BEMUTATKOZÁS

Ha sétálsz egy tó közelében, sokféle hangot hallhatsz. A víz csobogását, a szél zúgását. Sokszor a békák kuruttyolását is. Dönthetsz, hogyan tovább. Észre sem veszed és továbbmész. Megállsz egy pillanatra, mert idegesít a vartyogás. Szidod a békát, mert zavar. Vagy állsz egy kicsit és hallgatod. Belefeledkezel. Akárhogy döntesz, a békának mindegy. Ő marad és brekeg. Yorick vagyok, és ez az én tavam.

Együtt brekegünk

  • jorick1977: @sünibaba: Én valójában nem erre gondoltam... :) De abban is van igazság, amit írtál. Hiszek abban... (2015.01.30. 07:03) Megcsalás 4.
  • sünibaba: Sokat gondolkodom a megcsalásról szóló írásaidon. Töprengek, hogy vagyok én most ezzel. Teljes mér... (2015.01.28. 19:33) Megcsalás 4.
  • sünibaba: @jorick1977: Válaszoltál, nagyon is, köszönöm. Én is egyre többször meglátom azt a sérült kicsit ... (2014.10.16. 18:56) Realitás vagy valóság?
  • jorick1977: @sünibaba: Magát az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a bűvész nagylelkűen megmutatja, hogya... (2014.10.07. 09:37) Realitás vagy valóság?
  • sünibaba: @jorick1977: Esetleg igen, ha ez nem túl tolakodó kérés. Könnyebb megértenem, ha van konkrétabb pé... (2014.10.05. 07:32) Realitás vagy valóság?
  • Utolsó 20

Pár kapcsolat II.

2013.09.09. 06:15 | jorick1977 | 1 komment

Címkék: ego függőség bűntudat önértékelés fájdalom szerelem filozófia gondolatok valóság most szenvedés figyelem szeretet párkapcsolat pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret önbizalom útkeresés elfogadás félelmek spiritualitás elme önkép jelenlét

Az egó egyik legfontosabb stratégiája, hogy fenntarthassa az integritását, a félelem, szenvedés. Vagy tudatos, vagy nagyon gyakran tudattalan szinten a félelmeinken keresztül irányít.

Jó eséllyel utoljára csepp gyermek korodban volt az, hogy a környezeted egyöntetűen elfogadott téged annak, ami vagy, s a puszta létezésed már örömforrás volt. Ekkor voltál utoljára igazán nyitott a világra, más emberekre. Mivel nem ítéltek meg téged, vagy legalábbis nem voltál ennek tudatában, te is nyitott voltál mások felé. Nem ítélkeztél.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban találkoztál azzal a ténnyel, hogy veled valami baj van.

Pár kapcsolat I.

2013.09.06. 07:05 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego függőség önértékelés filozófia gondolatok valóság most szenvedés figyelem pszichológia tudat megvilágosodás önismeret önbizalom spiritualitás önkép alacsony jelenlét tükörkép

(Ez a bejegyzés egy hat részből álló cikksorozat első része!)

Állj a tükör elé meztelenül! Nézd meg magad alaposan! Szemből, oldalról, amennyire megy hátulról. Nézd meg közelről a részleteket, majd egybe az egészet. Közben figyelj az érzéseidre, gondolataidra! Ne nyomd el őket, hagyd áramlani! Csak figyelj!

Na, milyen volt?

Tudod-e, hogy mit láttál? 

Nem. Nem magadat. Láttál valamit, amire azt szoktad mondani: ez vagyok én. Az egód ezt építi be az énképedbe. Azonban van egy gond. Ahogy nézegeted magad, sok minden eszedbe jut:

Vigyázat! Alacsony feszültség!

2013.08.28. 07:10 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego filozófia gondolatok valóság most szenvedés figyelem pszichológia tudat megvilágosodás önismeret harmónia útkeresés konfliktus spiritualitás elme jelenlét

Hogy mi is a feszültség? Nyugi! Eszembe sincs vizsgáztatni. Én magam sem tudom pontosan. Csak kicsit utánanéztem, hogy mi a meghatározása. Nos, amennyit én megértettem, annak ez a lényege:

Adva van két pont. A két pontra két különböző erő hat, viszont a két pont kapcsolatban áll egymással. Ahhoz, hogy a kapcsolat fennmaradjon, valahogy ki kell egyensúlyozni az erők közti különbségeket. Hogy mi teremti meg az egyensúlyt, az anyag szakítószilárdsága, vagy a töltések áramlása egyik pontból a másikba, az már mindegy. Valaminek történnie kell. Ha a rendszer már nem tud egyensúlyba maradni, akkor szétesik.

Oké! Befejeztem. Hogy mindez mit keres itt? Mindjárt mutatom:

Egó, a Terminátor II.

2013.08.22. 13:38 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego filozófia gondolatok szenvedés pszichológia tudat megvilágosodás önismeret spiritualitás

Különös dolog egymás után közhelyeket megélni. A közhely ugyebár egy általános igazság, ami gyakran hangzik el, s emiatt igazából semmitmondó. Frappánsnak szánjuk, vagy gondolati szünet jelnek, mindegy. Nem több mint egy hosszúra nyúlt “izé”.

Aztán történik valami, s hirtelen jelentéssel töltődik fel ez a semmitmondó közhely, s durván erős igazsággá válik az életedben. Én azt érzem, hogy kezdek így járni azzal a közhellyel, miszerint:

A férfiak elfojtják az érzelmeiket.

Ahogy kopik rólam a máz, úgy nyilvánulnak meg egyre erősebben az érzelmeim. Jó… Soha sem voltam igazi kőmacsó. De megtanultam eljátszani, hogy túléljem a falkát. 

Egy ismerősömmel beszélgettünk erről, hogy milyen érdekes a férfiaknak ez a tulajdonsága, s hogy milyen különös és egyben végtelenül emberi, amikor egy férfi megnyílik a saját érzelmei felé. De vajon ez miért nem természetes?

Aztán gyorsan végiggondoltam saját gyermekkoromat.

Én meglehetősen érzelmes gyerek voltam, s szerencsémre a környezetem viszonylag jól tolerálta. Aztán, ahogy növekedtem, ez egyre komolyabban hátráltatta a szociális beilleszkedésemet. Majd megtanultam, már viszonylag tudatosan, elfojtani ezt az érzelmességet, vagy legalábbis nem mutatni. (“Reflexdroidok voltunk mindahányan, s az évek szálltak mint a percek, / Véred kiontott harmatával, irgalmazz nékünk, Jézus herceg!” - bocs, Faludy Gyuri bácsi :)

Amikor a kezdet kezdetén egy fiú gyerek kimutatja az érzelmeit, s megéli azokat, akkor az esetek túlnyomó többségében az fegyelmi problémaként fog lecsapódni, vagy elkerülendő szégyenként, gyengeségként.

Így történhet meg, hogy mai világunkban a férfiak zöme érzelmi autista, és bőszen buzizza a maradékot, aki legalább részben meg tudja élni és ki meri mutatni az érzéseit.

Persze, hogy félünk. Azt tanultuk, hogy kontrollálni kell magunkat és környezetünket. Az igazi férfi irányítása alatt tartja magát, a környezetét. Ha ez nem sikerül, akkor szenved. Márpedig ugye nem sikerülhet. A Valóság nem olyasmi, amit irányítani lehetne. De ha mégis, akkor az egó, a maga korlátolt természetéből fakadóan, biztos képtelen rá.

A mi civilizációnkban a legtöbb férfi áldozatul esik ennek a programnak, amit még kiskorunkban kapunk. Azonban fontos megérteni, az érzelmek nem tűnnek el! Az energiájuk nem oszlik el. Ott marad, elakad, pang és rombol. Aztán az áldott jó természetű férfi, akit kenyérre lehet kenni, felönt a garatra, s dühöngő vadállattá válik, aki veri a családját. Mert, ahogy oldódik a gátlás, úgy törnek felszínre a valódi érzések.

Most már értem, hogy miért viselkedik néha kiba…tt terminátorként az egóm mostanában. Olyan ez mint a puki. “Jobb kint mint bent!” - ahogy Shrek mondogatja.

Csak nem mindegy, hogy akkorát fingasz, hogy leviszi a melletted ülő fejét, vagy szépen lassan kontrolláltan kiengeded, vagy elvonulsz. Számodra mindegy. A többieknek nem. De valahogy meg kell könnyebbülnöd. Azonban nem baj, ha ezt 

ODAFIGYELÉSSEL

teszed!

SATAN & Co. Ltd

2013.08.13. 06:51 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: jelentés nyelvészet vallás teremtés filozófia gondolatok pszichológia életvezetés tudat bűn gonosz sátán önismeret harmónia útkeresés ezoteria spiritualitás Jézus Leibniz konnotatív

Az én egyik legnagyobb gondom Istennel az volt, hogy zsarnoknak tartottam. Egy önző állatnak, aki életre hívott engem, őrült, hagymázas álmában. Belekényszerített egy játékba, amit csak úgy lehet megnyerni, hogy az ő szabályait követem, miközben nyalom a seggét. A tét óriási, a nyeremény vagy a veszteség nagyrészt örökre szól.

Hogy ez egy meglehetősen kamaszos kirohanás az Úr ellen? Valóban. Most már én is úgy gondolom. Istennel nincs semmi gond. Még az is tökéletesen irreleváns, hogy létezik-e. A teremtményekkel annál több a probléma.

Sokszor lehet hallani: Ha létezne Isten, nem hagyná, hogy ennyi szörnyűség történjen! Hisz, ha Ő végtelenül szeret minket (márpedig, ha hihetünk Jézusnak, aki a téma elismert szakértője, akkor szeret), nem engedné, azt a rengeteg bűnt, ami eluralja a világot, a sok erőszakot, gyilkolást, természeti katasztrófát…

Hajaj… Mit lehet ilyenkor csinálni? Vagy kijelentem, hogy Isten nincs, vagy ha van egy szadista geci, aki szarik a pofánkba és jót röhög rajtunk. Vagy bevetem a tuti megoldást:

A SÁTÁNT! 

Köznapiság

2013.08.12. 08:51 | jorick1977 | 4 komment

Címkék: filozófia gondolatok életmód pszichológia tudat önismeret útkeresés ezoteria spiritualitás

Már nagyon régen nem írtam. Volt, hogy lehetőségem nem volt, volt hogy kedvem. De az egyik legfőbb oka talán az volt, hogy egy kicsit elszállt az agyam. A különböző blogokon vannak statisztikák, én pedig megszállottja lettem a grafikonoknak. Emlékszel?

A béka csak kuruttyol, akármi is van.

Hát én elkezdtem valami képzelt közönségnek játszani és sikeres akartam lenni. Nos, szerencsém van. Nem lettem az. Most végre újra tisztának érzem magam. Ma úgy ébredtem, hogy elég volt ebből az őrületből. Félre ne érts, nem bánom, hogy így alakult. Szükséges volt, kellett ez a tapasztalat. 

Most talán van újra esélyem arra, hogy a pillanat formálja a kezemmel a szöveget, anélkül, hogy különösebben koncentrálnom kellene. Mindig csak pár szóval látom előrébb a szöveget, mint ahogy leírom.

Sokat tanultam az elmúlt időben és sokat is tapasztaltam. Ezeknek nagy részét nem is tudom szavakba formálni, vagy mert önmagukba annyira jelentéktelenek, vagy mert túl vannak az egyszerű gondolkodáson.

Döbbenetesen kezd átalakulni a konfliktusokhoz való viszonyom. Ezek közül persze más, amikor filozófiáról vagy más elméleti dologról van szó, és más amikor a hőségben eldurran az ember agya, és valami apró hülyeségből hirtelen élethalál harc lesz. Az előző esetben már nem igazán harcolok. Valóban sikerül már sokszor menet közben, hogy ne azonosuljak a nézeteimmel. Még pajzsként tartom őket magam előtt, de legalább az működik, hogy ne higgyem azt, én magam vagyok a pajzs. Az utóbbiak sokkal keményebb diók. De legalább időnként már észre veszem, mi történik. A múltkor is valami apróság miatt felfortyantam, és hihetetlen mértékű feszültség kezdett kiáramlani belőlem, (indokolatlanul nagy, talán amiatt, hogy kicsit ki van éheztetve az egóm) Mindenesetre elkezdtem rázúdulni a környezetemre, éreztem, ahogy az aktuális pillanat feszültsége egyre korábbi, hasonló típusú feszültségek emlékképeit hozza elém, ezek elkezdtek összekapcsolódni, s mint egy lavina árasztották el az agyamat, a végén már szinte őrjöngtem. Ekkor egy pillanatra tudatára ébredtem, hogy mi is történik, hogy dühöm már nem is az aktuálisan kialakult helyzetről szól. Ráébredtem, mi az a folyamat, ami bennem zajlik. Kizökkentem. A lendület még vitt előre, nem volt semmiféle drámai leállás, de miközben az agyam kerregett, egyszerűen láttam a nevetségesen, eszelősen értelmetlen voltát annak, amit csinálok. Aztán leálltam. Így már nem volt értelme folytatni.

Komolyan úgy érzem az életem napról napra jobb. Már nem érzem azt a szorongást, ami korábban nagyon sokszor meglepett. Nem érzem azt a félelmet, hogy most mi lesz velem? Ki is vagyok valójában? Nem. Válaszom nincs erre a kérdésre, de már nem zavar ez a tény.

Nagyon vicces. Nem rég egy fiatal ismerősöm, akit már régen nem láttam, meglátogatott minket. Miközben beszámolt élete folyásáról, ami egyébként igen sikeres és tetszetős, elmesélte, hogy párjával együtt igen vallásosak és többek között hasonló párokkal járnak össze, és egy atya segítségével teológiai kérdéseket boncolgatnak rendszeresen, miközben érintik az élet nagy dolgait. Felcsigázott a dolog, szó szót követett és végül meghívtak egy ilyen összejövetelre. Miközben mindez történt sikerült megfigyelnem magam, hogy mikor mi motivál. Rájöttem, hogy elsősorban én akartam, hogy menjek, mert küzdeni akarok. Ki akarom próbálni, hogy mit bír ez az újfajta, zsenge gondolkodásmódom. Győzni akarok, hogy csillogjon bölcsességem, és magasabbrendűségem a spiritualitás területén. Ezt kicsit kiábrándító volt látni ezt magamban, s próbáltam visszakozni, hogy talán mégse mennék el. De ők már lelkesek voltak. Maradt tehát a meghívás, és maradt számomra a feladvány, hogy elrendezzem magamban ezt az egész kérdést. Hihetetlenül boldog vagyok attól a ténytől, hogy egyre gyakrabban veszem észre azt, hogy mit csinálok. Fantasztikus érzés. Kezdek aktív résztvevője lenni a saját életemnek.

Amikor ifjú ismerősöm, miután próbáltam elmondani neki, hogy én nem vagyok ateista, nekem szegezte azt a teszt kérdést, hogy szerintem mi történik velem a halálom után, igen nagyképűen azt válaszoltam:

Teljesen fölösleges arról gondolkodni, hogy mi történik velünk halálunk után. Bármit gondolunk, ami nem tapasztaláson alapszik, az puszta fikció. Engem sokkal jobban érdekel, mi történik velem halálom előtt. (S kajánul, de igen jelentőségteljesen elvigyorodtam.)

Hát ez sem dicsteljes történet, de rájöttem arra, hogy bár ostobán viselkedtem, véletlenül ráhibáztam a lényegre. Most, hogy kezdem látni, mennyire nem voltam része az életnek, egyre inkább érdekel, hogy mi is zajlik itt valójában.

Szerintem mindenképpen valami olyasmi, amire érdemes

ODAFIGYELNI!

Bűn és bűnhődés

2013.06.14. 06:05 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: filozófia gondolatok pszichológia életvezetés tudat bűn önismeret útkeresés bűnhődés

bűn (főnév)


1. Ártó szándékú cselekedet vagy mulasztás. Olyan tett, ami több kárt, bajt okoz, mint amennyit használ. Ezek azok a cselekedetek, amik megszegik a társadalom erkölcsi szabályait.


2. Tisztességünk feladása; olyan döntések és tettek, amelyek miatt nem tartjuk be saját korábbi hasznos elhatározásainkat, és amik végül önbecsülésünk elvesztését, hanyatlásunkat, pusztulásunkat okozzák.

(forrás:http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/B%C5%B1n)

bűnös (főnév)


Személy, aki bűnt cselekedett, gonosztevő.

(Forrás: http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/B%C5%B1n%C3%B6s)

Ezt csak azért csináltam, hogy képem legyen arról, mit is jelent a magyar nyelvben pontosan ez a két kifejezés.

Beszélgetéseim során többször szegezték nekem a kérdést, hogy mi a helyzet azzal, aki bűnt követ el, aki árt másoknak? Hagyni kell őket? Nem kell büntetni? Többnyire személyes vonatkozású történetek előzték meg ezt a kérdést: valaki ártott valakinek, megalázta, egzisztenciáját veszélyeztette, kicsinálta idegileg, fizikailag bántotta stb.

Elmeséltek egy munkahelyi esetet, ahol a kisfőnök, úgy tűnik, már sportot űzött abból, hogy kikészítse a tőle függő embereket. Volt, akinek az egészsége ment rá a gonoszkodásra (agyvérzést kapott), volt akit választás elé állított, hogy vagy gondoskodik a nagybeteg anyjáról, vagy a munkáját tartja meg (az illető nem sokkal anyja halála után meghalt), s aki elmesélte mindezt, nos, egészségileg ő sincs túl jó állapotban. Felháborító, hogy valaki ezt megteheti?

Mindenesetre én éreztem, hogy felháborodom a helyzet igazságtalanságán, a kegyetlenségen, az embertelenségen. Éreztem, hogy jó lenne, ha az illető nem tehetné meg többé ezeket a dolgokat senkivel. Sőt az se lenne baj, ha szenvedne, bűnhődne. Aki érintve volt az ügyben meglehetősen durva kifejezések közepette ecsetelte reményét, hogy milyen formában fog bűnhődni, reményei szerint, az aki ilyen (itt egy csomó még durvább kifejezés következett). Közben a feszültségtől könnyek csillogtak a szemében, és láttam, hogy a másik elképzelt szenvedése, némi enyhet ad ebben a szörnyű helyzetben. Én hallgattam és próbáltam tényleg jelen lenni.

Miközben hallgattam ezt a történetet egy kép ugrott be: Van egy folyosó, egy szűk folyosó. Neked mindenképpen a folyosón kell közlekedned, azonban egy ponton a két falon pengék állnak ki a falból. Legyen izgalmasabb, a pengék akkor ugranak ki a falból amikor odaérsz. Ha kint vannak, akkor is el lehet menni köztük, csak nagyon ügyesnek kell lenni, hajlongani, ugrani stb. Látod, hogy előtted már páran belefutottak a pengékbe. Látod a vérnyomokat, sőt egy-két test is hever ott. Továbbmész, majd elérsz a kérdéses részhez. Egy kérdés maradt: Kinek a bűne lesz, ha összekaszabolnak a pengék? A Pengéé vagy a Tied? Kié a felelősség?

Most ne menjünk bele, hogy ki rakta oda a pengéket. Egyszerűen vannak. Egy primitív mechanizmus működteti őket. Odaérsz, döfnek.

Szóval, ki a bűnös?

Rendben, kibontom a képet.

Gyakorlatilag majdnem mindenki alvajáróként közlekedik az életében. Beszél, mozog, cselekszik, mindezt úgy, hogy gyakorlatilag egy pillanatra sincs tudatában annak, hogy mit miért tesz. (ld.: Alvajárok (én) c. bejegyzés)

Megyünk, de nincs nyitva a szemünk. Van egy képzelt valóság a fejünkbe, ami az igazinak egy igen leegyszerűsített, vázlatos változata. Ha éppen passzol a Valósággal, jó, ha nem, akkor sérülünk és szenvedünk.

(A múltkor 5 éves kislányom azzal kísérletezett, hogy milyen becsukott szemmel sétálni. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen van. A lakásunk előtti folyosón mentünk. Én hátrébb voltam, nem láttam, hogy csukva a szeme. Határozottan mozgott. A folyosó kanyarulatánál azonban nem fordult 90 fokot, hanem tovább ment. Csak a borzalmas hangú koppanásnál és a rögtön felhangzó sírásnál jöttem rá, hogy mi történt. És így éljük minden egyes napunkat.)

Mivel nem vagyunk tudatunknál és csukott szemmel álmodunk, ezért a belénk ültetett reflexeink vezérelnek minket. Ítélkezünk, agresszorkodunk, siránkozunk mindegy. Ahogy az egonk irányít minket. Vegyünk két ilyen álmodót. Az egyiket rémálmok gyötrik, nem tud felébredni. Nyög, csapkod, forgolódik, képzelt ellenségekkel harcol. A másik csak álmodik valami köznapit. Egymás közelébe érnek. Miért? Csak. Így alakult. A nyugodtabb véletlenül hozzáér a zaklatotthoz. Az, az álmában, úgy érzi megtámadták. Még hevesebben csapkod maga körül. A szelídebb azt álmodja, hogy őt bántják, próbál küzdeni, menekülni, de szerencsétlenül, mivel alszik, bekeveredik a cséphadaróként járó karok közé, s a rémálomtól gyötört másik agyonveri. Kinek a hibája? Kinek a bűne?

Ja, igen. Mi legyen a büntetés? Ki büntessen? Egy másik alvajáró, aki a saját álmán keresztül értelmezi a dolgokat? Vagy valaki, (ha találunk valakit és felismerjük), aki felébredt?

Hogyan ítélhet egy alvajáró? (valójában igen könnyen. Mást se csinálunk!:) 

Hogyan ítélhet egy felébredt, megvilágosodott tudat? (Ez egyszerűbb: sehogy) Nem fog ítélkezni. Számára az alvajárás betegség. A beteget nem bünteted. Vagy békén hagyod, vagy segítesz, de nem rúgsz bele.

Amikor ideértünk a beszélgetésben meglehetősen indulatos megállapítással találkoztam:

“Ez erkölcsi relativizmus, ami veszélyes a társadalomra, mert megbontja az emberek között szolidaritást. Ez egy erkölcstelen állapot. Szabadon rohangálhatnak a gyilkosok? Akkor mit kell a bűnözőkkel csinálni? Mit tennél, ha a te családodnak ártana valaki?”

Nem rossz pakk mi?

Nézzük a relativizálást: nem arról van szó, hogy bármit megtehetünk a másikkal, vagy közömbösen kell néznünk, ahogy egymásnak ártanak a többiek. Arról van szó, hogy bármi megtörténhet.

A bűn: Ártó szándékú cselekedet vagy mulasztás. Olyan tett, ami több kárt, bajt okoz, mint amennyit használ. Ezek azok a cselekedetek, amik megszegik a társadalom erkölcsi szabályait.

Eszerint mindig bűnös vagyok, ha a mulasztásom miatt ártok valakinek. Mi az eredendő mulasztása minden embernek?

Egész életünkben elmulasztunk figyelni arra, ami van!

Ha nem vagyok tisztában, ami van, ha nem figyelek a Valóságra, és kizárólag aszerint cselekszem, hogy éppen mit álmodok, valójában óriási szerencse kell ahhoz, hogy ne kövessek el bűnt valakivel, vagy éppen önmagammal szemben. Pl.: Minden egyes pillanatban, amikor megítélek valakit, vagy valamit, vagy magamat.

“Mit kell a bűnözőkkel csinálni?” Ha minden pillanat más, akkor minden bűn más, és minden bűnöző is. Csak az ego ragaszkodik a generál megoldásokhoz. Ha a bűnt most egyszerűen a törvények szempontjából értelmezem, akkor azt kell mondanom, a bűnözőkkel azt kell csinálni, ami a Btk.-ban rájuk vonatkozik. (Hah, kiált fel az ego. most igazam van :) Nem. A Btk. is az ego terméke. Nézzük meg, hogy a törvénykezés és ítélkezés társadalmi szintre emelése, milyen hatásfokkal kezelte a problémát. Kb. 5000 év? Én nem úgy látom, hogy meggyőző lenne az eredmény.

Minden cselekedet egyedi. Egyedi tehát minden “bűn” és “bűnöző”. Ha felteszem a kérdést, mi a bűn, akkor az ego pánikba esik, mert olyasmivel találkozik, amivel nem tud mit kezdeni, amire valójában nincs szabály. (A 10 embert felrobbantó öngyilkos terrorista gyáva, alattomos gyilkos, vagy hős, aki a legnagyobb áldozatot hozta az ügyért, amiben hisz?) (Rohadjak meg, mi?:) Hogyan lehetne egy alvajárónak, aki csak saját álmát látja, megítélnie az igazságot? Aki látja az igazságot, az pedig tudja, hogy nincs kit elítélni. “Mit kell csinálni?” Kell? Mit tudom én? De senki más sem!!

“Ha a családomnak ártana valaki?” Mondjuk megerőszakolná a lányaimat? (Ha már játszunk, játsszunk nagyban!) Nem tudom. Persze, hallom magamban az egyértelmű választ. De, hogy akkor és ott mit tennék, hogyan éreznék, mit gondolnék, nem tudok hiteles választ adni. Lehet, hogy simán felülemelkednék a ki a hibás kérdésen, és ahogy csak tudnék segítenék a lányaimnak talpra állni, feldolgozni, továbbélni. Lehet, hogy vérivó, bosszúálló akarattá válnék, aki semmi mást nem akar, mint elpusztítani a fájdalom okozóját. Két lábon járó gyűlöletté és neurózissá válnék. Tényleg nem tudom. Erősen bízom abban, hogy soha nem kell még hasonlóval sem szembenéznem.

Pillanatnyilag így gondolom. De ezek csak gondolatok. Én most így definiálom a bűnt (ha már ragaszkodunk az erkölcsi kategóriákhoz):

Bűn (főnév): Olyan cselekedet, amit, szándéktól függetlenül, a figyelem hiányában, a Valóság mellőzésével teszünk.

Bűn, ha nem figyelünk!

(Tényleg elszoktam az egzakt definícióktól, keserű a szám és rossz a hangulatom. Azt hiszem, biztos, hogy tévedek.)

Egyben vagyok csak biztos:

Én csak egyetlen ember cselekedeteiért tudok felelősséget vállalni, s ez én magam vagyok. De magamért hogyan, ha egyszer alszom?

Majd figyelek :P

A szenvedés szenvedélye VI. (függelék2)

2013.06.13. 06:01 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet harc fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret harmónia önbizalom jelen útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét

- Mi van a kendőkkel? Ha valaki megszabadult az ego zsarnokságából, és végre képes érzékelni a valóságot, nincs kiszolgáltatva a reflexeinek, felszabadul a tudata, akkor miért öltené fel újra a kendőt, miért takarná el újra a szemét?

- Mert választhat. Amikor tiszta tudat vagy, akkor létezel, befogadsz. Nem befolyásol a múlt, a jövő, a félelmeid, vágyaid, nincsenek elvárásaid a jeleneddel kapcsolatban. Vagy. Ez csodálatos lehet. (Bár kicsit úgy vagyok vele mint szűzfiú a szexszel. Főleg a képzeletemre hagyatkozok.:) Könnyű, derűs, nyugodt. De nem tudsz vegytisztán létezni, hisz benne vagy a világban, nem tudod függetleníteni magad tőle. Bizonyos fokig játékban maradsz továbbra is, éppen csak a hozzáállásod, a megélés változik óriásit.

Pl.: Egy adott helyzetben pillanatok alatt felismered, hogy mi a lényeg. Mondjuk egy konfliktus helyzetben. Eddig nem volt választásod, hisz aludtál, a reflexeid igazították el a dolgot, mindenféle belátás nélkül. Hol jobban, hol rosszabbul, aztán örültél vagy szenvedtél véletlenszerűen. Most dönthetsz: Tudatos maradsz, és nem mész bele a másik álmába, nem hagyod, hogy belerángasson a játékába. Vagy úgy is dönthetsz, hogy miért ne? Belemerülsz az egodba, és fejest ugrasz a helyzetbe. Azonban azt is megteheted, hogy (pusztán a móka kedvéért) egy másik egot öltesz magadra, nem azt, amelyiket idáig viseltél, s gyökeresen másképp kezdesz viselkedni, mint amilyennek ismerhetnek. 

- Ennek semmi értelme. Idáig arról volt szó, hogyan lehet az egotól megszabadulni. Most meg arról beszélsz, hogy már nem csak egy, hanem több egonk is lehet. 

- Ez így van. A lényeg, hogy Te, mármint a tudatos Te, dönti el, hogy szeretné ezt, vagy sem. Belemerülsz a játékba. A tudatod nem ítél. Itt megszűnik a jó és rossz fogalma. Kiválasztasz egy karakterváltozatot, mondjuk a MEGÉRTŐT vagy a GYÁVÁT vagy a HARCOST. Ezeknek a karaktereknek megvannak a törvényszerűségei, és aszerint kezdesz játszani.

(Most is ilyen karakter vagy, csak nagyon összetett. Pl.: A fő karaktered címkéje: KOVÁCS JÁNOS. Ennek a KOVÁCS JÁNOSNAK iszonyú sok paramétere van, amik jellemzik és meghatározzák. Azonban a fő karakter rengeteg  alkarakterből áll össze, amik mind külön (néha egymásnak ellentmondó) törvényszerűségek mentén működnek, az alapján, hogy a fő karakter mit tart megfelelőnek, hogyan nevelték. Ilyen alkarakterek lehetnek: APA, FIÚ, (nem, nem az jön :), FÉRJ, BARÁT, SZERETŐ, HŐS, FŐNÖK, BEOSZTOTT stb.)

Az a különbség, hogy eddig a szituáció adott neked formát véletlenszerűen nyomkodva a reflexpontjaidat. Néha direkt. (Ez a manipuláció) Az egyik pillanatban a HŐS SZERELMES kombinációt játszottad ki, miközben kikergetted sikongató hölgyed mellől az egeret a sátorból (pedig te is tartottál tőle:), a következőben már a GYÖNGÉD SZERETŐ VOLTÁL, ami végül átváltott az ÖNZŐ KISFIÚba, aki konfliktust okozott, s végül a MACSÓ volt az, aki sértődötten aludt el. Most ugyanezt megteheted, azzal a különbséggel, hogy végig tisztában vagy azzal, hogy egyik szerep sem te vagy. Így megfigyeled őket. Gyönyörködsz bennük. Pont úgy, mintha szemlélődve üldögélnél egy parkban (Tolle), vagy elvonulnál az erdőbe remetének (Christian).

Nagyjából mostanra értettem meg azt, amit Christiannál olvastam. Valahogy így szólt:

“Mivel végtelen korlátom van, ezért korlátlan vagyok.”

Hiszen, ha adott pillanatban én választom meg, hogy milyen keretek között létezem, és ezt bármikor, szabadon változtathatom, akkor lényegében minden pillanatban korlátok között vagyok, csak éppen nem kötnek meg kötelező érvénnyel. Ha akarok változtathatok, felveszek új szerepet, annak is vannak szabályai. Aztán továbblépek. Annyi zűr lehet, hogy egy szerep vagy karakter annyira megtetszik, hogy belefeledkezel. Nekem például nagyon tetszik az ÚTMUTATÓ BÖLCS szerepe, megfűszerezve a SPIRITUÁLIS TANÍTÓ karakterjegyeivel. Itt a blogban és néha a valóságban is eljátszom. De észnél kell lennem, mert igen erősen vonz. Akármikor el tudnék merülni benne. Sőt lehet, hogy egyszer teljesen elmerülők. Akkor el fogok veszíteni minden mást. Szorosan megköt majd a szerep. Ha így alakul, remélem, lesz majd akkora szerencsém, hogy felébredjek belőle.

(Hát így élünk. Ki és belépkedünk az alkarakterink között, miközben mindent elkövetünk, hogy megőrizzük a főkarakterünk, vagyis az egonk integritását. Nem csoda, hogy mindenki elmebeteg. Skizofrének vagyunk, tucatnyi énnel rendelkezünk.) 

Hogy ez káosz? Akkor ki leszel Te, vagy ki leszek Én? 

Egyre inkább meggyőződésem, hogy Jézus ezért válaszolt erre a kérdésre így: “Vagyok, aki vagyok.”

Én most pl. álmos vagyok. :)

De azért figyelek!

 

A szenvedés szenvedélye V. (függelék)

2013.06.12. 06:25 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet harc fájdalom szorongás filozófia gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság megvilágosodás önismeret önbizalom jelen útkeresés konfliktus félelmek spiritualitás elme megszabadulás jelenlét feloldás

Néhány kérdés felmerült, amit tisztázni kellene még a témával kapcsolatban, és van pár dolog, ami kimaradt:

- Amikor szenvedek, akkor a pozitív oldalát kell meglátnom? Arra kell koncentrálnom, hogy nekem ez jó?

- Nem. Ha szenvedsz, azt nem tudod akkor pozitívnak megélni, mert akkor ugyebár nem is szenvednél. Ha görcsösen elkezded keresni mindenben a jót, a szépet, akkor csak átvered magad. Sose felejtsd el, ahol megjelenik a KELL, ott megjelenik a kényszer, a félelem, a cselekvés. Ez az ego terepe. Azt pedig jól ismered. A titok annyi, hogy ha szenvedsz, akkor szenvedj!

A szenvedés szenvedélye IV.

2013.06.11. 06:16 | jorick1977 | Szólj hozzá!

Címkék: ego élet harc betegség fájdalom szorongás gondolatok valóság most szenvedés életmód figyelem bölcsesség pszichológia életvezetés szenvedély tudat igazság önismeret harmónia önbizalom útkeresés konfliktus spiritualitás elme megszabadulás jelenlét megbánás elbukás

Tehát kizárólag szenvedve lehet eljutni a valóság érzékelésééig, az ego legyőzéséig?

Azt hiszem, egy fontos dolgot nem tisztáztam (magamban sem).

AZ EGO NEM ELLENSÉG.

Hogyan is lehetne valami, ami a részed, ellenség? Az ego nem egy betegség. Csak beteges az, ahogy használod. Az ego nagyon fontos kelléke a létezésünknek. Egy kulcsfontosságú segédeszköz ahhoz, hogy ebben a világban létezni tudjunk. Kellenek az emlékeink, kellenek az elvont gondolataink, kell, hogy legyen elképzelésünk, fogalmunk a jövőről. Ezek nélkül nem tudunk működni a világunkban.

Akkor most mi van???

A BAJ, HOGY ROSSZUL HASZNÁLJUK AZ ELMÉNKET! A BETEGEI VAGYUNK A HASZNÁLATÁNAK. ELMEBETEGEK!

süti beállítások módosítása