BEMUTATKOZÁS

Ha sétálsz egy tó közelében, sokféle hangot hallhatsz. A víz csobogását, a szél zúgását. Sokszor a békák kuruttyolását is. Dönthetsz, hogyan tovább. Észre sem veszed és továbbmész. Megállsz egy pillanatra, mert idegesít a vartyogás. Szidod a békát, mert zavar. Vagy állsz egy kicsit és hallgatod. Belefeledkezel. Akárhogy döntesz, a békának mindegy. Ő marad és brekeg. Yorick vagyok, és ez az én tavam.

Együtt brekegünk

  • jorick1977: @sünibaba: Én valójában nem erre gondoltam... :) De abban is van igazság, amit írtál. Hiszek abban... (2015.01.30. 07:03) Megcsalás 4.
  • sünibaba: Sokat gondolkodom a megcsalásról szóló írásaidon. Töprengek, hogy vagyok én most ezzel. Teljes mér... (2015.01.28. 19:33) Megcsalás 4.
  • sünibaba: @jorick1977: Válaszoltál, nagyon is, köszönöm. Én is egyre többször meglátom azt a sérült kicsit ... (2014.10.16. 18:56) Realitás vagy valóság?
  • jorick1977: @sünibaba: Magát az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a bűvész nagylelkűen megmutatja, hogya... (2014.10.07. 09:37) Realitás vagy valóság?
  • sünibaba: @jorick1977: Esetleg igen, ha ez nem túl tolakodó kérés. Könnyebb megértenem, ha van konkrétabb pé... (2014.10.05. 07:32) Realitás vagy valóság?
  • Utolsó 20

A szenvedés szenvedélye VI. (függelék2)

2013.06.13. 06:01 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet harc fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret harmónia önbizalom jelen útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét

- Mi van a kendőkkel? Ha valaki megszabadult az ego zsarnokságából, és végre képes érzékelni a valóságot, nincs kiszolgáltatva a reflexeinek, felszabadul a tudata, akkor miért öltené fel újra a kendőt, miért takarná el újra a szemét?

- Mert választhat. Amikor tiszta tudat vagy, akkor létezel, befogadsz. Nem befolyásol a múlt, a jövő, a félelmeid, vágyaid, nincsenek elvárásaid a jeleneddel kapcsolatban. Vagy. Ez csodálatos lehet. (Bár kicsit úgy vagyok vele mint szűzfiú a szexszel. Főleg a képzeletemre hagyatkozok.:) Könnyű, derűs, nyugodt. De nem tudsz vegytisztán létezni, hisz benne vagy a világban, nem tudod függetleníteni magad tőle. Bizonyos fokig játékban maradsz továbbra is, éppen csak a hozzáállásod, a megélés változik óriásit.

Pl.: Egy adott helyzetben pillanatok alatt felismered, hogy mi a lényeg. Mondjuk egy konfliktus helyzetben. Eddig nem volt választásod, hisz aludtál, a reflexeid igazították el a dolgot, mindenféle belátás nélkül. Hol jobban, hol rosszabbul, aztán örültél vagy szenvedtél véletlenszerűen. Most dönthetsz: Tudatos maradsz, és nem mész bele a másik álmába, nem hagyod, hogy belerángasson a játékába. Vagy úgy is dönthetsz, hogy miért ne? Belemerülsz az egodba, és fejest ugrasz a helyzetbe. Azonban azt is megteheted, hogy (pusztán a móka kedvéért) egy másik egot öltesz magadra, nem azt, amelyiket idáig viseltél, s gyökeresen másképp kezdesz viselkedni, mint amilyennek ismerhetnek. 

- Ennek semmi értelme. Idáig arról volt szó, hogyan lehet az egotól megszabadulni. Most meg arról beszélsz, hogy már nem csak egy, hanem több egonk is lehet. 

- Ez így van. A lényeg, hogy Te, mármint a tudatos Te, dönti el, hogy szeretné ezt, vagy sem. Belemerülsz a játékba. A tudatod nem ítél. Itt megszűnik a jó és rossz fogalma. Kiválasztasz egy karakterváltozatot, mondjuk a MEGÉRTŐT vagy a GYÁVÁT vagy a HARCOST. Ezeknek a karaktereknek megvannak a törvényszerűségei, és aszerint kezdesz játszani.

(Most is ilyen karakter vagy, csak nagyon összetett. Pl.: A fő karaktered címkéje: KOVÁCS JÁNOS. Ennek a KOVÁCS JÁNOSNAK iszonyú sok paramétere van, amik jellemzik és meghatározzák. Azonban a fő karakter rengeteg  alkarakterből áll össze, amik mind külön (néha egymásnak ellentmondó) törvényszerűségek mentén működnek, az alapján, hogy a fő karakter mit tart megfelelőnek, hogyan nevelték. Ilyen alkarakterek lehetnek: APA, FIÚ, (nem, nem az jön :), FÉRJ, BARÁT, SZERETŐ, HŐS, FŐNÖK, BEOSZTOTT stb.)

Az a különbség, hogy eddig a szituáció adott neked formát véletlenszerűen nyomkodva a reflexpontjaidat. Néha direkt. (Ez a manipuláció) Az egyik pillanatban a HŐS SZERELMES kombinációt játszottad ki, miközben kikergetted sikongató hölgyed mellől az egeret a sátorból (pedig te is tartottál tőle:), a következőben már a GYÖNGÉD SZERETŐ VOLTÁL, ami végül átváltott az ÖNZŐ KISFIÚba, aki konfliktust okozott, s végül a MACSÓ volt az, aki sértődötten aludt el. Most ugyanezt megteheted, azzal a különbséggel, hogy végig tisztában vagy azzal, hogy egyik szerep sem te vagy. Így megfigyeled őket. Gyönyörködsz bennük. Pont úgy, mintha szemlélődve üldögélnél egy parkban (Tolle), vagy elvonulnál az erdőbe remetének (Christian).

Nagyjából mostanra értettem meg azt, amit Christiannál olvastam. Valahogy így szólt:

“Mivel végtelen korlátom van, ezért korlátlan vagyok.”

Hiszen, ha adott pillanatban én választom meg, hogy milyen keretek között létezem, és ezt bármikor, szabadon változtathatom, akkor lényegében minden pillanatban korlátok között vagyok, csak éppen nem kötnek meg kötelező érvénnyel. Ha akarok változtathatok, felveszek új szerepet, annak is vannak szabályai. Aztán továbblépek. Annyi zűr lehet, hogy egy szerep vagy karakter annyira megtetszik, hogy belefeledkezel. Nekem például nagyon tetszik az ÚTMUTATÓ BÖLCS szerepe, megfűszerezve a SPIRITUÁLIS TANÍTÓ karakterjegyeivel. Itt a blogban és néha a valóságban is eljátszom. De észnél kell lennem, mert igen erősen vonz. Akármikor el tudnék merülni benne. Sőt lehet, hogy egyszer teljesen elmerülők. Akkor el fogok veszíteni minden mást. Szorosan megköt majd a szerep. Ha így alakul, remélem, lesz majd akkora szerencsém, hogy felébredjek belőle.

(Hát így élünk. Ki és belépkedünk az alkarakterink között, miközben mindent elkövetünk, hogy megőrizzük a főkarakterünk, vagyis az egonk integritását. Nem csoda, hogy mindenki elmebeteg. Skizofrének vagyunk, tucatnyi énnel rendelkezünk.) 

Hogy ez káosz? Akkor ki leszel Te, vagy ki leszek Én? 

Egyre inkább meggyőződésem, hogy Jézus ezért válaszolt erre a kérdésre így: “Vagyok, aki vagyok.”

Én most pl. álmos vagyok. :)

De azért figyelek!

 

A szenvedés szenvedélye V. (függelék)

2013.06.12. 06:25 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet harc fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret önbizalom jelen útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét feloldás

Néhány kérdés felmerült, amit tisztázni kellene még a témával kapcsolatban, és van pár dolog, ami kimaradt:

- Amikor szenvedek, akkor a pozitív oldalát kell meglátnom? Arra kell koncentrálnom, hogy nekem ez jó?

- Nem. Ha szenvedsz, azt nem tudod akkor pozitívnak megélni, mert akkor ugyebár nem is szenvednél. Ha görcsösen elkezded keresni mindenben a jót, a szépet, akkor csak átvered magad. Sose felejtsd el, ahol megjelenik a KELL, ott megjelenik a kényszer, a félelem, a cselekvés. Ez az ego terepe. Azt pedig jól ismered. A titok annyi, hogy ha szenvedsz, akkor szenvedj!

A szenvedés szenvedélye IV.

2013.06.11. 06:16 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet harc betegség fájdalom szorongás gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság önismeret harmónia önbizalom útkeresés konfliktus spiritualitás elme megszabadulás jelenlét megbánás elbukás

Tehát kizárólag szenvedve lehet eljutni a valóság érzékelésééig, az ego legyőzéséig?

Azt hiszem, egy fontos dolgot nem tisztáztam (magamban sem).

AZ EGO NEM ELLENSÉG.

Hogyan is lehetne valami, ami a részed, ellenség? Az ego nem egy betegség. Csak beteges az, ahogy használod. Az ego nagyon fontos kelléke a létezésünknek. Egy kulcsfontosságú segédeszköz ahhoz, hogy ebben a világban létezni tudjunk. Kellenek az emlékeink, kellenek az elvont gondolataink, kell, hogy legyen elképzelésünk, fogalmunk a jövőről. Ezek nélkül nem tudunk működni a világunkban.

Akkor most mi van???

A BAJ, HOGY ROSSZUL HASZNÁLJUK AZ ELMÉNKET! A BETEGEI VAGYUNK A HASZNÁLATÁNAK. ELMEBETEGEK!

A szenvedés szenvedélye III.

2013.06.10. 06:13 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet harc betegség önértékelés fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret harmónia önbizalom düh konfliktus félelmek spiritualitás megszabadulás jelenlét megbánás elbukás

Emlékeztetőként: hülye légy, bekötött szem, szenvedés és labirintus. (Ha ezt most nem értetted, szerintem nem itt kellene kezdened :)

Ott fejeztük be, hogy honnan lehet tudni, hogy nem vagyunk képesek látni a valóságot, vagy csak valami eltakarja a szemünk elől a valóságot?

A labirintusból kanyarodjunk ki egy picit. A labirintus természetesen az ÉLET, a létezés. A kendő az nem más mint az elméd, az egod. Így már kicsit bonyolultabbnak tűnik levenni a kendőt, mi? (A rohadt életbe… Egy pillanatra azt éreztem írás közben, hogy egyszerű lesz. De már elmúlt… A francba.)

Ennyi előkészítés után jöhet a varázslat, ami rámutat, miért csodálatosan jó dolog szenvedni.

A szenvedés szenvedélye II.

2013.06.07. 06:15 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet önértékelés fájdalom szorongás gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret harmónia önbizalom konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét feloldás

Tehát a légy. Mindig, amikor koppan, szenved. A koppanásod az jelzi, nem érzékeled a valóságot. Hogyan lehet a valóságot nem érzékelni? Figyelj! Soha nem érzékeled. Az mindaddig lehetetlen, amíg nem tudsz a jelenre koncentrálni, vagyis nem tudod az aktuális pillanatot pusztán önmagában szemlélni. Ahhoz képesnek kellene lenned egy pillanatra nem cselekedni, nem reflexből azonnal reagálni. Képesnek kellene lenned, letenned a múltadat s a jövődet. Képesnek kellene lenned, elengedni a jelennel kapcsolatos elvárásaidat. Ekkor, és csak ekkor van esélyed megpillantani azt, ami van.

 

image

 

A szenvedés szenvedélye I.

2013.06.06. 06:22 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego harc betegség önértékelés fájdalom szorongás gondolatok valóság szenvedés életmód figyelem szeretet bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság önismeret önbizalom útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme bűnhődés jelenlét feloldás

Mostanában úgy gondolom, hogy a szenvedés valami csodálatos mechanizmus. A nyelvünk valahogy tudja ezt: a szenvedést nem szeretjük, de a szenvedélyt csodás dolognak tartjuk. Aki szenvedélyes, az képes igazán élni. Irigylésre méltó. De hogyan lehet valami egyértelműen negatív pozitívvá?

Lássuk a csodát! (TÁ-Dááá!)

Oshonás

2013.06.05. 06:19 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego gondolatok pszichológia önismeret spiritualitás Osho

Azt hiszem, tudom, mi a bajom az utóbbi időben.

OSHO

Mostanában tőle olvastam sokat. Nagyon deprimáló. Na, nem az, amiket ír, hanem valami más.

Én mindig büszke voltam arra a képességemre, ahogyan a legkülönbözőbb információkat szintetizálni tudtam, és ezekből meglepően újszerű és izgalmas gondolati íveket tudtam alkotni. Még akkor is, amikor az esetek túlnyomó részében (gyakorlatilag szinte mindig :) kiderült, hogy már korábban és sokkal magasabb szinten megvalósították elgondolásaimat. Újra és újra felfedeztem azt, ami már sokak számára nyilvánvaló volt. (pl. 11-12 évesen kigondoltam, hogy Európa országainak az USA mintájára össze kellene állni Európai Egyesült Államokká. Még a fázisait is végiggondoltam, persze Magyarország vezetésével:) Eleinte nagyon letört, hogy rengeteg energiával újra és újra felfedeztem a spanyolviaszt.

Aztán egy idő után rájöttem, hogy egyvalamire mégis csak jó ez a képességem. Azok a primitív, nyilvánvaló összefüggések így teljesen belsővé váltak. A mechanizmusuk egyre kifinomultabb lett, és egyre mélyebb összefüggésekre jöttem rá (persze ezek sem voltak újak).

Nem túl rég voltam egy embernél, akit magamban afféle “kismesternek” aposztrofáltam. Segített másoknak az útkeresésben. Beszélgettem vele pár szót, amikor azt mondta: “Ha el akarsz utazni valahová, felülhetsz a vonatra. Nem kell neked lefektetned a síneket, azok már ott vannak.” Én azóta, ha eszembe jut ez a beszélgetés, mindig arra gondolok:

De én az vagyok, akinek magának kell lefektetni a síneket, különben nem fogom megérteni a dolgok működését a legapróbb csavarig. És én ettől vagyok, az aki. Ettől lesz különlegesebb az én tudásom, másokénál, hogy én centiről centire megdolgoztam a megértésért, így az valódi. Gyakran érzem, hogy mások sokszor csak azt hiszik, hogy értenek valamit. Én tudom, hogy sok mindent nem értek, de azt a keveset, amit igen, azt teljes mértékben.

Csinos gondolat, ugye? Most, hogy leírtam, meg tudom mutatni a csapdákat benne. (kiemelem)

De én az vagyok, akinek magának kell lefektetni a síneket, különben nem fogom megérteni a dolgok működését a legapróbb csavarig. És én ettől vagyok, az aki. Ettől lesz különlegesebb az én tudásom, másokénál, hogy én centiről centire megdolgoztam a megértésért, így az valódi. Gyakran érzem, hogy mások sokszor csak azt hiszik, hogy értenek valamit. Én tudom, hogy sok mindent nem értek, de azt a keveset, amit igen, azt teljes mértékben.

Hát igen. Ebben a pillanatban magamnak sem vagyok túl szimpatikus. :)

Azt hiszem a gond az, hogy az egom bármire (és ezt szó szerint kell érteni) képes lenne, hogy különlegesnek érezhesse magát. Az utóbbi időben egyfajta spirituális megmondó ember szerepében szeret tetszelegni. Valóban pokoli jó érzés, amikor bölcsnek érzem magam. Lehet, hogy az egész blogírás az egom trükkje? (Oké, ez most zavaró gondolat)

Akárhogy is van Osho ettől foszt meg. Mire bennem felötlene valami izgi gondolat, ő már rég bizonyította, megmagyarázta, ráadásul sokszor meggyőzően. Néha már nincs kedvem erőfeszítést tenni, mert bármit csinálok, jön Osho és százszor jobban csinálja. Eddig azt gondoltam, hogy elveszi tőlem a felfedezés örömét. Valójában azt az érzést veszi el kérlelhetetlenül, hogy valami különleges vagyok. Gyengíti az egom integritását, és ezt nehéz megbocsátani. (Amiatt oshongok, hogy az árnyékában oshonok :)

Mindenesetre, most hogy ezt leírtam, kicsit megnyugodtam. Az látszik, hogy az egom csalafintább, mint amilyennek látszik. Egyszerűen jobban kell figyelnem!

KÉP

2013.06.03. 06:18 | jorick1977 | 1 komment

Címkék: történet filozófia gondolatok életvezetés tudat önismeret útkeresés spiritualitás

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

A sziget parányi. Pont arra elég, hogy ne félj. Persze, ha igazán nagy a vihar, akkor ezen is átcsap. De ilyen ritkán van. Ilyenkor kapaszkodsz. Görcsösen. Az ujjaid dermedten próbálnak eggyé válni a sziklákkal. Puszta túléléssé válsz.

Nem olyan messze vannak még szigetek. Rajtuk elmosódott alakok. Épphogy látod, épphogy hallod őket. Soha nem juthatsz el hozzátok. Nincs semmid, amin át tudnál úszni, hajózni. Ameddig a szem ellát ilyen szigetek pettyezik a fekete vizet.

Fekete a víz, s ha nincs vihar, a hullámok akkor is ijesztően csapódnak a szigeted oldalához.

image

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Sok idődbe került, hogy a meredély szélére gyere. Sok vihar sodort már a széléig, ahonnan alig tudtál visszakapaszkodni, de önként még soha nem merészkedtél ilyen messzire.

Miért jöttél?

Mert elég volt. Elég volt a magányból. Elég volt a szorongásból, hogy mi lesz holnap. Már nem terelik el a figyelmed az általad kitalált mesék. Már ismerni akarsz, mert nem hiszed el, hogy csak ennyi. Hogy ennyi a világ és ennyi az élet. 

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Még senkit nem láttál a vízben. Igen. Hallottál már olyat, hogy valaki ugrott, de mindenki összevissza beszélt arról, hogy mi lett velük. De, ha el is pusztultak, vajon mit veszítettek? A félelmet? Ezt az életet, ezt a tengődést, amiben a szorongás jelenti a pihenést?

Most önként jöttél. Nézed a vizet. Fekete. Minden sejted üvölt, hogy hátrálj, mert a biztos pusztulás vár rád. Hát nem. Most nem. Ez nem lehet az élet, ezen nincs mit félteni. Csak ne lenne olyan fekete az ég is… Biztos hideg a víz. Milyen lehet megfulladni? A gyomrod görcsöl a félelemtől. Hibáztál! Nem mersz ugrani és már nem tudsz visszamenni. Ott még nem vagy, itt már nem vagy.

A meredély szélén állsz, magasan a hullámok felett. Messzire nézel. Talpad alatt a tömör szikla. Biztonság. Előtted a sötéten hullámzó tenger. Semmi kék. A víz fekete, az ég szürke, sötét. Állsz és nézel. Félsz.

Sokáig állsz. Eszedbe jut valami. Valami nagyon fontos, amit mindig tudtál, épp csak nem jutott eszedbe. MEG FOGSZ HALNI. Ha nem a tengerben, akkor a szikla valamelyik odújában. Azt sem tudod, mikor sodor el végleg valamelyik vihar, mikor fogy el az erőd.

Most. Egy mély lélegzetet veszel. Karodat kitárod, mert szeretsz színpadias  lenni, s ugrasz.

Ahogy elszakad a lábad a sziklától, már meg is bántad. Őrült vagy. A környező szigeteken döbbent arcok figyelik zuhanásod. Sikoltasz, mert egész lényed csupasz rettegéssé változott. Egész életedben arra neveltek, hogy a tenger félelmetes, kerüld a vizet. Mindened a sziklán maradt. Minden, amit szerettél, amiket az évek során összeszedtél, hogy kényelmesen berendezd. Minden elveszett! Zuhansz és sikoltasz.

Becsapódsz. Fejed fölött összezárul a víz. Vége…

De… De… Ez nem is hideg. Kinyitod a szemed. Még a víz alatt vagy. Fuldokolsz. Döbbenten látod, hogy a víz ragyogó kék. A nap mélyen átvilágítja, bár az alja nem látszik. Gyönyörködsz. Fuldoklasz. Fel! Fel! Itt meghalsz! A káprázat megöl! Utolsó erődet megfeszítve eléred a felszínt. Érzed, ahogy a hullámok veszettül dobálnak, a víz dermesztően fekete, az ég szürke. Köhögve kapkodod a levegőt. A szemed rátalál a szigetre. Úszni kezdesz. Mekkora bolond voltál! Kellett ez neked? Szerencséd van, hogy megúsztad. Baj van!

Nem tudsz visszamászni! A fal túl sima és túl magas. Hiába kapálózol, nincs visszaút… Itt fogsz megdögleni. Sírsz. Átkozódsz, fuldoklasz, mert minden hullám átcsap feletted. Nincs tovább! Az nem lehet! Elfogysz. Kimerülsz. Már várod a végét.

Elrúgod magad a faltól. Felfekszel a vízre. Nincs mozgás. Nincs akarat. Várod a halált. Készen állsz. 

Na mi van? Mi történik? Most, hogy nem mozdulsz, a víz mozgat. Együtt süllyedsz, emelkedsz a hullámokkal. Nem csapnak át rajtad. Egyre messzebb sodródsz a sziklától. Most látod, milyen parányi. A víz feketén ölel körbe, az ég szürke. Valahogy jó így. Néha lebuksz és csodálod a kék ragyogást s a napot. Nem érted a felszínről miért nem látszik. De mindig elfogy a levegőd. 

A vízben lebegsz. Hagyod, hogy a hullámok sodorjanak. Igyekszel nem félni. Nincs mitől. Ha nem kapálózol, nem lesz baj. Tudod és érzed. Meddig lesz ez így? Már mindegy. Ez van. Egyetlen dolog maradt hátra.

Egyszer merned kell megfulladni…

Majd…

Most lebegsz…

Pokol a la cart

2013.05.31. 06:17 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: filozófia valóság étterem figyelem pszichológia életvezetés önismeret útkeresés ebéd konfliktus elme jelenlét

Tegnap bepillantást nyertem a pokol egyik parányi bugyrába. No nem rögtön a nagycsarnokba, hanem csak amolyan kis szuterénbe. Hogy mi történt? Talán nem is annyira érdekes. Sokkal inkább a hogyan?

Átlagos étterem, átlagos emberek. Egy asztaltársaság. Azt hiszem egy család. Az étterem jópofa, de nem egy puccos hely. A tulaj egyik fő stratégiája lehet a bevétel fokozására, hogy túl kevés embert alkalmaz ekkora forgalom mellett. Igen, ez még mindig teljesen lényegtelen. Lássuk a poklot.

A kiszolgálás lassú. De nagyon. Rendeléstől levesig 60 perc, és akkor sem mindenkinek hozzák ki, van, akinek még plusz várni kell. Majd megjön a húsleves, langyosan. Visszaküldés. Melegíttetés. (Valószínűleg beleköpés :) Még 20 perc. Érzed, hogy kezd felmenni a pumpa? Jó. Te mit tennél?

Itt a stratégia az volt, hogy a társaságból ketten hangosan morogni kezdtek, majd megjegyzéseket tettek, félhangosan, amikor a pincérnő közel volt. De, nem szóltak konkrétan, nem kérdeztek utána, nem tettek normálisan panaszt. Jó fél órán keresztül morgolódtak, majd, amikor már ott volt a leves, és kiderült, hogy langyos, akkor jött a kanálcsapkodás, méltatlankodás, de első körben még mindig nem szólt a méltatlankodó a pincérnek. Végül igen, de addigra már tombolt a feszültség az asztalnál. Levezetésképp még pár hangos megjegyzés: Be se teszem ide többé a lábam! Ez régen egy színvonalas hely volt! Ha fél perc múlva nincs itt a söröm ki se hozza…

A társaság úgy működött, mint egy gejzír. Ütemesen lövellte ki magából a feszültséget. Olyan erővel, ami egyértelműen mutatta, hogy ezek hozott feszültségek voltak.

Hol itt a pokol? Ez teljesen normális reakció?

Az az igazság, hogy én most értettem meg mélységében, amit Tolle írt:

“Ha olyan helyzetbe kerülsz, ami számodra kellemetlen, három dolgot tehetsz: 1. Megváltoztatod a helyzetet. 2. Ha nem tudod, vagy nem akarod megváltoztatni, akkor lépj ki belőle. 3. Ha sem megváltoztatni, sem kilépni nem tudsz, akkor fogadd el.”

És most a pokol. A társaság jelentős része nem akarta megoldani a helyzetet! Nekik ok kellett arra, hogy a belső fájdalmaik, frusztrációik felszínre törhessenek, hogy megszabadulhasson az egojuk a rá nehezedő nyomás egy jelentős részétől. Egymásban kerestek támaszt. Egymást gerjesztették. Amikor kezdtek volna csillapodni a kedélyek, akkor valaki (mindig más) talált egy újabb bosszankodási lehetőséget. Már olyan dolgokon hergelték magukat, amiknek semmi köze nem volt a helyzethez, de még az adott étteremhez sem. (pl.: A vendéglátás helyzete nálunk s más nemzeteknél c. összehasonlító értekezés, melyből kijött, hogy milyen szar nekünk :) Emlékszel arra, hogy mit írtam az elején? Hogy ez valószínűleg családi ebédnek indult? 

Mi lehetett az eredeti cél? Egy biztos, hogy jól érezzék magukat. Ez volt a fejükben, amikor leültek. Az valóság nem találkozott az előzetes elvárásaikkal, ők pedig nem alkalmazkodtak. (pl.: nem intézkedett időben, akinek problémát okozott a helyzet), hanem szenvedni kezdtek. Bármerre néztek a dolgok nem úgy voltak, ahogy ők szerették volna. Aztán fantáziálni kezdtek az okokról, ahelyett, hogy kérdeztek volna, s (a legviccesebb) végül jól feldühödtek mindazon, amit maguk elé képzeltek.

Így lett pokolivá a feszültség. Az egész helyzetben parányi szerepet sem játszott a valóság. Döbbenetes volt látni, ahogy a gyávaságból, a félelemből (mi lesz, ha nyíltan szóvá teszem? Kellemetlenség!) eredő passzivitás, hogyan épít fel magának önigazoló, saját magát energetizáló dühöt és méltatlankodást, és ez hogyan erősíti meg az egot egyedülállóságának, felsőbbrendűségének tudatában (“nem vagyok ehhez szokva”). 

Számomra a legkellemetlenebb része az volt, hogy nem bírtam szemlélő maradni. Nagy felébredettségemben, elszánt középpontban maradási kísérleteim közepette, simán berántott az örvény, amit a feszültség generált (Tényleg, mint egy tűztölcsér!). Éreztem a dühöt, az állati dühöt, amit azért éreztem, hogy miért bénáznak, miért nem szól kulturáltan, miért puffog, ahelyett hogy cselekedne, vagy menne el, vagy bármi.

Persze, miközben ezen dühöngtem, én sem csináltam semmi tudatosat. Nem mentem oda, megkérni őket, hogy ezt fejezzék be, nem próbáltam segíteni őket a megoldásban, és a helyzetet sem tudtam elfogadni. Végül az én egomban megbújó frusztrációk, fájdalmak és mindenféle kisördögök vidáman vetették bele magukat ebbe a kavalkádba, s anélkül  hogy ennek kívülről látható nyoma lett volna, bennem is pörögni kezdett egy tűztölcsér.

Hát, basszus. Na…

Szóval így működik ez. Így működik az ego. Én pedig újfent tanulhattam egy kis szerénységet. Most már örülök az élménynek. Jó volt megtapasztalni és megérezni, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az álmainknak, amit az ego vetít ki. Hogy a testem stressztüneteket produkált, anélkül, hogy veszély fenyegetett volna. Pusztán a saját gondolataim elegek voltak ehhez.

A legérdekesebb, hogy akár mindenki jól érezhette volna magát. De ehhez jobban kell figyelni!

Címtelen

2013.05.30. 06:49 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: halál gyász filozófia gondolatok tudat önismeret

Mit kell olyankor tenni, ha egy hároméves gyerek haldoklik? A halál, úgy tűnik, be fog következni. A nyugati orvoslás feladta a harcot, az alternatív gyógymódok, táplálékkiegészítők nem hoznak tartós javulást, az energiával foglalkozó elérhető gyógyítók már nem vállalják. Mit kell ilyenkor tenni?

Percekig meredtem arra, amit az előbb leírtam. Próbáltam befelé figyelni, hátha találok választ. Egyelőre semmi. Azonban néhány dolgot megtudtam magamról.

Egész életemben tabuk vették körül a halált. Tudtam, hogy sok mindent nem mondanak el róla.

Most tudom, hogy azért tabu, és azért nem mondanak el róla gyakorlatilag semmit, mert semmit nem tudunk a halál természetéről. A modern ember annyira retteg a haláltól, hogy még a szeretteit is inkább kórházakba dugja meghalni, csakhogy ne kelljen találkoznia a halállal.

Miért kell egy három éves gyereknek meghalnia? Miért kell előtte szenvednie?

Nem kell. Nincs kell. Igazából nincs kell. A kellt az elme teremti. Ő mindig cselekszik, s megmagyarázza magának utólag, hogy miért kellett így cselekednie. Ezért érzi úgy, hogy a világ minden tényének szigorú oksági láncolatban kell lennie. De nem látja az okot, hogy egy három éves gyerek miért haldoklik. Nincs ok. Történés van. Ez van.

Ez nem segít!

Mert nincs olyan segítség, amilyet magad elé képzelsz. Nincs olyan vigasztaló szó, ami valóban segítene, a fájdalom marad. Az elme iszonyúan ragaszkodni fog hozzá, mert ez megerősítheti önazonosságát. Egy újabb dolog, amire rámutathat: ez velem történt, és kibírtam, pedig szenvedtek.

A halállal kapcsolatos félelmeink, fájdalmunk nagyrészt rólunk szól. Minden esetben. Egy három éves gyerek haldoklása és halála pusztán egy extrém változata ennek a folyamatnak. Miért érzünk nagyobb veszteségnek egy gyermeket, mint egy 90 éves öreget?

(Ha eddig nem háborítottalak fel, akkor most szinte biztosan megtörténik majd. Nem ez a célom. Kérlek, próbálj meg figyelni magadra, milyen visszhangokat keltenek benned a szavak? Dühöt gerjeszt-e, s a düh mögött nem félelem bújik-e meg? Vagy van, amivel mélyen belül egyet tudsz érteni, mert éreztél már hasonlót, csak nem merted megfogalmazni, mert ellentmond mindannak, amit tanultál, hogy hogyan kell jó emberként viselkedni ilyen helyzetben.)

Mit látsz, ha ránézel egy 90 éves haldoklóra? Befutotta pályáját. Megjárta az élet különböző szakaszait, rengeteg élményt, emléket magára szedve. Persze hiányozni fog, de hát ez a dolgok rendje. 

Mit látsz, ha ránézel egy haldokló három évesre? Számtalan meg nem valósult lehetőséget. Boldog életet, sikert, karriert, családot. Meg nem tapasztalt élményeket. Ezek iszonyú súllyal nyomnak, mert tudod, hogy neki soha nem lehet része ezekben. Azonban egyet tudnod kell.

EZEK A DOLGOK CSAK A TE FEJEDBEN LÉTEZNEK. (Valójában egy pillanatra ráébredsz, hogy bár sokkal többet éltél, igazából te sem vagy más mint egy csomó meg nem valósulás, igazából soha nem éltél. Tulajdonképpen halott vagy csak mozogsz és beszélsz. Ezt érzed meg. Ezt kezded igazán sajnálni.)

Nem látsz a jövőbe. A jövő nem létezik, csak az egod fikciója. Mit gondolnál, ha biztosan tudnád, hogy a gyermekre olyan életpálya vár, sors, ha így jobban tetszik, amit az ellenségednek nem kívánsz. Annyi szenvedésben lesz osztályrésze, vagy annyi szenvedést fog okozni, ami felfoghatatlan. Valaki megkérdezte tőlem: “Te megölted volna Hitlert gyerekkorában, ha tudtad volna előre, milyen élete lesz?”

Ez nemcsak perverz játék egy morális kérdéssel.

Azt próbálom megmutatni, hogyan játszik veled az elméd, mikor egy haldokló három éves gyermeket nézel. Mert ennek az egésznek van egy szörnyű következménye:

Amíg el vagy foglalva az önsajnálattal, a kivetített fantazmagóriáid szimulált elveszítésének fájdalmával, amíg megadod magad ennek a villódzó, csak az agyadban létező valóság utánzatnak, addig lemaradsz arról, ami a legfontosabb lenne. A jelen pillanatról. Amikor rá tudsz figyelni. Amikor fel tudnád ismerni, hogy mi az, amivel segíteni tudod. Amikor a legfontosabbat tudod adni neki, a figyelmedet. Amikor a legértékesebbet kaphatod tőle, a tapasztalást.

Ne gyászolj előre, ne sajnálkozz, ne akarj mindenáron segíteni. Ne csinálj semmit. Legyél ott.

Figyelj rá!

süti beállítások módosítása