Igen. Tudom, hogy cukormázas. Ez van.
Mikor voltál utoljára önfeledt?
Nem. Nem arra vagyok kíváncsi, mikor érezted magad jól? Mikor pihentél meg utoljára, hanem arra, hogy mikor lélegeztél utoljára szabadon?
Nem. Nem hülyeséget kérdezek.
Nem rég történt, hogy megfogalmaztam egy képet itt, a blogon, amiben úgy láttam, hogy az emberek alvajárókként kóborolnak szerte a világban, és igen tanulságos kicsit kívülről szemlélni őket. (Kicsit olyan, mint a Holtak hajnala, vagy más zombis film :) ((Talán az egész zombi dolog erről szól? Végülis a zombi nem más mint egy élő halott, aki cselekszik, durva primitív vágyak irányítják, de nincs jelen benne a tudatosság. Lehet, hogy a holtak irányításáról szóló történetek, durván félreértett tanmesék a tudatosságról?)) (((Hogy ez már túl messzire ment? Lehet…)):) Ezután a kanyar után vissza!
Szóval leírtam, de a kép velem maradt. Így szemléltem a családomat, így szemléltem az embereket az utakon, és így nézelődtem a munkahelyemen. Meglehetősen szórakoztató volt. Mikor beszélgetni kezdtem egy barátommal, akivel együtt próbáljuk felfejteni a rejtélyeket, érdekes dolgot mesélt.
Előző délután, ahogy hazafelé tartott a metrón, egy pillanatra “megébredt”. Körbenézett, látta az embereket, ahogy egymás mellett ülnek, a többség a mobilját masszírozza, a maradék üveges szemekkel néz maga elé, hirtelen nagyon ostobának tűnt neki az egész helyzet. Ettől felvidult, ami hamarosan nevetőgörcsbe váltott át, amit próbált leplezni. Hogy elfojtsa, elővette a mobilját, hogy beolvadjon, de gyakorlatilag alig látta a kijelzőt, és az is nagyon ostobának tűnt. A végén gyakorlatilag lemenekült a metróról. Kiszállt és percekig nevetett. A villamosra már fel sem szállt, hanem nevetgélve sétált egy megállót. (Fontos! Bármennyire is úgy tűnhet, semmiféle drog nem játszott szerepet, ebben a történetben!) Én meghallgattam a sztorit, eszembe jutott, amikor én jártam így a fürdőkádban, s kuncogni kezdtem. Nem folytatom. A végén fél órán keresztül röhögtünk gyakorlatilag mindenen, felszabadultan, felismerve (és megélve!) a világunk tökéletes abszurditását, súlytalanságát. (Persze, hogy bolondnak néztünk ki! Néhányan kérdezgették, hogy min nevetünk? Szerettek, volna csatlakozni, de hogyan magyaráztuk volna el? Néhányan azt hitték, őket nevetjük ki, ezen megsértődtek. Mondanom sem kell, ez csak olaj volt a tűzre.) Hogy milyen érzés ez?
Könnyű! A Létezés döbbenetesen könnyű! Ahhoz tudnám, hasonlítani, mint amikor gyerekkorodban féltél és a takaró alá bújtál. Biztonságba érezted magad, de a levegő lassan elfogyott, meleged lett, nyomasztó volt. Előbb utóbb ez az érzés legyőzte a félelmedet, s előbújtál. Emlékszer az első levegővételre? A hűvösségére, a tisztaságára? Körbenézve meg rájöttél, hogy a szörnyet csak képzelted?
Nos, most ugyanezt csinálod. Persze van néhány különbség. A takaró betonból van és iszonyú súllyal nehezedik rád. Olyan régóta fekszel alatta, hogy nem is tudod, hogy valami alatt fekszel. Azt hiszed, hogy ez minden. Ha néha meg is tudod emelni, akkor csak sötétet látsz és félsz. Félsz mindenfélétől, ami nincs is ott. Nem tudom elmondani, milyen érzés… Viszont már értem, mi a vonzereje a különböző drogoknak. :)
Aztán persze lassan elmúlt ez a hangulat. Visszamásztunk a betonszarkofágunkba, de most rosszabb volt. Nyomasztóbb, mert tudtuk, hogy az igazi élet könnyű, de most csak szürke súlyok nyomtak.
Vágyom vissza. Most már ki akarok bújni. Egyre biztosabb, hogy nincs mitől félni. Egyetlen dolgot tehetek:
Figyelek!
Együtt brekegünk