink a Földön. Látogatóba jöttek hozzánk, mint egzotikus, távoli országból származó cserediákok. Nekünk az a dolgunk, hogy megmutassuk nekik ezt a világot. Példát adjunk az életünkkel. De a vendégednek nem üvöltöd le a fejét, hogy tegyen rendet a szobájába, nem balhézol vele, hogy tanuljon már. Nem gondolod úgy, hogy jogod van átvenni az irányítást a sorsa felett. Ennek csupán annyi az oka, hogy TISZTELED. De ez csak akkor működhet, ha Te is tiszteled saját Magad.
Feldmár András pszichiáternek van egy érdekes eszmefuttatása az anyai szeretetről: Egy napon rájött, hogy az anyja úgy szereti, ahogy mondjuk a kedvenc ételét. Szereti, de azért, mert táplálkozik belőle. A szükségleteit elégíti ki.
Én nem vitatom az anyai szeretet szentségét. Számomra egyetlen kérdés az, hogy ez szeretet-e?
A párkapcsolatokat úgy képzelem, hogy mivel az én teljességérzésem, boldogságom, harmóniám kizárólag belülről fakad, így a kapcsolatban nincs jelen a félelem. Kicsit sem kell szerepet játszani, bujkálni. Sem nekem sem a másiknak. Nem félek attól, hogy mi lesz, ha megszűnik ez a kapcsolat, hanem hálás vagyok azért, hogy részese, tanúja lehetek a másik életének, sorsának. Megélem az örömeit, és nem féltékenyen szemlélem, hogy az öröm forrása nem én vagyok.
Miért is ragaszkodunk ahhoz, hogy a másik lehetőleg a jelenlétünkben legyen boldog és lehetőleg attól, amit mi nyújtunk neki? Mert rettegünk attól, hogy mi lesz, ha másvalaki több örömöt, boldogságot tud neki nyújtani, ezért inkább az ő társaságát akarja majd, mi meg jól úgy határoztuk meg magunkat, hogy a mi boldogságunk forrása csak ő. Tehát ha ő máshol boldog, akkor nem érdekel az ő öröme (pedig hát ugye “szeretem”), hanem mindent elkövetek azért, hogy ő ne örülhessen, ne jusson plusz boldogsághoz. Legyen neki elég annyi, amit én nyújtok. Hm…
Én egyre inkább úgy hiszem, hogy ezeknek a jelenségeknek vajmi kevés közük van a SZERELEMHEZ vagy SZERETETHEZ. Ezek egy őrült, neurotikus akarnok mohó bírvágyából fakadó gondolatok. Mindez pusztán azért, mert az egó ráütötte a pecsétjét egy másik emberre: ENYÉM.
Ha ezt a kis őrültet kiszedem a képletből, akkor, amikor a Másik része az életemnek, akkor végtelenül hálás vagyok a puszta létezéséért, gyönyörködöm benne feltételek és korlátozás nélkül. Egyébként az egó ismeri ezt az érzést, csak nagyon ritkán engedi át magát neki. Ilyen, amikor egy tájban gyönyörködik. Nem birtokolhatja a látványt, nem tudja kizárólagossá tenni.
Ha pedig az élet úgy alakul, akkor el tudom engedni. Nem azért mert nem érdekel, vagy közömbös lenne számomra, hanem mert tényleg őt szeretem, nem pedig azt, amit számomra jelent. Örülök a boldogságának, s nem úgy élem meg, hogy elvesz vagy elvettek tőlem valamit.
Nem. Nem kell lemondani a szeretet érzéséről, ha megszabadulsz az egó irányítása alól. Én azt állítom, hogy amíg ki vagy szolgáltatva ennek a kis diktátornak a fejedben, addig esélyed nincs, hogy képet kaphass a szeret természetéről.
(Hát így megy ez, itt a fikció világába. Most Te jössz. Bizonyítsd be magadnak, hogy ez egy baromság.
Hogy azt, hogyan lehet?
FIGYELJ!)
Együtt brekegünk