békás tó

Nos, mint a mellékelt ábra mutatja nem tűntem el. Elnézést a hosszú hallgatásért. Az történt, hogy rátaláltam Max és Maxina blogjára, ahol elolvastam „a nagy kékség” c. bejegyzést. Felkeltetette az érdeklődésemet, s kérdéseket tettem fel. Ebből aztán kialakult egy érdekes beszélgetés Maxina és köztem. Hosszú utat jártunk be. A továbbiakban a kiinduló bejegyzést is és az abból kialakuló beszélgetést többé-kevésbé vágatlan változatban fogom több részletben közzétenni. Ha valaki esetleg szeretne hozzászólni, ne fogja vissza magát :)

Így kezdődött:

Most lerovom a tartozásom, s megpróbálom szavakba önteni a végső lépést. Ígértem, hogy ettől lesz igazi a buli. Hát, lássuk…

A tudatosságért folytatott harc láthatatlan. Benned zajlik. Egész lényed veszi fel a küzdelmet a saját részével.

Ez a harc csak a Jelenben zajlik. Ez a harc elsősorban a Jelenért zajlik. Pillanatról pillanatra vívod. A Jelen állandó és örök. A harc tehát örökké tart. 

Ebben a harcban nincsenek különbékék. Ez a harc nem ismeri a kompromisszumokat. Vagy győzöl vagy veszítesz. Ha nyersz, mindent megnyersz, ha veszítesz mindent elveszítesz. Ha félsz, el se kezd.

Mielőtt tovább mennék a gyakorlati tanácsokkal, muszáj valamit megemlítenem. (Egyébként is a következő gyakorlat még kísérleti stádiumban van nálam is, nem baj, ha érlelődik :)

Nos, most, hogy megvan, hogy miként is alakulnak ki a negatív érzelmek, elsősorban a düh, most ideje megnézni, mit lehetne vele kezdeni. Látod az összefüggést a Valóság téves érzékelése és az egóban keletkező ellenállás között. Most meg kell tenni a második lépést:

Nos, ahhoz hogy valamit kezdeni is lehessen azzal, amit a Dühkontroll c. bejegyzésben leírtam, megpróbálok valami gyakorlati útmutatót fabrikálni.

1. Értsük meg, hogyan keletkezik a düh (és általában minden olyan érzelem, ami negatívnak nevezhető).

(Ami most következik, az olvasmányaimon és saját tapasztalataimon alapszik. Ha megfigyeled magad, rájössz, hogy mennyivel jobb meglátásaid vannak, és biztosra vehető, hogy tévedek. :)

A düh, a lelki fájdalom, a bánat, frusztráció, szégyen mind elakadt életenergia, mely nem tudván szabadon áramolni, pangani kezd, feszíteni, miközben kitörési pontot keres.

Legalábbis valami ilyesmit mondanak azok, akik értenek valamicskét az efféle dolgokhoz.

Ha kicsit jobban szemügyre vesszük ezeket az érzéseket, akkor meglehetősen jól láthatóvá válik, hogy mindegyik egy tőről fakad. Onnan, hogy nem fogadjuk el a MOSTot. Nem fogadjuk el, ami most van. Szakadék van a jelen pillanat és a fejemben élő, egóm teremtette, szimulált valóság között. Minél élesebb ez a különbség, annál nagyobb a feszültség. (ld.: Vigyázat! Alacsony feszültség! c. bejegyzésem)

Megvan az új játék! Sejtettem, hogy erre megy ki a dolog a Ma meghalokkal :) Nagyon örülök neki. Nagyon tetszik az új játékom. Megmutatom!

Belegondoltál már abba, hogy mit tennél, ha tudnád ez az utolsó napod itt a Földön? Szerintem mindenki eljátszik néha a gondolattal. Ez olyan bakancslistás dolog. De én most nem arra gondolok, hogy elképzeled, hogy tudod, ez az utolsó heted, kilépsz a munkahelyedről, vagy csak be sem mész, gyorsan listát készítesz azokról a dolgokról, amit meg akarsz tenni, aztán nekivágsz. 

(Figyelem! A most következő szöveg a fikció világában született. Bármilyen egyezése a Valósággal pusztán a szerencsés véletlen műve.)

Hogy milyen lehet a kapcsolat más emberekkel, ha nem az egó diktálja a tempót? Mi történik, ha a másik emberben, legyen szó életed párjáról, gyermekedről, barátodról, rokonokról, nem a saját egód egyfajta meghosszabbítását látod?

Mire gondolok?