békás tó

Átlagos étterem, átlagos emberek. Egy asztaltársaság. Azt hiszem egy család. Az étterem jópofa, de nem egy puccos hely. A tulaj egyik fő stratégiája lehet a bevétel fokozására, hogy túl kevés embert alkalmaz ekkora forgalom mellett. Igen, ez még mindig teljesen lényegtelen. Lássuk a poklot.

A kiszolgálás lassú. De nagyon. Rendeléstől levesig 60 perc, és akkor sem mindenkinek hozzák ki, van, akinek még plusz várni kell. Majd megjön a húsleves, langyosan. Visszaküldés. Melegíttetés. (Valószínűleg beleköpés :) Még 20 perc. Érzed, hogy kezd felmenni a pumpa? Jó. Te mit tennél?

Itt a stratégia az volt, hogy a társaságból ketten hangosan morogni kezdtek, majd megjegyzéseket tettek, félhangosan, amikor a pincérnő közel volt. De, nem szóltak konkrétan, nem kérdeztek utána, nem tettek normálisan panaszt. Jó fél órán keresztül morgolódtak, majd, amikor már ott volt a leves, és kiderült, hogy langyos, akkor jött a kanálcsapkodás, méltatlankodás, de első körben még mindig nem szólt a méltatlankodó a pincérnek. Végül igen, de addigra már tombolt a feszültség az asztalnál. Levezetésképp még pár hangos megjegyzés: Be se teszem ide többé a lábam! Ez régen egy színvonalas hely volt! Ha fél perc múlva nincs itt a söröm ki se hozza…

A társaság úgy működött, mint egy gejzír. Ütemesen lövellte ki magából a feszültséget. Olyan erővel, ami egyértelműen mutatta, hogy ezek hozott feszültségek voltak.

Hol itt a pokol? Ez teljesen normális reakció?

Az az igazság, hogy én most értettem meg mélységében, amit Tolle írt:

“Ha olyan helyzetbe kerülsz, ami számodra kellemetlen, három dolgot tehetsz: 1. Megváltoztatod a helyzetet. 2. Ha nem tudod, vagy nem akarod megváltoztatni, akkor lépj ki belőle. 3. Ha sem megváltoztatni, sem kilépni nem tudsz, akkor fogadd el.”

És most a pokol. A társaság jelentős része nem akarta megoldani a helyzetet! Nekik ok kellett arra, hogy a belső fájdalmaik, frusztrációik felszínre törhessenek, hogy megszabadulhasson az egojuk a rá nehezedő nyomás egy jelentős részétől. Egymásban kerestek támaszt. Egymást gerjesztették. Amikor kezdtek volna csillapodni a kedélyek, akkor valaki (mindig más) talált egy újabb bosszankodási lehetőséget. Már olyan dolgokon hergelték magukat, amiknek semmi köze nem volt a helyzethez, de még az adott étteremhez sem. (pl.: A vendéglátás helyzete nálunk s más nemzeteknél c. összehasonlító értekezés, melyből kijött, hogy milyen szar nekünk :) Emlékszel arra, hogy mit írtam az elején? Hogy ez valószínűleg családi ebédnek indult? 

Mi lehetett az eredeti cél? Egy biztos, hogy jól érezzék magukat. Ez volt a fejükben, amikor leültek. Az valóság nem találkozott az előzetes elvárásaikkal, ők pedig nem alkalmazkodtak. (pl.: nem intézkedett időben, akinek problémát okozott a helyzet), hanem szenvedni kezdtek. Bármerre néztek a dolgok nem úgy voltak, ahogy ők szerették volna. Aztán fantáziálni kezdtek az okokról, ahelyett, hogy kérdeztek volna, s (a legviccesebb) végül jól feldühödtek mindazon, amit maguk elé képzeltek.

Így lett pokolivá a feszültség. Az egész helyzetben parányi szerepet sem játszott a valóság. Döbbenetes volt látni, ahogy a gyávaságból, a félelemből (mi lesz, ha nyíltan szóvá teszem? Kellemetlenség!) eredő passzivitás, hogyan épít fel magának önigazoló, saját magát energetizáló dühöt és méltatlankodást, és ez hogyan erősíti meg az egot egyedülállóságának, felsőbbrendűségének tudatában (“nem vagyok ehhez szokva”). 

Számomra a legkellemetlenebb része az volt, hogy nem bírtam szemlélő maradni. Nagy felébredettségemben, elszánt középpontban maradási kísérleteim közepette, simán berántott az örvény, amit a feszültség generált (Tényleg, mint egy tűztölcsér!). Éreztem a dühöt, az állati dühöt, amit azért éreztem, hogy miért bénáznak, miért nem szól kulturáltan, miért puffog, ahelyett hogy cselekedne, vagy menne el, vagy bármi.

Persze, miközben ezen dühöngtem, én sem csináltam semmi tudatosat. Nem mentem oda, megkérni őket, hogy ezt fejezzék be, nem próbáltam segíteni őket a megoldásban, és a helyzetet sem tudtam elfogadni. Végül az én egomban megbújó frusztrációk, fájdalmak és mindenféle kisördögök vidáman vetették bele magukat ebbe a kavalkádba, s anélkül  hogy ennek kívülről látható nyoma lett volna, bennem is pörögni kezdett egy tűztölcsér.

Hát, basszus. Na…

Szóval így működik ez. Így működik az ego. Én pedig újfent tanulhattam egy kis szerénységet. Most már örülök az élménynek. Jó volt megtapasztalni és megérezni, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az álmainknak, amit az ego vetít ki. Hogy a testem stressztüneteket produkált, anélkül, hogy veszély fenyegetett volna. Pusztán a saját gondolataim elegek voltak ehhez.

A legérdekesebb, hogy akár mindenki jól érezhette volna magát. De ehhez jobban kell figyelni!

Nekem mindig gondot okoz, hogy sokszor azt hiszem valamiről, hogy már tudom, értem, pedig nem. Aztán szépen lassan leesik, hogy félreértettem. Nézzük, miről van szó:

Egy barátommal a szeretetről/szerelemről beszélgetünk, mikor olyasmit mondott:

- Akkor azok alapján, amiről eddig beszéltünk, akkor tudnom kell elfogadni olyannak, amilyen. Akkor nem gerjeszthet az egom konfliktust, szenvedést.

Én úgy gondolom, hogy ez majdnem igaz. (A Casting c. filmből Kern Andrástól megtanulhatjuk, hogy a majdnem a legrosszabb. Rosszabb mintha távol vagy tőle.) Egyébként egyetlen szón bukik el a dolog:

KELL

A kell az akaratot fejezi ki, egyfajta kényszert. Ha szeretni akarom, akkor el kellfogadnom, olyannak, amilyen. Azonban az akarom és a kell cselekvést takar. A szeretetet el kell érni, tenni kell érte, különben nem elérhető. A kellben benne van, hogy alkut kell kötnöm magammal, valamit el kell nyomnom magamban, valamit szublimálnom kell. Valójában mi történik?

A másik tesz valamit, ami nekem nincs ínyemre, valamit, ami engem határozottan zavar, mert ellentmond annak, amit én az adott pillanatban helyesnek vélek. Miért zavar egyáltalán? Ez könnyű: az ego féltékenyen őrzi saját integritását. Ha valamiről azt gondolom, hogy helyes, akkor valójában nem is az a fontos, hogy tényleg helyes-e vagy sem. Akkor az számít igazán, hogy én gondoltam. Az, hogy a másik másképp cselekszik veszélyezteti az énképemet, aminek fontos eleme az, hogy én tudom az igazat. Nem lehet mindkettőnknek igaza, ha ellentétes a meglátásunk. Egyik álláspontnak vesznie kell! Szóváteszek. Ingerkedem. Kötözködök. Panaszkodok. A forma mindegy. A másik tudtára kell adnom, hogy helytelen a viselkedése. Az ő egoja ezt támadásként érzékeli. Látszólag az álláspontját védi, valójában élet-halál harcot vívunk. “Két önzés titkos párbaja…” by Szabó Lőrinc.

Így alakulnak ki azok a pitiáner, méltatlan, idétlen veszekedések, ahol 10 perc után már nem tudod felidézni a kiváltó okot, csak azt tudod, hogy győznöd kell.

Hogy Te ilyet sose? Akkor valószínűleg egod szerves része az, hogy veled bárki bármit megtehet, értéktelen vagy, s maximum úgy kaphatsz némi figyelmet az emberektől, hogy beléd törlik a lábukat, de így legalább elmondhatod, hogy különleges vagy, mert el tudod ezt viselni, s bár súlyt a sors, de te bírod és kitartasz. Tűrsz. (Na, milyen vagyok :)

Ha szeretni akarom, akkor el kell fogadnom, olyannak, amilyen.

Miért akarom? Ha akarom, akkor pillanatnyilag nem szeretem. Miért kell? Ha kényszerből cselekszem, akkor az később visszaüt. Miért kötsz kompromisszumot? Nagyon egyszerű a válasz, és nagyon visszataszító:

FÉLSZ.

Hogy mitől, azt mindig az adott szituáció dönti el, s hogy mennyire, az attól függ, hogyan vagy képes elleplezni magad elől a nyilvánvaló tényeket. Egy párkapcsolati konfliktusban mindig mérlegre kerül, hogy mi az erősebb, az egod integritás iránti igénye, vagy félelme, hogy kizökken a számára kezelhető (még akkor is, ha borzalmasan nehéz), és ismerős helyzetből.

De akkor hogy? Hogyan kell szeretni?

Már megint a kell… Nem kell szeretni. Amikor megtanulsz figyelni, akkor lecsendesíted az egod őrjöngését. A csendben felismerésekhez jutsz, és életedben először, valódi tapasztalatokhoz. Ezek elvezetnek, ahhoz a ponthoz, ahol le tudod tenni a félelmeidet. Ha nincsenek félelmeid, annak tudod látni a dolgokat, amik. Mivel nem félsz, nem kell ítélkezned, hogy összetartsd az egodat, mert már túlléptél az egon. Azt, hiszem ez az a pont, ahol szeretni lehet, ahol az elfogadás teljessé válik. Ehhez legközelebb az anyák szeretete áll, amit gyermekeik felé éreznek. (Valójában ez csak egész kis korban van így, amíg az anyák bele tudják álmodni álmaikat a parányi emberkezdeményekbe. Az álmok elvárásokká, az elvárások csalódássá, a csalódások feszültséggé válnak. AZ EGO NEM TUD SZERETNI!)

Amikor teljes az elfogadás, az a másik puszta létezésére irányul, legyen szó bárkiről. Olyan szintű szeretet, amit még nem tapasztalhattunk meg létezésünk során. Olyan szeretet, ami nem korlátoz, hanem kiteljesít. Olyan szeretet, ami nem önző, nem gyáva, nincs benne parányi félelem se.

Én nem akarok szeretni.

Én figyelni akarok!

Komolyan. Olyan ez mint egy kib****tt tükörlabirintusban bolyongani.

A TUDAT lakhelye a MOST. A MOSTBAN ébredhetsz TUDATODRA.

Az EGO lakhelye a MÚLT és a JÖVŐ. A MÚLTON rágódva vagy a JÖVŐN merengve csak az EGOD dolgozik.

Az EGO irtózik a MOSTTÓL, mert számára túl bonyolult. (Ne feledd, az ego valójában csak egy célszerszám a kezedben, egy kifinomult alkalmazás, akármi is, nem azonos Veled.) Mivel a múlt és a jövő csak az egon belül létezik, (gyakorlatilag ő hozza létre őket, virtuálisan generálja és elhiteti veled) ott biztonságban mozog. Nem érthető? Igazad van.

Dohányos, drogos, alkoholista, társfüggő, szexfüggő, játékfüggő, fülönfüggő :)

Annyiféle függésünk van, hogy saját tudományágat kapott, az addiktológiát. Vizsgálják a kérdést pszichológiai szempontból, genetikai szempontból, neurobiológiai szempontból stb. Lebontják típusokra, különféle eljárásokkal próbálják kezelni. Az eredményesség ingadozó.

Morálisan, erkölcsileg a függőséget alapvetően elítéljük. Nyomorult drogos, mocskos alkoholista… Gyengeségnek tekintjük, amikor valaki kiszolgáltatott a szenvedélyének, ami ráadásul káros, mert rombolja a függő szervezetét, rontja a környezete életminőségét.

Szerencsére ma már inkább tekintjük annak, ami valójában. Betegségnek és nem bűnnek. Rengeteg igen okos ember töri magát azon, hogy segítsen azoknak az embereknek, akik a függés csapdájába estek. Hogyan lehetséges, hogy nem születik igazán megnyugtató, kielégítő megoldás? Én úgy vélem, hogy az ilyesmi csak úgy lehetséges, ha rossz helyen kutatunk. Azért kutatunk rossz helyen, mert az igen okos emberek is többnyire függők. Függnek a saját egojuktól, ami óriási tudást halmozott fel, emiatt komoly gondjaik vannak a valóság felismerésével. Ők úgy vélik, tudnak. (Tudod, teli korsóba tölteni…)

Én egész életemben képes voltam függni. Volt kakaó függőségem, TV függőségem, könyv függőségem, DVD függőségem, dohány függőségem, stb.(és ezek csak azok, amiket az első körben fel merek vállalni :) Ismerek valakit, aki szintén kalandozik a megismerés világában, és egyszer kijelentette: Függök attól, hogy ne legyek függő. Hm.

Az egyetlen közös pont mindenhol, maga a függőség. Logikusnak látszana tehát magát a függőséget meghatározni. Bizonyára sokan, sokféleképpen, igen pontosan megtették ezt már, aztán konferenciákat szerveztek és szaklapokban vitatkoztak arról, mi is az elefánt, cső, oszlop vagy kötél bojttal. :) 

- Persze. Aztán jössz Te, osztod az észt, és már megint közhelyeket kimondva, a valóságot durván leegyszerűsítve eljátszod az okos mikulást, és megmondod a tutit. (Néha nehezen viselem magamat :)

Talán Zacher Gáborról hallottam, hogy olyasmit mondott a függőségről, hogy az esetek túlnyomó részében az dönti el, hogy az alkalmi szerfogyasztó függővé válik-e, hogy a szer (és ez lehet bármi) hiányt pótol-e, valamiféle lyukat töm-e be. Szerintem ez zseniális meglátás. De honnan jön a hiány? Mi ez a lyuk?

Sokszor az érzelmi elhanyagoltságot jelölik meg okként. A társtalanságot, céltalanságot. A szerhasználatok zömében a cél, elnyomni, elfelejteni ezt az érzést, ezt az ürességet. 

- Eddig ez mind szép és jó, de semmi új. Miért került ide ez a téma?

Oké. Látom, varázslatot szeretnél. Hát figyeld a kezem, mert csalok.

Az alap az elme, az ego. Az ego eredeti funkciója az, hogy segítse a TUDATOT tapasztalni, tájékozódni a Valóságban. Egy puszta eszköz. Azonban a TUDAT belefeledkezett az ego által teremtett, kivetített valóság szemlélésébe, s végül elfeledkezett önmagáról. Most abban a meggyőződésben éljük életünket, hogy mi azok vagyunk, akinek hívnak minket, mi a történetünk vagyunk, azoknak az élményeknek, neveltetésnek, tudásnak, tapasztalatoknak a végeredménye, amikre emlékszünk, s így alakítjuk ki a jövőről alkotott képünket, terveinket. 

DE EZ EGY ILLÚZIÓ. AZ EGO NEM KÉPES MEGÉLNI ÉS MEGTAPASZTALNI A VILÁGOT. TERMÉSZETÉNÉL FOGVA TÖREDÉKESEN ÉRZÉKEL, MERT CSAK EGY ESZKÖZ (Ő A HARAPÓFOGÓ, NEM A MÉRNÖK). AZ EGO A FENTI TULAJDONSÁGA MIATT ELKERÜLHETETLENÜL PARANOIÁS, BIZONYTALAN, ÁLLANDÓ FENYEGETETTSÉG ÉRZÉS JELLEMZI.

Ezért mindig belekapaszkodik valamibe, ami alapján igazolni tudja saját fontosságát. Ha talál valamit, abba görcsösen belekapaszkodik és csak komoly kényszerek és szenvedés hatására képes változtatni.

Függünk a nemi identitásunktól, de csak úgy tudjuk azt megélni, ahogy neveltetésünk engedi. Függünk a neveltetésünktől. Ha új szituációba kerülünk, korábbi élményeink, azaz a múltunk alapján próbálunk alkalmazkodni, azaz függünk a múltunktól. Függünk a fájdalmainktól, örömeinktől, a reggeli teánktól, kávénktól, jógánktól. Függünk mindentől, aminek elmaradása hiányként jelentkezik az életünkben. 

- Te nem vagy normális. Ezek teljesen nyilvánvaló és természetes dolgok. Ezek tesznek minket emberré, egyéniséggé, azzá, amik vagyunk. Ha ez nincs, akkor mi marad, akkor kik vagyunk mi?

Hát ez az. Ez a jó kérdés. De a lényegen nem változtat. Meglátásom szerint az un. káros szenvedélyek és a függőségek semmiben nem különböznek egymástól. Amikor a hagyományos függéseink nem segítenek elfedni a hiányt, a félelmet, az űrt, ami az ego töredékes képességeiből fakad, akkor jönnek a látványosabb megoldások: mániákus hobbik, fanatikus tevékenységek éppúgy megteszik mint a drog, alkohol, játék.

DE NE HIGGY NEKEM. ÉN NEM TUDOK NEKED SEMMIT TANÍTANI. FIGYELD MEG MAGAD! VÁLASZD KI VALAMELYIK DOLGODAT, JELLEMVONÁSODAT, KAPCSOLATODAT, HOBBIDAT ÉS JÁTSSZ EL A GONDOLATTAL, HOGY SOHA TÖBBÉ NEM LESZ AZ ÉLETED RÉSZE.

Mókás, mi? Még hogy nem vagy függő. 

- És ha igen, akkor most mit kezdjek ezzel?

Ezzel? Semmit. Csak figyeld meg magad, amikor cselekszel. Valóban te döntöttél, vagy csak a függőségeid vezérelte kényszer rángat reflexesen. Elég, ha megtapasztalod, hogy pillanatnyilag nem vagy több egy marionett bábúnál. Utána már te döntheted el, hogy ez így jó-e neked, vagy elvagdosod a zsinórokat. Az már mindegy. Nincs jó vagy rossz döntés. Döntés van.

Ja, igen. A jó hír, ha idáig eljutsz, gyakorlatilag önmagától számolódnak fel a társadalmilag is függőségnek ismert jelenségek, mint a dohányzás, drog, alkohol, játék, stb. Ha már a tested is függő, akkor persze, kell majd külső segítség. De addigra a lényeg már megtörtént. A TUDATOD kezd felébredni.

Lehet, hogy azoknak, akik nyilvánvalóan bajban vannak, könnyebb felébredni?

Lehet. Majd figyelek. :)