(Figyelem! A most következő szöveg a fikció világában született. Bármilyen egyezése a Valósággal pusztán a szerencsés véletlen műve.)
Hogy milyen lehet a kapcsolat más emberekkel, ha nem az egó diktálja a tempót? Mi történik, ha a másik emberben, legyen szó életed párjáról, gyermekedről, barátodról, rokonokról, nem a saját egód egyfajta meghosszabbítását látod?
Mire gondolok?
A modern párkapcsolatokat (melyek alapja a “szerelem”) szinte kizárólag a megfelelési kényszer és az önzés kettőssége határozza meg, s a karmester, aki összehangolja őket nem más mint a FÉLELEM.
A szerelem, a vonzalom számtalan módon kezdődhet, s szintén számtalan oka lehet. Sokszor külső szemlélő számára teljesen érthetetlen okok vonzanak össze két embert. Egy szempontból azonban mindegyik azonos. Bár a külső megjelenés végtelen formát ölthet, az alapfolyamat pár változó mentén ugyanúgy alakul. Ennek az az oka, hogy bár nem jó ezt elhinni, de az egó, az elme, alapvetően nem túl komplikált szerkezet.
Az egyik ok, ami miatt a párkapcsolat oly mértékben izgalmasnak számít, hogy emberi kapcsolataink közül azokhoz tartozik, amit nem készen kapunk, hanem a választásainkon, döntéseinken alapul. Emiatt természetesen lázban tartja az egót, aki abból indul ki, hogy az életben rajta múlik majdnem minden, ezért valamiféle feladványként éli meg, problémaként. (Láttad a Rain Mant Dustin Hoffmannal? “Ki kezd? Ki. Mármint ki lesz az első? Ki. …” Az autista feladványként értelmez egy bugyuta szóviccet és évekig mantrázza, hogy megoldást találjon. Az egónk az élet, a Valóság szempontjából igen hasonló helyzetben van. :)
Jó eséllyel utoljára csepp gyermek korodban volt az, hogy a környezeted egyöntetűen elfogadott téged annak, ami vagy, s a puszta létezésed már örömforrás volt. Ekkor voltál utoljára igazán nyitott a világra, más emberekre. Mivel nem ítéltek meg téged, vagy legalábbis nem voltál ennek tudatában, te is nyitott voltál mások felé. Nem ítélkeztél.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban találkoztál azzal a ténnyel, hogy veled valami baj van.
Na, milyen volt?
Tudod-e, hogy mit láttál?
Nem. Nem magadat. Láttál valamit, amire azt szoktad mondani: ez vagyok én. Az egód ezt építi be az énképedbe. Azonban van egy gond. Ahogy nézegeted magad, sok minden eszedbe jut:
Adva van két pont. A két pontra két különböző erő hat, viszont a két pont kapcsolatban áll egymással. Ahhoz, hogy a kapcsolat fennmaradjon, valahogy ki kell egyensúlyozni az erők közti különbségeket. Hogy mi teremti meg az egyensúlyt, az anyag szakítószilárdsága, vagy a töltések áramlása egyik pontból a másikba, az már mindegy. Valaminek történnie kell. Ha a rendszer már nem tud egyensúlyba maradni, akkor szétesik.
Oké! Befejeztem. Hogy mindez mit keres itt? Mindjárt mutatom:
Különös dolog egymás után közhelyeket megélni. A közhely ugyebár egy általános igazság, ami gyakran hangzik el, s emiatt igazából semmitmondó. Frappánsnak szánjuk, vagy gondolati szünet jelnek, mindegy. Nem több mint egy hosszúra nyúlt “izé”.
Aztán történik valami, s hirtelen jelentéssel töltődik fel ez a semmitmondó közhely, s durván erős igazsággá válik az életedben. Én azt érzem, hogy kezdek így járni azzal a közhellyel, miszerint:
A férfiak elfojtják az érzelmeiket.
Ahogy kopik rólam a máz, úgy nyilvánulnak meg egyre erősebben az érzelmeim. Jó… Soha sem voltam igazi kőmacsó. De megtanultam eljátszani, hogy túléljem a falkát.
Egy ismerősömmel beszélgettünk erről, hogy milyen érdekes a férfiaknak ez a tulajdonsága, s hogy milyen különös és egyben végtelenül emberi, amikor egy férfi megnyílik a saját érzelmei felé. De vajon ez miért nem természetes?
Aztán gyorsan végiggondoltam saját gyermekkoromat.
Én meglehetősen érzelmes gyerek voltam, s szerencsémre a környezetem viszonylag jól tolerálta. Aztán, ahogy növekedtem, ez egyre komolyabban hátráltatta a szociális beilleszkedésemet. Majd megtanultam, már viszonylag tudatosan, elfojtani ezt az érzelmességet, vagy legalábbis nem mutatni. (“Reflexdroidok voltunk mindahányan, s az évek szálltak mint a percek, / Véred kiontott harmatával, irgalmazz nékünk, Jézus herceg!” - bocs, Faludy Gyuri bácsi :)
Amikor a kezdet kezdetén egy fiú gyerek kimutatja az érzelmeit, s megéli azokat, akkor az esetek túlnyomó többségében az fegyelmi problémaként fog lecsapódni, vagy elkerülendő szégyenként, gyengeségként.
Így történhet meg, hogy mai világunkban a férfiak zöme érzelmi autista, és bőszen buzizza a maradékot, aki legalább részben meg tudja élni és ki meri mutatni az érzéseit.
Persze, hogy félünk. Azt tanultuk, hogy kontrollálni kell magunkat és környezetünket. Az igazi férfi irányítása alatt tartja magát, a környezetét. Ha ez nem sikerül, akkor szenved. Márpedig ugye nem sikerülhet. A Valóság nem olyasmi, amit irányítani lehetne. De ha mégis, akkor az egó, a maga korlátolt természetéből fakadóan, biztos képtelen rá.
A mi civilizációnkban a legtöbb férfi áldozatul esik ennek a programnak, amit még kiskorunkban kapunk. Azonban fontos megérteni, az érzelmek nem tűnnek el! Az energiájuk nem oszlik el. Ott marad, elakad, pang és rombol. Aztán az áldott jó természetű férfi, akit kenyérre lehet kenni, felönt a garatra, s dühöngő vadállattá válik, aki veri a családját. Mert, ahogy oldódik a gátlás, úgy törnek felszínre a valódi érzések.
Most már értem, hogy miért viselkedik néha kiba…tt terminátorként az egóm mostanában. Olyan ez mint a puki. “Jobb kint mint bent!” - ahogy Shrek mondogatja.
Csak nem mindegy, hogy akkorát fingasz, hogy leviszi a melletted ülő fejét, vagy szépen lassan kontrolláltan kiengeded, vagy elvonulsz. Számodra mindegy. A többieknek nem. De valahogy meg kell könnyebbülnöd. Azonban nem baj, ha ezt
ODAFIGYELÉSSEL
teszed!
- Mert választhat. Amikor tiszta tudat vagy, akkor létezel, befogadsz. Nem befolyásol a múlt, a jövő, a félelmeid, vágyaid, nincsenek elvárásaid a jeleneddel kapcsolatban. Vagy. Ez csodálatos lehet. (Bár kicsit úgy vagyok vele mint szűzfiú a szexszel. Főleg a képzeletemre hagyatkozok.:) Könnyű, derűs, nyugodt. De nem tudsz vegytisztán létezni, hisz benne vagy a világban, nem tudod függetleníteni magad tőle. Bizonyos fokig játékban maradsz továbbra is, éppen csak a hozzáállásod, a megélés változik óriásit.
Pl.: Egy adott helyzetben pillanatok alatt felismered, hogy mi a lényeg. Mondjuk egy konfliktus helyzetben. Eddig nem volt választásod, hisz aludtál, a reflexeid igazították el a dolgot, mindenféle belátás nélkül. Hol jobban, hol rosszabbul, aztán örültél vagy szenvedtél véletlenszerűen. Most dönthetsz: Tudatos maradsz, és nem mész bele a másik álmába, nem hagyod, hogy belerángasson a játékába. Vagy úgy is dönthetsz, hogy miért ne? Belemerülsz az egodba, és fejest ugrasz a helyzetbe. Azonban azt is megteheted, hogy (pusztán a móka kedvéért) egy másik egot öltesz magadra, nem azt, amelyiket idáig viseltél, s gyökeresen másképp kezdesz viselkedni, mint amilyennek ismerhetnek.
- Ennek semmi értelme. Idáig arról volt szó, hogyan lehet az egotól megszabadulni. Most meg arról beszélsz, hogy már nem csak egy, hanem több egonk is lehet.
- Ez így van. A lényeg, hogy Te, mármint a tudatos Te, dönti el, hogy szeretné ezt, vagy sem. Belemerülsz a játékba. A tudatod nem ítél. Itt megszűnik a jó és rossz fogalma. Kiválasztasz egy karakterváltozatot, mondjuk a MEGÉRTŐT vagy a GYÁVÁT vagy a HARCOST. Ezeknek a karaktereknek megvannak a törvényszerűségei, és aszerint kezdesz játszani.
(Most is ilyen karakter vagy, csak nagyon összetett. Pl.: A fő karaktered címkéje: KOVÁCS JÁNOS. Ennek a KOVÁCS JÁNOSNAK iszonyú sok paramétere van, amik jellemzik és meghatározzák. Azonban a fő karakter rengeteg alkarakterből áll össze, amik mind külön (néha egymásnak ellentmondó) törvényszerűségek mentén működnek, az alapján, hogy a fő karakter mit tart megfelelőnek, hogyan nevelték. Ilyen alkarakterek lehetnek: APA, FIÚ, (nem, nem az jön :), FÉRJ, BARÁT, SZERETŐ, HŐS, FŐNÖK, BEOSZTOTT stb.)
Az a különbség, hogy eddig a szituáció adott neked formát véletlenszerűen nyomkodva a reflexpontjaidat. Néha direkt. (Ez a manipuláció) Az egyik pillanatban a HŐS SZERELMES kombinációt játszottad ki, miközben kikergetted sikongató hölgyed mellől az egeret a sátorból (pedig te is tartottál tőle:), a következőben már a GYÖNGÉD SZERETŐ VOLTÁL, ami végül átváltott az ÖNZŐ KISFIÚba, aki konfliktust okozott, s végül a MACSÓ volt az, aki sértődötten aludt el. Most ugyanezt megteheted, azzal a különbséggel, hogy végig tisztában vagy azzal, hogy egyik szerep sem te vagy. Így megfigyeled őket. Gyönyörködsz bennük. Pont úgy, mintha szemlélődve üldögélnél egy parkban (Tolle), vagy elvonulnál az erdőbe remetének (Christian).
Nagyjából mostanra értettem meg azt, amit Christiannál olvastam. Valahogy így szólt:
“Mivel végtelen korlátom van, ezért korlátlan vagyok.”
Hiszen, ha adott pillanatban én választom meg, hogy milyen keretek között létezem, és ezt bármikor, szabadon változtathatom, akkor lényegében minden pillanatban korlátok között vagyok, csak éppen nem kötnek meg kötelező érvénnyel. Ha akarok változtathatok, felveszek új szerepet, annak is vannak szabályai. Aztán továbblépek. Annyi zűr lehet, hogy egy szerep vagy karakter annyira megtetszik, hogy belefeledkezel. Nekem például nagyon tetszik az ÚTMUTATÓ BÖLCS szerepe, megfűszerezve a SPIRITUÁLIS TANÍTÓ karakterjegyeivel. Itt a blogban és néha a valóságban is eljátszom. De észnél kell lennem, mert igen erősen vonz. Akármikor el tudnék merülni benne. Sőt lehet, hogy egyszer teljesen elmerülők. Akkor el fogok veszíteni minden mást. Szorosan megköt majd a szerep. Ha így alakul, remélem, lesz majd akkora szerencsém, hogy felébredjek belőle.
(Hát így élünk. Ki és belépkedünk az alkarakterink között, miközben mindent elkövetünk, hogy megőrizzük a főkarakterünk, vagyis az egonk integritását. Nem csoda, hogy mindenki elmebeteg. Skizofrének vagyunk, tucatnyi énnel rendelkezünk.)
Hogy ez káosz? Akkor ki leszel Te, vagy ki leszek Én?
Egyre inkább meggyőződésem, hogy Jézus ezért válaszolt erre a kérdésre így: “Vagyok, aki vagyok.”
Én most pl. álmos vagyok. :)
De azért figyelek!
- Amikor szenvedek, akkor a pozitív oldalát kell meglátnom? Arra kell koncentrálnom, hogy nekem ez jó?
- Nem. Ha szenvedsz, azt nem tudod akkor pozitívnak megélni, mert akkor ugyebár nem is szenvednél. Ha görcsösen elkezded keresni mindenben a jót, a szépet, akkor csak átvered magad. Sose felejtsd el, ahol megjelenik a KELL, ott megjelenik a kényszer, a félelem, a cselekvés. Ez az ego terepe. Azt pedig jól ismered. A titok annyi, hogy ha szenvedsz, akkor szenvedj!
Együtt brekegünk