Láttál már képet amőbáról?
Vannak határai, csak nincs formája. Jó, van formája, de pillanatonként változik. A képen látható amőba csak abban a pillanatban nézett így ki, mint itt a képen. Szerintem, ilyen a tudat is.
Amőbázzunk!
2013.06.24. 06:42 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: amőba filozófia gondolatok tudat útkeresés zárvány
Túl sok megvilágosodás
2013.06.21. 06:24 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: filozófia gondolatok tudat megvilágosodás önismeret útkeresés
Azt, hiszem, hogy túlpörögtem. Olyan vagyok, mint a cukorral felpörgetett ovisok. Eleinte mókás, hogy mindenre van energia, de a vége brutális fáradság és sírás.
Egyszer láttam egy fazont, aki görcsösen akart mindent, ami spirituális. Azt mondta neki az aktuális vezetője, (igen, hallgatóztam:), “Hagyd abba a gyakorlást! Már mondtam.”
Emlékszem, hogy meglehetősen hülye tanácsnak gondoltam.
Most úgy vélem, értem, miről van szó.
Valaki megkérdezte tőlem, mi a célom ezzel az egésszel? A megvilágosodás?
Nem mertem azt válaszolni, igen. Túl nagyképűnek hangzott az egóm számára. Azt válaszoltam:
“A célom az, hogy végre érzékeljem azt, ami van. Érzékeljem a valóságot.”
Az a gyanúm, hogy a probléma megint a CÉL és az AKAROM szavakkal van. Játszik az egóm. Igazából küzd.
Valahol azt olvastam: “Aki le akarja leplezni az egó illúzióját, az rendkívül agresszív ellenféllel találja magát szemben.”
Valószínűleg az egóm azt játszotta, hogy ő tudat. Így biztonságban volt. Most viszont olyan határra ért, ahol nincs tovább… a túloldalon ő már nem létezhet. Nyilvánvalóvá vált az átverés.
A tudat felszabadítása nem intellektuális játék. Úgy vélem, (azt akartam írni, hogy kell!) az elengedés a kulcs. Az ellazulás. Fura… Ahogy ezt leírtam, elkezdtem feszülté válni. Mélyen, a gyomromban érzem.
Röhejes. Miért ilyen pokoli nehéz csak LENNI? Mi a szar folyik itt? De tényleg próbáld ki, hogy tudsz-e tíz percig csak lenni. Mondjuk: MOST!
Betojtál mi? Egyértelműen gond van.
Ha kicsit sikerült, akkor érezted a süket csöndet. Valami semmit. Mint amikor kimegy az adás, vagy bedöglik a TV. Egy darabig bambulod az üres képernyőt. De mit nézz egy üres képernyőn? Eddig izgalmas volt, amit láttál. Most meg csak egy idiótát látsz tükröződni, aki pár méterről mered egy üres képernyőre. A falat is nézhetnéd ennyi erővel. De olyat csak egy hülye csinál. Hogy a TV csak vetített képek sorozata? Nem valóság? Ugyan…
Inkább az illúzió, mint a tükör. A tükör viszont a Valóságot tükrözi. Igazából nem szórakozol, nem művelődsz, nem informálódsz. Egy hülye vagy, egy idióta, egy barom, aki ül egy szobában, és pár méterről bámul egy képernyőt. Nem mozog, nem érzékel, passzív. Halott. Semmit nem tud magáról. Nem ismeri a külvilágot. Hipnotizálva mered a képre. Ha véletlenül egy pillanatra kimegy az adás, azt hiszi meghal. Pedig nem. Esélyt kapna ÉLNI!
Muszáj lesz jobban figyelni!
Vergődés
2013.06.20. 06:23 | jorick1977 | 2 komment
Címkék: filozófia gondolatok tudat önismeret útkeresés
Türelmetlen vagyok.
Itt ülök és írok, miközben sokszor hangyafasznyival sem érzem magam megvilágosodottabbnak, mint annak előtte, hogy elkezdtem ezzel foglalkozni. De komolyan. Néha t ö rni zúz ni tud nék dühö m ben.
Most ilyenkor mi van?
Tegnap nézegettem Moojit. Hallgattam, amit mond. Még mindig nagyon szeretem. Olyan mint egy friss hegyi patak. Aztán arra gondoltam, hogy amikor nem egy beszélő fej egy youtube ablakban, akkor milyen lehet?
Szokott becsajozni? Kizabálja éjszaka a hűtőt? Vannak kis, mocskos perverziói? Visszataszító szokásai?
Így se volt jó, úgy se volt jó…
2013.06.17. 06:26 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: filozófia gondolatok önismeret útkeresés
Annyira messze vagyok mindentől. Egészen zsibbadt vagyok. Az életemet úgy érzékelem, mintha puha vattával lenne körbebélelve az agyam. Minden távoli. Mintha nem is velem történne.
Az életem nem velem történik. Akkor kivel? És mi történik Velem?
Hinni akarom, hogy valami mocorog a zsibbadtság mélyén. Néha rezdül valami. Néha könnyebb levegőt venni. Aztán vissza.
Vágyom azt az egyértelműséget, amiben jól éreztem magam. Vágyom a frappáns ítéleteimet, amik találóak és vitriolosak voltak. Vágyom, hogy szemlélhessem önnön szellemi nagyságomat. Vágyom, hogy bele tudjak feledkezni abba a képbe, amit mások szemében látok csillogni, ha rám néznek. Vágyom, hogy újra mindent meg akarjak tenni azért, hogy annak lássanak, aminek akarom, hogy lássanak. Vágyom, hogy tudjam, mi a célja tetteimnek. Vágyom a régi terveimet. Vágyom, hogy el tudjam hinni a szerepeimet, amiket öntudatlanul játszom. Vágyom a biztonságra!
De néha már könnyű. Könnyű csak lenni. Könnyű felszabadultan lenni. Könnyű lélegezni. Könnyű szeretni. Annyira könnyű, hogy nincs mit mondani róla.
Amikor vissza térek, mert hiányzik a biztonság, akkor nem találom! Nincs meg az otthonosság érzése, hogy a dolgok a helyükön vannak. NINCS! NINCS! Nincs meg a büszkeség. Nincs meg a fölény. Nincs meg a fontos vagyok. Egy mocskos kis cella van, ami dohos. A dohos bűzben egy csenevész, rongyos kis figura bóklászik értelmetlenül fel alá. Motyog, sikolt, üvölt, kacag, mosolyog, káromkodik teljesen összefüggéstelenül. Sajnálnom kell. Annyira jelentéktelen, annyira elesett és őrült. Csak amikor a tükörbe néz, döbbenek meg. Az én arcom. Én! ÉN! ÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉN!
Ijesztő. Ha bent vagyok, ki akarok jönni. Ha kint vagyok, sokszor visszavágyom. Hol van a jó? HOL?
CSssssssssss! Semmi baj! Hogy mondja Mooji?
Ha félsz, akkor engedd bele magad a helyzetbe. Ne mozogj! Ne kapálóddz! Engedd át magad neki. Hadd járjon át. Járjon át teljes mértékig. Akkor rájöhetsz, hogy nincs is mitől félni. Csak lebegj!
Figyelj!
Bűn és bűnhődés
2013.06.14. 06:05 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: filozófia gondolatok pszichológia életvezetés tudat bűn önismeret útkeresés bűnhődés
bűn (főnév)
1. Ártó szándékú cselekedet vagy mulasztás. Olyan tett, ami több kárt, bajt okoz, mint amennyit használ. Ezek azok a cselekedetek, amik megszegik a társadalom erkölcsi szabályait.
2. Tisztességünk feladása; olyan döntések és tettek, amelyek miatt nem tartjuk be saját korábbi hasznos elhatározásainkat, és amik végül önbecsülésünk elvesztését, hanyatlásunkat, pusztulásunkat okozzák.
(forrás:http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/B%C5%B1n)
bűnös (főnév)
Személy, aki bűnt cselekedett, gonosztevő.
(Forrás: http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/B%C5%B1n%C3%B6s)
Ezt csak azért csináltam, hogy képem legyen arról, mit is jelent a magyar nyelvben pontosan ez a két kifejezés.
Beszélgetéseim során többször szegezték nekem a kérdést, hogy mi a helyzet azzal, aki bűnt követ el, aki árt másoknak? Hagyni kell őket? Nem kell büntetni? Többnyire személyes vonatkozású történetek előzték meg ezt a kérdést: valaki ártott valakinek, megalázta, egzisztenciáját veszélyeztette, kicsinálta idegileg, fizikailag bántotta stb.
Elmeséltek egy munkahelyi esetet, ahol a kisfőnök, úgy tűnik, már sportot űzött abból, hogy kikészítse a tőle függő embereket. Volt, akinek az egészsége ment rá a gonoszkodásra (agyvérzést kapott), volt akit választás elé állított, hogy vagy gondoskodik a nagybeteg anyjáról, vagy a munkáját tartja meg (az illető nem sokkal anyja halála után meghalt), s aki elmesélte mindezt, nos, egészségileg ő sincs túl jó állapotban. Felháborító, hogy valaki ezt megteheti?
Mindenesetre én éreztem, hogy felháborodom a helyzet igazságtalanságán, a kegyetlenségen, az embertelenségen. Éreztem, hogy jó lenne, ha az illető nem tehetné meg többé ezeket a dolgokat senkivel. Sőt az se lenne baj, ha szenvedne, bűnhődne. Aki érintve volt az ügyben meglehetősen durva kifejezések közepette ecsetelte reményét, hogy milyen formában fog bűnhődni, reményei szerint, az aki ilyen (itt egy csomó még durvább kifejezés következett). Közben a feszültségtől könnyek csillogtak a szemében, és láttam, hogy a másik elképzelt szenvedése, némi enyhet ad ebben a szörnyű helyzetben. Én hallgattam és próbáltam tényleg jelen lenni.
Miközben hallgattam ezt a történetet egy kép ugrott be: Van egy folyosó, egy szűk folyosó. Neked mindenképpen a folyosón kell közlekedned, azonban egy ponton a két falon pengék állnak ki a falból. Legyen izgalmasabb, a pengék akkor ugranak ki a falból amikor odaérsz. Ha kint vannak, akkor is el lehet menni köztük, csak nagyon ügyesnek kell lenni, hajlongani, ugrani stb. Látod, hogy előtted már páran belefutottak a pengékbe. Látod a vérnyomokat, sőt egy-két test is hever ott. Továbbmész, majd elérsz a kérdéses részhez. Egy kérdés maradt: Kinek a bűne lesz, ha összekaszabolnak a pengék? A Pengéé vagy a Tied? Kié a felelősség?
Most ne menjünk bele, hogy ki rakta oda a pengéket. Egyszerűen vannak. Egy primitív mechanizmus működteti őket. Odaérsz, döfnek.
Szóval, ki a bűnös?
Rendben, kibontom a képet.
Gyakorlatilag majdnem mindenki alvajáróként közlekedik az életében. Beszél, mozog, cselekszik, mindezt úgy, hogy gyakorlatilag egy pillanatra sincs tudatában annak, hogy mit miért tesz. (ld.: Alvajárok (én) c. bejegyzés)
Megyünk, de nincs nyitva a szemünk. Van egy képzelt valóság a fejünkbe, ami az igazinak egy igen leegyszerűsített, vázlatos változata. Ha éppen passzol a Valósággal, jó, ha nem, akkor sérülünk és szenvedünk.
(A múltkor 5 éves kislányom azzal kísérletezett, hogy milyen becsukott szemmel sétálni. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen van. A lakásunk előtti folyosón mentünk. Én hátrébb voltam, nem láttam, hogy csukva a szeme. Határozottan mozgott. A folyosó kanyarulatánál azonban nem fordult 90 fokot, hanem tovább ment. Csak a borzalmas hangú koppanásnál és a rögtön felhangzó sírásnál jöttem rá, hogy mi történt. És így éljük minden egyes napunkat.)
Mivel nem vagyunk tudatunknál és csukott szemmel álmodunk, ezért a belénk ültetett reflexeink vezérelnek minket. Ítélkezünk, agresszorkodunk, siránkozunk mindegy. Ahogy az egonk irányít minket. Vegyünk két ilyen álmodót. Az egyiket rémálmok gyötrik, nem tud felébredni. Nyög, csapkod, forgolódik, képzelt ellenségekkel harcol. A másik csak álmodik valami köznapit. Egymás közelébe érnek. Miért? Csak. Így alakult. A nyugodtabb véletlenül hozzáér a zaklatotthoz. Az, az álmában, úgy érzi megtámadták. Még hevesebben csapkod maga körül. A szelídebb azt álmodja, hogy őt bántják, próbál küzdeni, menekülni, de szerencsétlenül, mivel alszik, bekeveredik a cséphadaróként járó karok közé, s a rémálomtól gyötört másik agyonveri. Kinek a hibája? Kinek a bűne?
Ja, igen. Mi legyen a büntetés? Ki büntessen? Egy másik alvajáró, aki a saját álmán keresztül értelmezi a dolgokat? Vagy valaki, (ha találunk valakit és felismerjük), aki felébredt?
Hogyan ítélhet egy alvajáró? (valójában igen könnyen. Mást se csinálunk!:)
Hogyan ítélhet egy felébredt, megvilágosodott tudat? (Ez egyszerűbb: sehogy) Nem fog ítélkezni. Számára az alvajárás betegség. A beteget nem bünteted. Vagy békén hagyod, vagy segítesz, de nem rúgsz bele.
Amikor ideértünk a beszélgetésben meglehetősen indulatos megállapítással találkoztam:
“Ez erkölcsi relativizmus, ami veszélyes a társadalomra, mert megbontja az emberek között szolidaritást. Ez egy erkölcstelen állapot. Szabadon rohangálhatnak a gyilkosok? Akkor mit kell a bűnözőkkel csinálni? Mit tennél, ha a te családodnak ártana valaki?”
Nem rossz pakk mi?
Nézzük a relativizálást: nem arról van szó, hogy bármit megtehetünk a másikkal, vagy közömbösen kell néznünk, ahogy egymásnak ártanak a többiek. Arról van szó, hogy bármi megtörténhet.
A bűn: Ártó szándékú cselekedet vagy mulasztás. Olyan tett, ami több kárt, bajt okoz, mint amennyit használ. Ezek azok a cselekedetek, amik megszegik a társadalom erkölcsi szabályait.
Eszerint mindig bűnös vagyok, ha a mulasztásom miatt ártok valakinek. Mi az eredendő mulasztása minden embernek?
Egész életünkben elmulasztunk figyelni arra, ami van!
Ha nem vagyok tisztában, ami van, ha nem figyelek a Valóságra, és kizárólag aszerint cselekszem, hogy éppen mit álmodok, valójában óriási szerencse kell ahhoz, hogy ne kövessek el bűnt valakivel, vagy éppen önmagammal szemben. Pl.: Minden egyes pillanatban, amikor megítélek valakit, vagy valamit, vagy magamat.
“Mit kell a bűnözőkkel csinálni?” Ha minden pillanat más, akkor minden bűn más, és minden bűnöző is. Csak az ego ragaszkodik a generál megoldásokhoz. Ha a bűnt most egyszerűen a törvények szempontjából értelmezem, akkor azt kell mondanom, a bűnözőkkel azt kell csinálni, ami a Btk.-ban rájuk vonatkozik. (Hah, kiált fel az ego. most igazam van :) Nem. A Btk. is az ego terméke. Nézzük meg, hogy a törvénykezés és ítélkezés társadalmi szintre emelése, milyen hatásfokkal kezelte a problémát. Kb. 5000 év? Én nem úgy látom, hogy meggyőző lenne az eredmény.
Minden cselekedet egyedi. Egyedi tehát minden “bűn” és “bűnöző”. Ha felteszem a kérdést, mi a bűn, akkor az ego pánikba esik, mert olyasmivel találkozik, amivel nem tud mit kezdeni, amire valójában nincs szabály. (A 10 embert felrobbantó öngyilkos terrorista gyáva, alattomos gyilkos, vagy hős, aki a legnagyobb áldozatot hozta az ügyért, amiben hisz?) (Rohadjak meg, mi?:) Hogyan lehetne egy alvajárónak, aki csak saját álmát látja, megítélnie az igazságot? Aki látja az igazságot, az pedig tudja, hogy nincs kit elítélni. “Mit kell csinálni?” Kell? Mit tudom én? De senki más sem!!
“Ha a családomnak ártana valaki?” Mondjuk megerőszakolná a lányaimat? (Ha már játszunk, játsszunk nagyban!) Nem tudom. Persze, hallom magamban az egyértelmű választ. De, hogy akkor és ott mit tennék, hogyan éreznék, mit gondolnék, nem tudok hiteles választ adni. Lehet, hogy simán felülemelkednék a ki a hibás kérdésen, és ahogy csak tudnék segítenék a lányaimnak talpra állni, feldolgozni, továbbélni. Lehet, hogy vérivó, bosszúálló akarattá válnék, aki semmi mást nem akar, mint elpusztítani a fájdalom okozóját. Két lábon járó gyűlöletté és neurózissá válnék. Tényleg nem tudom. Erősen bízom abban, hogy soha nem kell még hasonlóval sem szembenéznem.
Pillanatnyilag így gondolom. De ezek csak gondolatok. Én most így definiálom a bűnt (ha már ragaszkodunk az erkölcsi kategóriákhoz):
Bűn (főnév): Olyan cselekedet, amit, szándéktól függetlenül, a figyelem hiányában, a Valóság mellőzésével teszünk.
Bűn, ha nem figyelünk!
(Tényleg elszoktam az egzakt definícióktól, keserű a szám és rossz a hangulatom. Azt hiszem, biztos, hogy tévedek.)
Egyben vagyok csak biztos:
Én csak egyetlen ember cselekedeteiért tudok felelősséget vállalni, s ez én magam vagyok. De magamért hogyan, ha egyszer alszom?
Majd figyelek :P
A szenvedés szenvedélye VI. (függelék2)
2013.06.13. 06:01 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: ego élet harc fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret harmónia önbizalom jelen útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét
- Mi van a kendőkkel? Ha valaki megszabadult az ego zsarnokságából, és végre képes érzékelni a valóságot, nincs kiszolgáltatva a reflexeinek, felszabadul a tudata, akkor miért öltené fel újra a kendőt, miért takarná el újra a szemét?
- Mert választhat. Amikor tiszta tudat vagy, akkor létezel, befogadsz. Nem befolyásol a múlt, a jövő, a félelmeid, vágyaid, nincsenek elvárásaid a jeleneddel kapcsolatban. Vagy. Ez csodálatos lehet. (Bár kicsit úgy vagyok vele mint szűzfiú a szexszel. Főleg a képzeletemre hagyatkozok.:) Könnyű, derűs, nyugodt. De nem tudsz vegytisztán létezni, hisz benne vagy a világban, nem tudod függetleníteni magad tőle. Bizonyos fokig játékban maradsz továbbra is, éppen csak a hozzáállásod, a megélés változik óriásit.
Pl.: Egy adott helyzetben pillanatok alatt felismered, hogy mi a lényeg. Mondjuk egy konfliktus helyzetben. Eddig nem volt választásod, hisz aludtál, a reflexeid igazították el a dolgot, mindenféle belátás nélkül. Hol jobban, hol rosszabbul, aztán örültél vagy szenvedtél véletlenszerűen. Most dönthetsz: Tudatos maradsz, és nem mész bele a másik álmába, nem hagyod, hogy belerángasson a játékába. Vagy úgy is dönthetsz, hogy miért ne? Belemerülsz az egodba, és fejest ugrasz a helyzetbe. Azonban azt is megteheted, hogy (pusztán a móka kedvéért) egy másik egot öltesz magadra, nem azt, amelyiket idáig viseltél, s gyökeresen másképp kezdesz viselkedni, mint amilyennek ismerhetnek.
- Ennek semmi értelme. Idáig arról volt szó, hogyan lehet az egotól megszabadulni. Most meg arról beszélsz, hogy már nem csak egy, hanem több egonk is lehet.
- Ez így van. A lényeg, hogy Te, mármint a tudatos Te, dönti el, hogy szeretné ezt, vagy sem. Belemerülsz a játékba. A tudatod nem ítél. Itt megszűnik a jó és rossz fogalma. Kiválasztasz egy karakterváltozatot, mondjuk a MEGÉRTŐT vagy a GYÁVÁT vagy a HARCOST. Ezeknek a karaktereknek megvannak a törvényszerűségei, és aszerint kezdesz játszani.
(Most is ilyen karakter vagy, csak nagyon összetett. Pl.: A fő karaktered címkéje: KOVÁCS JÁNOS. Ennek a KOVÁCS JÁNOSNAK iszonyú sok paramétere van, amik jellemzik és meghatározzák. Azonban a fő karakter rengeteg alkarakterből áll össze, amik mind külön (néha egymásnak ellentmondó) törvényszerűségek mentén működnek, az alapján, hogy a fő karakter mit tart megfelelőnek, hogyan nevelték. Ilyen alkarakterek lehetnek: APA, FIÚ, (nem, nem az jön :), FÉRJ, BARÁT, SZERETŐ, HŐS, FŐNÖK, BEOSZTOTT stb.)
Az a különbség, hogy eddig a szituáció adott neked formát véletlenszerűen nyomkodva a reflexpontjaidat. Néha direkt. (Ez a manipuláció) Az egyik pillanatban a HŐS SZERELMES kombinációt játszottad ki, miközben kikergetted sikongató hölgyed mellől az egeret a sátorból (pedig te is tartottál tőle:), a következőben már a GYÖNGÉD SZERETŐ VOLTÁL, ami végül átváltott az ÖNZŐ KISFIÚba, aki konfliktust okozott, s végül a MACSÓ volt az, aki sértődötten aludt el. Most ugyanezt megteheted, azzal a különbséggel, hogy végig tisztában vagy azzal, hogy egyik szerep sem te vagy. Így megfigyeled őket. Gyönyörködsz bennük. Pont úgy, mintha szemlélődve üldögélnél egy parkban (Tolle), vagy elvonulnál az erdőbe remetének (Christian).
Nagyjából mostanra értettem meg azt, amit Christiannál olvastam. Valahogy így szólt:
“Mivel végtelen korlátom van, ezért korlátlan vagyok.”
Hiszen, ha adott pillanatban én választom meg, hogy milyen keretek között létezem, és ezt bármikor, szabadon változtathatom, akkor lényegében minden pillanatban korlátok között vagyok, csak éppen nem kötnek meg kötelező érvénnyel. Ha akarok változtathatok, felveszek új szerepet, annak is vannak szabályai. Aztán továbblépek. Annyi zűr lehet, hogy egy szerep vagy karakter annyira megtetszik, hogy belefeledkezel. Nekem például nagyon tetszik az ÚTMUTATÓ BÖLCS szerepe, megfűszerezve a SPIRITUÁLIS TANÍTÓ karakterjegyeivel. Itt a blogban és néha a valóságban is eljátszom. De észnél kell lennem, mert igen erősen vonz. Akármikor el tudnék merülni benne. Sőt lehet, hogy egyszer teljesen elmerülők. Akkor el fogok veszíteni minden mást. Szorosan megköt majd a szerep. Ha így alakul, remélem, lesz majd akkora szerencsém, hogy felébredjek belőle.
(Hát így élünk. Ki és belépkedünk az alkarakterink között, miközben mindent elkövetünk, hogy megőrizzük a főkarakterünk, vagyis az egonk integritását. Nem csoda, hogy mindenki elmebeteg. Skizofrének vagyunk, tucatnyi énnel rendelkezünk.)
Hogy ez káosz? Akkor ki leszel Te, vagy ki leszek Én?
Egyre inkább meggyőződésem, hogy Jézus ezért válaszolt erre a kérdésre így: “Vagyok, aki vagyok.”
Én most pl. álmos vagyok. :)
De azért figyelek!
A szenvedés szenvedélye V. (függelék)
2013.06.12. 06:25 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: ego élet harc fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret önbizalom jelen útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét feloldás
Néhány kérdés felmerült, amit tisztázni kellene még a témával kapcsolatban, és van pár dolog, ami kimaradt:
- Amikor szenvedek, akkor a pozitív oldalát kell meglátnom? Arra kell koncentrálnom, hogy nekem ez jó?
- Nem. Ha szenvedsz, azt nem tudod akkor pozitívnak megélni, mert akkor ugyebár nem is szenvednél. Ha görcsösen elkezded keresni mindenben a jót, a szépet, akkor csak átvered magad. Sose felejtsd el, ahol megjelenik a KELL, ott megjelenik a kényszer, a félelem, a cselekvés. Ez az ego terepe. Azt pedig jól ismered. A titok annyi, hogy ha szenvedsz, akkor szenvedj!
A szenvedés szenvedélye III.
2013.06.10. 06:13 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: ego élet harc betegség önértékelés fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret harmónia önbizalom düh konfliktus félelmek spiritualitás megszabadulás jelenlét megbánás elbukás
Emlékeztetőként: hülye légy, bekötött szem, szenvedés és labirintus. (Ha ezt most nem értetted, szerintem nem itt kellene kezdened :)
Ott fejeztük be, hogy honnan lehet tudni, hogy nem vagyunk képesek látni a valóságot, vagy csak valami eltakarja a szemünk elől a valóságot?
A labirintusból kanyarodjunk ki egy picit. A labirintus természetesen az ÉLET, a létezés. A kendő az nem más mint az elméd, az egod. Így már kicsit bonyolultabbnak tűnik levenni a kendőt, mi? (A rohadt életbe… Egy pillanatra azt éreztem írás közben, hogy egyszerű lesz. De már elmúlt… A francba.)
Ennyi előkészítés után jöhet a varázslat, ami rámutat, miért csodálatosan jó dolog szenvedni.
KÉP
2013.06.03. 06:18 | jorick1977 | 1 komment
Címkék: történet filozófia gondolatok életvezetés tudat önismeret útkeresés spiritualitás
A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.
A sziget parányi. Pont arra elég, hogy ne félj. Persze, ha igazán nagy a vihar, akkor ezen is átcsap. De ilyen ritkán van. Ilyenkor kapaszkodsz. Görcsösen. Az ujjaid dermedten próbálnak eggyé válni a sziklákkal. Puszta túléléssé válsz.
Nem olyan messze vannak még szigetek. Rajtuk elmosódott alakok. Épphogy látod, épphogy hallod őket. Soha nem juthatsz el hozzátok. Nincs semmid, amin át tudnál úszni, hajózni. Ameddig a szem ellát ilyen szigetek pettyezik a fekete vizet.
Fekete a víz, s ha nincs vihar, a hullámok akkor is ijesztően csapódnak a szigeted oldalához.
A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.
Sok idődbe került, hogy a meredély szélére gyere. Sok vihar sodort már a széléig, ahonnan alig tudtál visszakapaszkodni, de önként még soha nem merészkedtél ilyen messzire.
Miért jöttél?
Mert elég volt. Elég volt a magányból. Elég volt a szorongásból, hogy mi lesz holnap. Már nem terelik el a figyelmed az általad kitalált mesék. Már ismerni akarsz, mert nem hiszed el, hogy csak ennyi. Hogy ennyi a világ és ennyi az élet.
A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.
Még senkit nem láttál a vízben. Igen. Hallottál már olyat, hogy valaki ugrott, de mindenki összevissza beszélt arról, hogy mi lett velük. De, ha el is pusztultak, vajon mit veszítettek? A félelmet? Ezt az életet, ezt a tengődést, amiben a szorongás jelenti a pihenést?
Most önként jöttél. Nézed a vizet. Fekete. Minden sejted üvölt, hogy hátrálj, mert a biztos pusztulás vár rád. Hát nem. Most nem. Ez nem lehet az élet, ezen nincs mit félteni. Csak ne lenne olyan fekete az ég is… Biztos hideg a víz. Milyen lehet megfulladni? A gyomrod görcsöl a félelemtől. Hibáztál! Nem mersz ugrani és már nem tudsz visszamenni. Ott még nem vagy, itt már nem vagy.
A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.
Sokáig állsz. Eszedbe jut valami. Valami nagyon fontos, amit mindig tudtál, épp csak nem jutott eszedbe. MEG FOGSZ HALNI. Ha nem a tengerben, akkor a szikla valamelyik odújában. Azt sem tudod, mikor sodor el végleg valamelyik vihar, mikor fogy el az erőd.
Most. Egy mély lélegzetet veszel. Karodat kitárod, mert szeretsz színpadias lenni, s ugrasz.
Ahogy elszakad a lábad a sziklától, már meg is bántad. Őrült vagy. A környező szigeteken döbbent arcok figyelik zuhanásod. Sikoltasz, mert egész lényed csupasz rettegéssé változott. Egész életedben arra neveltek, hogy a tenger félelmetes, kerüld a vizet. Mindened a sziklán maradt. Minden, amit szerettél, amiket az évek során összeszedtél, hogy kényelmesen berendezd. Minden elveszett! Zuhansz és sikoltasz.
Becsapódsz. Fejed fölött összezárul a víz. Vége…
De… De… Ez nem is hideg. Kinyitod a szemed. Még a víz alatt vagy. Fuldokolsz. Döbbenten látod, hogy a víz ragyogó kék. A nap mélyen átvilágítja, bár az alja nem látszik. Gyönyörködsz. Fuldoklasz. Fel! Fel! Itt meghalsz! A káprázat megöl! Utolsó erődet megfeszítve eléred a felszínt. Érzed, ahogy a hullámok veszettül dobálnak, a víz dermesztően fekete, az ég szürke. Köhögve kapkodod a levegőt. A szemed rátalál a szigetre. Úszni kezdesz. Mekkora bolond voltál! Kellett ez neked? Szerencséd van, hogy megúsztad. Baj van!
Nem tudsz visszamászni! A fal túl sima és túl magas. Hiába kapálózol, nincs visszaút… Itt fogsz megdögleni. Sírsz. Átkozódsz, fuldoklasz, mert minden hullám átcsap feletted. Nincs tovább! Az nem lehet! Elfogysz. Kimerülsz. Már várod a végét.
Elrúgod magad a faltól. Felfekszel a vízre. Nincs mozgás. Nincs akarat. Várod a halált. Készen állsz.
Na mi van? Mi történik? Most, hogy nem mozdulsz, a víz mozgat. Együtt süllyedsz, emelkedsz a hullámokkal. Nem csapnak át rajtad. Egyre messzebb sodródsz a sziklától. Most látod, milyen parányi. A víz feketén ölel körbe, az ég szürke. Valahogy jó így. Néha lebuksz és csodálod a kék ragyogást s a napot. Nem érted a felszínről miért nem látszik. De mindig elfogy a levegőd.
A vízben lebegsz. Hagyod, hogy a hullámok sodorjanak. Igyekszel nem félni. Nincs mitől. Ha nem kapálózol, nem lesz baj. Tudod és érzed. Meddig lesz ez így? Már mindegy. Ez van. Egyetlen dolog maradt hátra.
Egyszer merned kell megfulladni…
Majd…
Most lebegsz…
Pokol a la cart
2013.05.31. 06:17 | jorick1977 | Szólj hozzá!
Címkék: filozófia valóság étterem figyelem pszichológia életvezetés önismeret útkeresés ebéd konfliktus elme jelenlét
Tegnap bepillantást nyertem a pokol egyik parányi bugyrába. No nem rögtön a nagycsarnokba, hanem csak amolyan kis szuterénbe. Hogy mi történt? Talán nem is annyira érdekes. Sokkal inkább a hogyan?
Átlagos étterem, átlagos emberek. Egy asztaltársaság. Azt hiszem egy család. Az étterem jópofa, de nem egy puccos hely. A tulaj egyik fő stratégiája lehet a bevétel fokozására, hogy túl kevés embert alkalmaz ekkora forgalom mellett. Igen, ez még mindig teljesen lényegtelen. Lássuk a poklot.
A kiszolgálás lassú. De nagyon. Rendeléstől levesig 60 perc, és akkor sem mindenkinek hozzák ki, van, akinek még plusz várni kell. Majd megjön a húsleves, langyosan. Visszaküldés. Melegíttetés. (Valószínűleg beleköpés :) Még 20 perc. Érzed, hogy kezd felmenni a pumpa? Jó. Te mit tennél?
Itt a stratégia az volt, hogy a társaságból ketten hangosan morogni kezdtek, majd megjegyzéseket tettek, félhangosan, amikor a pincérnő közel volt. De, nem szóltak konkrétan, nem kérdeztek utána, nem tettek normálisan panaszt. Jó fél órán keresztül morgolódtak, majd, amikor már ott volt a leves, és kiderült, hogy langyos, akkor jött a kanálcsapkodás, méltatlankodás, de első körben még mindig nem szólt a méltatlankodó a pincérnek. Végül igen, de addigra már tombolt a feszültség az asztalnál. Levezetésképp még pár hangos megjegyzés: Be se teszem ide többé a lábam! Ez régen egy színvonalas hely volt! Ha fél perc múlva nincs itt a söröm ki se hozza…
A társaság úgy működött, mint egy gejzír. Ütemesen lövellte ki magából a feszültséget. Olyan erővel, ami egyértelműen mutatta, hogy ezek hozott feszültségek voltak.
Hol itt a pokol? Ez teljesen normális reakció?
Az az igazság, hogy én most értettem meg mélységében, amit Tolle írt:
“Ha olyan helyzetbe kerülsz, ami számodra kellemetlen, három dolgot tehetsz: 1. Megváltoztatod a helyzetet. 2. Ha nem tudod, vagy nem akarod megváltoztatni, akkor lépj ki belőle. 3. Ha sem megváltoztatni, sem kilépni nem tudsz, akkor fogadd el.”
És most a pokol. A társaság jelentős része nem akarta megoldani a helyzetet! Nekik ok kellett arra, hogy a belső fájdalmaik, frusztrációik felszínre törhessenek, hogy megszabadulhasson az egojuk a rá nehezedő nyomás egy jelentős részétől. Egymásban kerestek támaszt. Egymást gerjesztették. Amikor kezdtek volna csillapodni a kedélyek, akkor valaki (mindig más) talált egy újabb bosszankodási lehetőséget. Már olyan dolgokon hergelték magukat, amiknek semmi köze nem volt a helyzethez, de még az adott étteremhez sem. (pl.: A vendéglátás helyzete nálunk s más nemzeteknél c. összehasonlító értekezés, melyből kijött, hogy milyen szar nekünk :) Emlékszel arra, hogy mit írtam az elején? Hogy ez valószínűleg családi ebédnek indult?
Mi lehetett az eredeti cél? Egy biztos, hogy jól érezzék magukat. Ez volt a fejükben, amikor leültek. Az valóság nem találkozott az előzetes elvárásaikkal, ők pedig nem alkalmazkodtak. (pl.: nem intézkedett időben, akinek problémát okozott a helyzet), hanem szenvedni kezdtek. Bármerre néztek a dolgok nem úgy voltak, ahogy ők szerették volna. Aztán fantáziálni kezdtek az okokról, ahelyett, hogy kérdeztek volna, s (a legviccesebb) végül jól feldühödtek mindazon, amit maguk elé képzeltek.
Így lett pokolivá a feszültség. Az egész helyzetben parányi szerepet sem játszott a valóság. Döbbenetes volt látni, ahogy a gyávaságból, a félelemből (mi lesz, ha nyíltan szóvá teszem? Kellemetlenség!) eredő passzivitás, hogyan épít fel magának önigazoló, saját magát energetizáló dühöt és méltatlankodást, és ez hogyan erősíti meg az egot egyedülállóságának, felsőbbrendűségének tudatában (“nem vagyok ehhez szokva”).
Számomra a legkellemetlenebb része az volt, hogy nem bírtam szemlélő maradni. Nagy felébredettségemben, elszánt középpontban maradási kísérleteim közepette, simán berántott az örvény, amit a feszültség generált (Tényleg, mint egy tűztölcsér!). Éreztem a dühöt, az állati dühöt, amit azért éreztem, hogy miért bénáznak, miért nem szól kulturáltan, miért puffog, ahelyett hogy cselekedne, vagy menne el, vagy bármi.
Persze, miközben ezen dühöngtem, én sem csináltam semmi tudatosat. Nem mentem oda, megkérni őket, hogy ezt fejezzék be, nem próbáltam segíteni őket a megoldásban, és a helyzetet sem tudtam elfogadni. Végül az én egomban megbújó frusztrációk, fájdalmak és mindenféle kisördögök vidáman vetették bele magukat ebbe a kavalkádba, s anélkül hogy ennek kívülről látható nyoma lett volna, bennem is pörögni kezdett egy tűztölcsér.
Hát, basszus. Na…
Szóval így működik ez. Így működik az ego. Én pedig újfent tanulhattam egy kis szerénységet. Most már örülök az élménynek. Jó volt megtapasztalni és megérezni, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az álmainknak, amit az ego vetít ki. Hogy a testem stressztüneteket produkált, anélkül, hogy veszély fenyegetett volna. Pusztán a saját gondolataim elegek voltak ehhez.
A legérdekesebb, hogy akár mindenki jól érezhette volna magát. De ehhez jobban kell figyelni!
Együtt brekegünk