- Amikor szenvedek, akkor a pozitív oldalát kell meglátnom? Arra kell koncentrálnom, hogy nekem ez jó?
- Nem. Ha szenvedsz, azt nem tudod akkor pozitívnak megélni, mert akkor ugyebár nem is szenvednél. Ha görcsösen elkezded keresni mindenben a jót, a szépet, akkor csak átvered magad. Sose felejtsd el, ahol megjelenik a KELL, ott megjelenik a kényszer, a félelem, a cselekvés. Ez az ego terepe. Azt pedig jól ismered. A titok annyi, hogy ha szenvedsz, akkor szenvedj!
Lássuk a csodát! (TÁ-Dááá!)
Igen. Tudom, hogy cukormázas. Ez van.
Mikor voltál utoljára önfeledt?
Nem. Nem arra vagyok kíváncsi, mikor érezted magad jól? Mikor pihentél meg utoljára, hanem arra, hogy mikor lélegeztél utoljára szabadon?
Nem. Nem hülyeséget kérdezek.
Nem rég történt, hogy megfogalmaztam egy képet itt, a blogon, amiben úgy láttam, hogy az emberek alvajárókként kóborolnak szerte a világban, és igen tanulságos kicsit kívülről szemlélni őket. (Kicsit olyan, mint a Holtak hajnala, vagy más zombis film :) ((Talán az egész zombi dolog erről szól? Végülis a zombi nem más mint egy élő halott, aki cselekszik, durva primitív vágyak irányítják, de nincs jelen benne a tudatosság. Lehet, hogy a holtak irányításáról szóló történetek, durván félreértett tanmesék a tudatosságról?)) (((Hogy ez már túl messzire ment? Lehet…)):) Ezután a kanyar után vissza!
Szóval leírtam, de a kép velem maradt. Így szemléltem a családomat, így szemléltem az embereket az utakon, és így nézelődtem a munkahelyemen. Meglehetősen szórakoztató volt. Mikor beszélgetni kezdtem egy barátommal, akivel együtt próbáljuk felfejteni a rejtélyeket, érdekes dolgot mesélt.
Előző délután, ahogy hazafelé tartott a metrón, egy pillanatra “megébredt”. Körbenézett, látta az embereket, ahogy egymás mellett ülnek, a többség a mobilját masszírozza, a maradék üveges szemekkel néz maga elé, hirtelen nagyon ostobának tűnt neki az egész helyzet. Ettől felvidult, ami hamarosan nevetőgörcsbe váltott át, amit próbált leplezni. Hogy elfojtsa, elővette a mobilját, hogy beolvadjon, de gyakorlatilag alig látta a kijelzőt, és az is nagyon ostobának tűnt. A végén gyakorlatilag lemenekült a metróról. Kiszállt és percekig nevetett. A villamosra már fel sem szállt, hanem nevetgélve sétált egy megállót. (Fontos! Bármennyire is úgy tűnhet, semmiféle drog nem játszott szerepet, ebben a történetben!) Én meghallgattam a sztorit, eszembe jutott, amikor én jártam így a fürdőkádban, s kuncogni kezdtem. Nem folytatom. A végén fél órán keresztül röhögtünk gyakorlatilag mindenen, felszabadultan, felismerve (és megélve!) a világunk tökéletes abszurditását, súlytalanságát. (Persze, hogy bolondnak néztünk ki! Néhányan kérdezgették, hogy min nevetünk? Szerettek, volna csatlakozni, de hogyan magyaráztuk volna el? Néhányan azt hitték, őket nevetjük ki, ezen megsértődtek. Mondanom sem kell, ez csak olaj volt a tűzre.) Hogy milyen érzés ez?
Könnyű! A Létezés döbbenetesen könnyű! Ahhoz tudnám, hasonlítani, mint amikor gyerekkorodban féltél és a takaró alá bújtál. Biztonságba érezted magad, de a levegő lassan elfogyott, meleged lett, nyomasztó volt. Előbb utóbb ez az érzés legyőzte a félelmedet, s előbújtál. Emlékszer az első levegővételre? A hűvösségére, a tisztaságára? Körbenézve meg rájöttél, hogy a szörnyet csak képzelted?
Nos, most ugyanezt csinálod. Persze van néhány különbség. A takaró betonból van és iszonyú súllyal nehezedik rád. Olyan régóta fekszel alatta, hogy nem is tudod, hogy valami alatt fekszel. Azt hiszed, hogy ez minden. Ha néha meg is tudod emelni, akkor csak sötétet látsz és félsz. Félsz mindenfélétől, ami nincs is ott. Nem tudom elmondani, milyen érzés… Viszont már értem, mi a vonzereje a különböző drogoknak. :)
Aztán persze lassan elmúlt ez a hangulat. Visszamásztunk a betonszarkofágunkba, de most rosszabb volt. Nyomasztóbb, mert tudtuk, hogy az igazi élet könnyű, de most csak szürke súlyok nyomtak.
Vágyom vissza. Most már ki akarok bújni. Egyre biztosabb, hogy nincs mitől félni. Egyetlen dolgot tehetek:
Figyelek!
Kezdem érteni, hogy óriási különbség van aközött, hogy néha felébredsz, vagy ébren vagy.
Hogy már megint feltaláltam a spanyol viaszt? Azért szerintem a helyzet kicsit összetettebb ennél.
Egyszer már próbáltam írni az álom szerepéről, lényegéről, de az eredmény annyira siralmas lett, hogy ki is töröltem. Most nekifutok még egyszer.
Bizonyára hallottál az alvajárásról. Az alvajárás igen érdekes állapot. Egyértelműen az alvászavarok közé sorolják és betegségként tartják nyilván. Mi is történik?
A TUDAT lakhelye a MOST. A MOSTBAN ébredhetsz TUDATODRA.
Az EGO lakhelye a MÚLT és a JÖVŐ. A MÚLTON rágódva vagy a JÖVŐN merengve csak az EGOD dolgozik.
Az EGO irtózik a MOSTTÓL, mert számára túl bonyolult. (Ne feledd, az ego valójában csak egy célszerszám a kezedben, egy kifinomult alkalmazás, akármi is, nem azonos Veled.) Mivel a múlt és a jövő csak az egon belül létezik, (gyakorlatilag ő hozza létre őket, virtuálisan generálja és elhiteti veled) ott biztonságban mozog. Nem érthető? Igazad van.
Dohányos, drogos, alkoholista, társfüggő, szexfüggő, játékfüggő, fülönfüggő :)
Annyiféle függésünk van, hogy saját tudományágat kapott, az addiktológiát. Vizsgálják a kérdést pszichológiai szempontból, genetikai szempontból, neurobiológiai szempontból stb. Lebontják típusokra, különféle eljárásokkal próbálják kezelni. Az eredményesség ingadozó.
Morálisan, erkölcsileg a függőséget alapvetően elítéljük. Nyomorult drogos, mocskos alkoholista… Gyengeségnek tekintjük, amikor valaki kiszolgáltatott a szenvedélyének, ami ráadásul káros, mert rombolja a függő szervezetét, rontja a környezete életminőségét.
Szerencsére ma már inkább tekintjük annak, ami valójában. Betegségnek és nem bűnnek. Rengeteg igen okos ember töri magát azon, hogy segítsen azoknak az embereknek, akik a függés csapdájába estek. Hogyan lehetséges, hogy nem születik igazán megnyugtató, kielégítő megoldás? Én úgy vélem, hogy az ilyesmi csak úgy lehetséges, ha rossz helyen kutatunk. Azért kutatunk rossz helyen, mert az igen okos emberek is többnyire függők. Függnek a saját egojuktól, ami óriási tudást halmozott fel, emiatt komoly gondjaik vannak a valóság felismerésével. Ők úgy vélik, tudnak. (Tudod, teli korsóba tölteni…)
Én egész életemben képes voltam függni. Volt kakaó függőségem, TV függőségem, könyv függőségem, DVD függőségem, dohány függőségem, stb.(és ezek csak azok, amiket az első körben fel merek vállalni :) Ismerek valakit, aki szintén kalandozik a megismerés világában, és egyszer kijelentette: Függök attól, hogy ne legyek függő. Hm.
Az egyetlen közös pont mindenhol, maga a függőség. Logikusnak látszana tehát magát a függőséget meghatározni. Bizonyára sokan, sokféleképpen, igen pontosan megtették ezt már, aztán konferenciákat szerveztek és szaklapokban vitatkoztak arról, mi is az elefánt, cső, oszlop vagy kötél bojttal. :)
- Persze. Aztán jössz Te, osztod az észt, és már megint közhelyeket kimondva, a valóságot durván leegyszerűsítve eljátszod az okos mikulást, és megmondod a tutit. (Néha nehezen viselem magamat :)
Talán Zacher Gáborról hallottam, hogy olyasmit mondott a függőségről, hogy az esetek túlnyomó részében az dönti el, hogy az alkalmi szerfogyasztó függővé válik-e, hogy a szer (és ez lehet bármi) hiányt pótol-e, valamiféle lyukat töm-e be. Szerintem ez zseniális meglátás. De honnan jön a hiány? Mi ez a lyuk?
Sokszor az érzelmi elhanyagoltságot jelölik meg okként. A társtalanságot, céltalanságot. A szerhasználatok zömében a cél, elnyomni, elfelejteni ezt az érzést, ezt az ürességet.
- Eddig ez mind szép és jó, de semmi új. Miért került ide ez a téma?
Oké. Látom, varázslatot szeretnél. Hát figyeld a kezem, mert csalok.
Az alap az elme, az ego. Az ego eredeti funkciója az, hogy segítse a TUDATOT tapasztalni, tájékozódni a Valóságban. Egy puszta eszköz. Azonban a TUDAT belefeledkezett az ego által teremtett, kivetített valóság szemlélésébe, s végül elfeledkezett önmagáról. Most abban a meggyőződésben éljük életünket, hogy mi azok vagyunk, akinek hívnak minket, mi a történetünk vagyunk, azoknak az élményeknek, neveltetésnek, tudásnak, tapasztalatoknak a végeredménye, amikre emlékszünk, s így alakítjuk ki a jövőről alkotott képünket, terveinket.
DE EZ EGY ILLÚZIÓ. AZ EGO NEM KÉPES MEGÉLNI ÉS MEGTAPASZTALNI A VILÁGOT. TERMÉSZETÉNÉL FOGVA TÖREDÉKESEN ÉRZÉKEL, MERT CSAK EGY ESZKÖZ (Ő A HARAPÓFOGÓ, NEM A MÉRNÖK). AZ EGO A FENTI TULAJDONSÁGA MIATT ELKERÜLHETETLENÜL PARANOIÁS, BIZONYTALAN, ÁLLANDÓ FENYEGETETTSÉG ÉRZÉS JELLEMZI.
Ezért mindig belekapaszkodik valamibe, ami alapján igazolni tudja saját fontosságát. Ha talál valamit, abba görcsösen belekapaszkodik és csak komoly kényszerek és szenvedés hatására képes változtatni.
Függünk a nemi identitásunktól, de csak úgy tudjuk azt megélni, ahogy neveltetésünk engedi. Függünk a neveltetésünktől. Ha új szituációba kerülünk, korábbi élményeink, azaz a múltunk alapján próbálunk alkalmazkodni, azaz függünk a múltunktól. Függünk a fájdalmainktól, örömeinktől, a reggeli teánktól, kávénktól, jógánktól. Függünk mindentől, aminek elmaradása hiányként jelentkezik az életünkben.
- Te nem vagy normális. Ezek teljesen nyilvánvaló és természetes dolgok. Ezek tesznek minket emberré, egyéniséggé, azzá, amik vagyunk. Ha ez nincs, akkor mi marad, akkor kik vagyunk mi?
Hát ez az. Ez a jó kérdés. De a lényegen nem változtat. Meglátásom szerint az un. káros szenvedélyek és a függőségek semmiben nem különböznek egymástól. Amikor a hagyományos függéseink nem segítenek elfedni a hiányt, a félelmet, az űrt, ami az ego töredékes képességeiből fakad, akkor jönnek a látványosabb megoldások: mániákus hobbik, fanatikus tevékenységek éppúgy megteszik mint a drog, alkohol, játék.
DE NE HIGGY NEKEM. ÉN NEM TUDOK NEKED SEMMIT TANÍTANI. FIGYELD MEG MAGAD! VÁLASZD KI VALAMELYIK DOLGODAT, JELLEMVONÁSODAT, KAPCSOLATODAT, HOBBIDAT ÉS JÁTSSZ EL A GONDOLATTAL, HOGY SOHA TÖBBÉ NEM LESZ AZ ÉLETED RÉSZE.
Mókás, mi? Még hogy nem vagy függő.
- És ha igen, akkor most mit kezdjek ezzel?
Ezzel? Semmit. Csak figyeld meg magad, amikor cselekszel. Valóban te döntöttél, vagy csak a függőségeid vezérelte kényszer rángat reflexesen. Elég, ha megtapasztalod, hogy pillanatnyilag nem vagy több egy marionett bábúnál. Utána már te döntheted el, hogy ez így jó-e neked, vagy elvagdosod a zsinórokat. Az már mindegy. Nincs jó vagy rossz döntés. Döntés van.
Ja, igen. A jó hír, ha idáig eljutsz, gyakorlatilag önmagától számolódnak fel a társadalmilag is függőségnek ismert jelenségek, mint a dohányzás, drog, alkohol, játék, stb. Ha már a tested is függő, akkor persze, kell majd külső segítség. De addigra a lényeg már megtörtént. A TUDATOD kezd felébredni.
Lehet, hogy azoknak, akik nyilvánvalóan bajban vannak, könnyebb felébredni?
Lehet. Majd figyelek. :)
Évezredek óta ugyanaz a kérdés.
Miért kell ezzel foglalkozni?
Mert alapvetően dönti el, hogyan állsz a kérdésekhez, problémákhoz, magához az életedhez. Nem mindegy, hogy egy számodra kritikus helyzetben úgy viszonyulsz, hogy majd elrendeződik, és ahogy elrendeződik, úgy lesz jó, mert van egyfajta titkos, megismerhetetlen forgatókönyv a háttérben, vagy őrült tempóban cselekszel, akarsz és erőt fejtesz ki, mert úgy véled a dolgok végkimenetelét döntően tudod befolyásolni, végső soron rajtad múlik, mi lesz a vége.
Oké. És?
Talán nem volt igaz.
Párom, mikor megismert, beképzelt alaknak tartott. Nagyképűnek,s ez a tulajdonságom taszította. (Innen szép győzni! :) Vajon miért?
Együtt brekegünk