békás tó

Érzem ahogy oldódnak a félelmek és a görcsök. Semmi nem lett jobb vagy rosszabb. Én változom. Egyre kevésbé veszem komolyan magam. Egyre könnyebb vagyok.

Egyre több mosoly vesz körbe. Érzik.

Persze szenvedek még időről-időre, csak...

Járni az úton. Kiüresedni. Mint egy váza, amiből kiöntöd a zavaros vizet. Hagyni, hogy a pillanat beáramoljon a helyére. Ha nem gondolsz, Élettel telsz meg.

Feloldódik a forma. Ha tele vagy gondolattal, minek lenne még helye az életedben. Csak hordalék. Csak zaj.

Nem tudni, mi lesz a következő pillanat. Elfogadni. Átélni. Nem

Azt hiszem a fejlődés ezen a területen is, mint sok helyütt máshol, lépcsőzetesen zajlik. Eljutsz valahova, majd követi egy sík, egyenletes szakasz, ahol nem történik változás. Ahol csak vagy te és a történések. Aztán valami észrevétlenül megváltozik. Minden ugyanolyan csak mégsem. Egyre feszítőbb, frusztrálóbb. Aztán történik valami s te megváltozol. Hirtelen könnyebb lesz. Ugrottál egy szintet. Jöhet a következő síkság.

Neo: "Fájnak a szemeim!"
Morpheus: "Mert még sohasem használtad őket."

Közhely? Persze. De ettől még érvényes. 
Azt látom, hogy sokszor bonyolódunk bele fogalmi vitákba. Meghatározások s tézisek tucatjait vagdossuk egymás fejéhez. Mert nagyon akarjuk...

A megismerés nem a Mindennel kezdődik.

A megismerés nem rendszerfilozófiák gyártása és csiszolgatása.

A megismerés nem elmélet.

A megismerés nem lehet átfogó.

A megismerés elveszíti érvényét a pillanattal. 

Mit tanácsolnál annak, aki elhamarkodottan ítélkezik, és azt gondolja, mindig mások a hibásak? Vagy mindenben tökéletes akar lenni, és arra vágyik, hogy mindenki szeresse?

Keresse meg azt, hogy mitől fél. A létezésünk alapállapota, amíg az egónk irányít minket, a félelem. Annyi minden van, amivel az elménk nem tud mit kezdeni, s azért, hogy ne kelljen szembenéznie vele, megpróbálja másnak látni. Dühös lesz, szomorú, kivetíti, elnyomja, hasítja... Bármit megtesz, csak ne kelljen szembenéznie vele.

Hogy ez miért így működik?

Nem beszélünk. Napok óta. Pedig nem történt semmi különös. Megaláztál. Valójában te csak tettél valamit, amit én megalázónak éreztem. Sokadszor. Már figyelmeztettelek, hogy ne csináld. S most mégis. Újra. Dühös vagyok. Bántani akarlak. El akarok menni mellőled. Ne legyél a közelemben. Ha nem érsz el, nem tudsz bántani. Valójában nem akarlak elhagyni, de mégis. Nem bízom benned. Már nem vagyunk szövetségesek. Most várok. Nem tudom, mit tegyek. Addig is... Nem beszélünk.

Íme egy az egó számtalan játéka közül. Hasonló gondolatokkal, helyzetekkel mindenki találkozott már. Most nézzük meg mi történik a Valóságban. Nem az elme kreálta szimulációban.

Hogyan lehet megállni azt, hogy folyamatosan összehasonlítsd magad másokkal? Kényszeresen hasonlítom össze magam másokkal, a testem, a tehetségem, a képességeimet, sikereimet teljesítményemet. Ezt komoly akadálynak érzem. Igyekszem hálát adni azért ami van. De az elmém, valahol ott a háttérben folyamatosan felmér. Összevet a szerinte ideális képpel. Mit tehetek ellene?

Az, hogy folyamatosan összehasonlítod magad másokkal, teljesen természetes. Ne tegyél ellene semmit. Persze, érzem, hogy téged nagyon zavar, hogy nem tudod abbahagyni. Ez már egy sokkal érdekesebb dolog. Olyan, mintha személyiséged egy része, nem lenne alárendelve az akaratodnak. Hirtelen dróton rángatott bábúnak érzed magad, akinek nincs beleszólása a saját sorsába? Nagyszerű!

Mostanában komoly leckét kaptam az akció-reakció működéséről. Ennél élesebben tapasztalni, hogy mennyire különböző univerzumokban élünk, még sohasem volt szerencsém. Persze voltam már ilyen szituációban mint mindenki más. De most voltam talán először tudatos egy ilyen helyzetben.

Mert mi is a mechanizmus?