Ez a harc csak a Jelenben zajlik. Ez a harc elsősorban a Jelenért zajlik. Pillanatról pillanatra vívod. A Jelen állandó és örök. A harc tehát örökké tart.
Ebben a harcban nincsenek különbékék. Ez a harc nem ismeri a kompromisszumokat. Vagy győzöl vagy veszítesz. Ha nyersz, mindent megnyersz, ha veszítesz mindent elveszítesz. Ha félsz, el se kezd.
Amikor megpróbálsz figyelni a Mostra. Ha az energiáidat arra fordítod, hogy meg tud élni a jelen pillanatot. Akkor elég hamar találkozol néhány igen kellemetlen bár hasznos következménnyel.
- Mert választhat. Amikor tiszta tudat vagy, akkor létezel, befogadsz. Nem befolyásol a múlt, a jövő, a félelmeid, vágyaid, nincsenek elvárásaid a jeleneddel kapcsolatban. Vagy. Ez csodálatos lehet. (Bár kicsit úgy vagyok vele mint szűzfiú a szexszel. Főleg a képzeletemre hagyatkozok.:) Könnyű, derűs, nyugodt. De nem tudsz vegytisztán létezni, hisz benne vagy a világban, nem tudod függetleníteni magad tőle. Bizonyos fokig játékban maradsz továbbra is, éppen csak a hozzáállásod, a megélés változik óriásit.
Pl.: Egy adott helyzetben pillanatok alatt felismered, hogy mi a lényeg. Mondjuk egy konfliktus helyzetben. Eddig nem volt választásod, hisz aludtál, a reflexeid igazították el a dolgot, mindenféle belátás nélkül. Hol jobban, hol rosszabbul, aztán örültél vagy szenvedtél véletlenszerűen. Most dönthetsz: Tudatos maradsz, és nem mész bele a másik álmába, nem hagyod, hogy belerángasson a játékába. Vagy úgy is dönthetsz, hogy miért ne? Belemerülsz az egodba, és fejest ugrasz a helyzetbe. Azonban azt is megteheted, hogy (pusztán a móka kedvéért) egy másik egot öltesz magadra, nem azt, amelyiket idáig viseltél, s gyökeresen másképp kezdesz viselkedni, mint amilyennek ismerhetnek.
- Ennek semmi értelme. Idáig arról volt szó, hogyan lehet az egotól megszabadulni. Most meg arról beszélsz, hogy már nem csak egy, hanem több egonk is lehet.
- Ez így van. A lényeg, hogy Te, mármint a tudatos Te, dönti el, hogy szeretné ezt, vagy sem. Belemerülsz a játékba. A tudatod nem ítél. Itt megszűnik a jó és rossz fogalma. Kiválasztasz egy karakterváltozatot, mondjuk a MEGÉRTŐT vagy a GYÁVÁT vagy a HARCOST. Ezeknek a karaktereknek megvannak a törvényszerűségei, és aszerint kezdesz játszani.
(Most is ilyen karakter vagy, csak nagyon összetett. Pl.: A fő karaktered címkéje: KOVÁCS JÁNOS. Ennek a KOVÁCS JÁNOSNAK iszonyú sok paramétere van, amik jellemzik és meghatározzák. Azonban a fő karakter rengeteg alkarakterből áll össze, amik mind külön (néha egymásnak ellentmondó) törvényszerűségek mentén működnek, az alapján, hogy a fő karakter mit tart megfelelőnek, hogyan nevelték. Ilyen alkarakterek lehetnek: APA, FIÚ, (nem, nem az jön :), FÉRJ, BARÁT, SZERETŐ, HŐS, FŐNÖK, BEOSZTOTT stb.)
Az a különbség, hogy eddig a szituáció adott neked formát véletlenszerűen nyomkodva a reflexpontjaidat. Néha direkt. (Ez a manipuláció) Az egyik pillanatban a HŐS SZERELMES kombinációt játszottad ki, miközben kikergetted sikongató hölgyed mellől az egeret a sátorból (pedig te is tartottál tőle:), a következőben már a GYÖNGÉD SZERETŐ VOLTÁL, ami végül átváltott az ÖNZŐ KISFIÚba, aki konfliktust okozott, s végül a MACSÓ volt az, aki sértődötten aludt el. Most ugyanezt megteheted, azzal a különbséggel, hogy végig tisztában vagy azzal, hogy egyik szerep sem te vagy. Így megfigyeled őket. Gyönyörködsz bennük. Pont úgy, mintha szemlélődve üldögélnél egy parkban (Tolle), vagy elvonulnál az erdőbe remetének (Christian).
Nagyjából mostanra értettem meg azt, amit Christiannál olvastam. Valahogy így szólt:
“Mivel végtelen korlátom van, ezért korlátlan vagyok.”
Hiszen, ha adott pillanatban én választom meg, hogy milyen keretek között létezem, és ezt bármikor, szabadon változtathatom, akkor lényegében minden pillanatban korlátok között vagyok, csak éppen nem kötnek meg kötelező érvénnyel. Ha akarok változtathatok, felveszek új szerepet, annak is vannak szabályai. Aztán továbblépek. Annyi zűr lehet, hogy egy szerep vagy karakter annyira megtetszik, hogy belefeledkezel. Nekem például nagyon tetszik az ÚTMUTATÓ BÖLCS szerepe, megfűszerezve a SPIRITUÁLIS TANÍTÓ karakterjegyeivel. Itt a blogban és néha a valóságban is eljátszom. De észnél kell lennem, mert igen erősen vonz. Akármikor el tudnék merülni benne. Sőt lehet, hogy egyszer teljesen elmerülők. Akkor el fogok veszíteni minden mást. Szorosan megköt majd a szerep. Ha így alakul, remélem, lesz majd akkora szerencsém, hogy felébredjek belőle.
(Hát így élünk. Ki és belépkedünk az alkarakterink között, miközben mindent elkövetünk, hogy megőrizzük a főkarakterünk, vagyis az egonk integritását. Nem csoda, hogy mindenki elmebeteg. Skizofrének vagyunk, tucatnyi énnel rendelkezünk.)
Hogy ez káosz? Akkor ki leszel Te, vagy ki leszek Én?
Egyre inkább meggyőződésem, hogy Jézus ezért válaszolt erre a kérdésre így: “Vagyok, aki vagyok.”
Én most pl. álmos vagyok. :)
De azért figyelek!
- Amikor szenvedek, akkor a pozitív oldalát kell meglátnom? Arra kell koncentrálnom, hogy nekem ez jó?
- Nem. Ha szenvedsz, azt nem tudod akkor pozitívnak megélni, mert akkor ugyebár nem is szenvednél. Ha görcsösen elkezded keresni mindenben a jót, a szépet, akkor csak átvered magad. Sose felejtsd el, ahol megjelenik a KELL, ott megjelenik a kényszer, a félelem, a cselekvés. Ez az ego terepe. Azt pedig jól ismered. A titok annyi, hogy ha szenvedsz, akkor szenvedj!
Azt hiszem, egy fontos dolgot nem tisztáztam (magamban sem).
AZ EGO NEM ELLENSÉG.
Hogyan is lehetne valami, ami a részed, ellenség? Az ego nem egy betegség. Csak beteges az, ahogy használod. Az ego nagyon fontos kelléke a létezésünknek. Egy kulcsfontosságú segédeszköz ahhoz, hogy ebben a világban létezni tudjunk. Kellenek az emlékeink, kellenek az elvont gondolataink, kell, hogy legyen elképzelésünk, fogalmunk a jövőről. Ezek nélkül nem tudunk működni a világunkban.
Akkor most mi van???
A BAJ, HOGY ROSSZUL HASZNÁLJUK AZ ELMÉNKET! A BETEGEI VAGYUNK A HASZNÁLATÁNAK. ELMEBETEGEK!
Ott fejeztük be, hogy honnan lehet tudni, hogy nem vagyunk képesek látni a valóságot, vagy csak valami eltakarja a szemünk elől a valóságot?
A labirintusból kanyarodjunk ki egy picit. A labirintus természetesen az ÉLET, a létezés. A kendő az nem más mint az elméd, az egod. Így már kicsit bonyolultabbnak tűnik levenni a kendőt, mi? (A rohadt életbe… Egy pillanatra azt éreztem írás közben, hogy egyszerű lesz. De már elmúlt… A francba.)
Ennyi előkészítés után jöhet a varázslat, ami rámutat, miért csodálatosan jó dolog szenvedni.
Igen. Tudom, hogy cukormázas. Ez van.
Mikor voltál utoljára önfeledt?
Nem. Nem arra vagyok kíváncsi, mikor érezted magad jól? Mikor pihentél meg utoljára, hanem arra, hogy mikor lélegeztél utoljára szabadon?
Nem. Nem hülyeséget kérdezek.
Nem rég történt, hogy megfogalmaztam egy képet itt, a blogon, amiben úgy láttam, hogy az emberek alvajárókként kóborolnak szerte a világban, és igen tanulságos kicsit kívülről szemlélni őket. (Kicsit olyan, mint a Holtak hajnala, vagy más zombis film :) ((Talán az egész zombi dolog erről szól? Végülis a zombi nem más mint egy élő halott, aki cselekszik, durva primitív vágyak irányítják, de nincs jelen benne a tudatosság. Lehet, hogy a holtak irányításáról szóló történetek, durván félreértett tanmesék a tudatosságról?)) (((Hogy ez már túl messzire ment? Lehet…)):) Ezután a kanyar után vissza!
Szóval leírtam, de a kép velem maradt. Így szemléltem a családomat, így szemléltem az embereket az utakon, és így nézelődtem a munkahelyemen. Meglehetősen szórakoztató volt. Mikor beszélgetni kezdtem egy barátommal, akivel együtt próbáljuk felfejteni a rejtélyeket, érdekes dolgot mesélt.
Előző délután, ahogy hazafelé tartott a metrón, egy pillanatra “megébredt”. Körbenézett, látta az embereket, ahogy egymás mellett ülnek, a többség a mobilját masszírozza, a maradék üveges szemekkel néz maga elé, hirtelen nagyon ostobának tűnt neki az egész helyzet. Ettől felvidult, ami hamarosan nevetőgörcsbe váltott át, amit próbált leplezni. Hogy elfojtsa, elővette a mobilját, hogy beolvadjon, de gyakorlatilag alig látta a kijelzőt, és az is nagyon ostobának tűnt. A végén gyakorlatilag lemenekült a metróról. Kiszállt és percekig nevetett. A villamosra már fel sem szállt, hanem nevetgélve sétált egy megállót. (Fontos! Bármennyire is úgy tűnhet, semmiféle drog nem játszott szerepet, ebben a történetben!) Én meghallgattam a sztorit, eszembe jutott, amikor én jártam így a fürdőkádban, s kuncogni kezdtem. Nem folytatom. A végén fél órán keresztül röhögtünk gyakorlatilag mindenen, felszabadultan, felismerve (és megélve!) a világunk tökéletes abszurditását, súlytalanságát. (Persze, hogy bolondnak néztünk ki! Néhányan kérdezgették, hogy min nevetünk? Szerettek, volna csatlakozni, de hogyan magyaráztuk volna el? Néhányan azt hitték, őket nevetjük ki, ezen megsértődtek. Mondanom sem kell, ez csak olaj volt a tűzre.) Hogy milyen érzés ez?
Könnyű! A Létezés döbbenetesen könnyű! Ahhoz tudnám, hasonlítani, mint amikor gyerekkorodban féltél és a takaró alá bújtál. Biztonságba érezted magad, de a levegő lassan elfogyott, meleged lett, nyomasztó volt. Előbb utóbb ez az érzés legyőzte a félelmedet, s előbújtál. Emlékszer az első levegővételre? A hűvösségére, a tisztaságára? Körbenézve meg rájöttél, hogy a szörnyet csak képzelted?
Nos, most ugyanezt csinálod. Persze van néhány különbség. A takaró betonból van és iszonyú súllyal nehezedik rád. Olyan régóta fekszel alatta, hogy nem is tudod, hogy valami alatt fekszel. Azt hiszed, hogy ez minden. Ha néha meg is tudod emelni, akkor csak sötétet látsz és félsz. Félsz mindenfélétől, ami nincs is ott. Nem tudom elmondani, milyen érzés… Viszont már értem, mi a vonzereje a különböző drogoknak. :)
Aztán persze lassan elmúlt ez a hangulat. Visszamásztunk a betonszarkofágunkba, de most rosszabb volt. Nyomasztóbb, mert tudtuk, hogy az igazi élet könnyű, de most csak szürke súlyok nyomtak.
Vágyom vissza. Most már ki akarok bújni. Egyre biztosabb, hogy nincs mitől félni. Egyetlen dolgot tehetek:
Figyelek!
Azt hiszem, Konfúciusznál olvastam egyszer:
“Ételem egyszerű étel,
italom tiszta víz,
karom a párnám,
melyen az álom messzi
országba visz.
Minden más felhő.
Átdöfi napsugár,
elfújja a szellő.”
Együtt brekegünk