békás tó

A modern párkapcsolatokat (melyek alapja a “szerelem”) szinte kizárólag a megfelelési kényszer és az önzés kettőssége határozza meg, s a karmester, aki összehangolja őket nem más mint a FÉLELEM.

A szerelem, a vonzalom számtalan módon kezdődhet, s szintén számtalan oka lehet. Sokszor külső szemlélő számára teljesen érthetetlen okok vonzanak össze két embert. Egy szempontból azonban mindegyik azonos. Bár a külső megjelenés végtelen formát ölthet, az alapfolyamat pár változó mentén ugyanúgy alakul. Ennek az az oka, hogy bár nem jó ezt elhinni, de az egó, az elme, alapvetően nem túl komplikált szerkezet.

Az egyik ok, ami miatt a párkapcsolat oly mértékben izgalmasnak számít, hogy emberi kapcsolataink közül azokhoz tartozik, amit nem készen kapunk, hanem a választásainkon, döntéseinken alapul. Emiatt természetesen lázban tartja az egót, aki abból indul ki, hogy az életben rajta múlik majdnem minden, ezért valamiféle feladványként éli meg, problémaként. (Láttad a Rain Mant Dustin Hoffmannal? “Ki kezd? Ki. Mármint ki lesz az első? Ki. …” Az autista feladványként értelmez egy bugyuta szóviccet és évekig mantrázza, hogy megoldást találjon. Az egónk az élet, a Valóság szempontjából igen hasonló helyzetben van. :)

Jó eséllyel utoljára csepp gyermek korodban volt az, hogy a környezeted egyöntetűen elfogadott téged annak, ami vagy, s a puszta létezésed már örömforrás volt. Ekkor voltál utoljára igazán nyitott a világra, más emberekre. Mivel nem ítéltek meg téged, vagy legalábbis nem voltál ennek tudatában, te is nyitott voltál mások felé. Nem ítélkeztél.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban találkoztál azzal a ténnyel, hogy veled valami baj van.

Na, milyen volt?

Tudod-e, hogy mit láttál? 

Nem. Nem magadat. Láttál valamit, amire azt szoktad mondani: ez vagyok én. Az egód ezt építi be az énképedbe. Azonban van egy gond. Ahogy nézegeted magad, sok minden eszedbe jut:

"Nem elég mindig csak felhalmozni a tudást, hagyni kell megtörténni a dolgokat, s engedni magad számára, hogy megéld… Megéld az életed."

"Ma adtál már hálát azokért a dolgokért, amiknek örülsz az életedben? Megálltál egy pillanatra, és megköszönted?"

Nos, ez a kérdés az, ami igazán beékelődött az agyamba. Hálásnak lenni azért, ami van… Tudtam persze, hogy ez fontos, de nem gyakoroltam. És most egyszer csak rám szóltak.

Hogy jön ez a szentséghez? A szentség valami nagyon fontos, nagy jelentőséggel bíró dolog. Nem kell, hogy köze legyen valamelyik valláshoz, a saját életünkben is vannak, számunkra, szent dolgok. Márpedig, ha valami ekkora jelentőséggel bír az életünkben, akkor nagyon-nagyon odafigyelünk rá.

Ha tehát én “megszentelem” azokat a tárgyakat, embereket és eseményeket, amikkel kapcsolatba kerülök az adott pillanatba, akkor megszenteltem az életemet, hisz az ezen pillanatok sorozata. Vagyis ez annyit jelent, odafigyelek az életemre, jelenlévővé válok a pillanatokban.

Hálát adni a puszta létezésért, szentségként kezelni saját vagy mások létezését, tisztelettel bánni az étellel, ami táplál… Mindez a jelenlétet erősíti. Hozzásegít ahhoz, hogy tudatos tudjál maradni.

Ez a derű forrása is. Amikor életed alapzöngéjévé, egyfajta harmónia, boldogság érzés válik. Mert megéled azt, hogy milyen csoda önmagában a létezésed. Mintha minden levegővételnek úgy tudnál örülni, mint annak az elsőnek, ami előtt két percig nem vettél levegőt.

Tudom, hogy ez szerepet játszik a kereszténységben, és feltételezem, hogy más vallásokban is fontos. De egyrészt most kezdem el felfogni, hogy ez mit jelent, másrészt úgy látom, hogy a vallásokban ez kiüresedett formulává vált.

Most tehát nincs más dolgom, mint megélni ezt az örömöt, “megszentelni” a pillanatokat, s így képessé válni arra, hogy

FIGYELJEK!

Adva van két pont. A két pontra két különböző erő hat, viszont a két pont kapcsolatban áll egymással. Ahhoz, hogy a kapcsolat fennmaradjon, valahogy ki kell egyensúlyozni az erők közti különbségeket. Hogy mi teremti meg az egyensúlyt, az anyag szakítószilárdsága, vagy a töltések áramlása egyik pontból a másikba, az már mindegy. Valaminek történnie kell. Ha a rendszer már nem tud egyensúlyba maradni, akkor szétesik.

Oké! Befejeztem. Hogy mindez mit keres itt? Mindjárt mutatom:

Néhány dologban működik a hasonlat. Az egó, éppúgy mint a Terminátor, valami művi keveréke az organikussal. Az egó a materiális és szellemi kevercse. Ez is, az is. A másik pedig az, hogy legyenek bármilyen intelligensek is, végtére csak gépek. Mechanikusak. Előre programozott reakciók tömegével próbálják megoldani a helyzeteket.

Elkezdtem kopni. Egyre többször bukkannak fel egóm, személyiségem kemény, civilizálatlan mélyrétegei. Már nem bosszankodom, hanem, igaz ritkábban, de nyersen, intenzíven dühöngök. Ez csak egy példa. Olyan dolgok fakadnak fel bennem, amik korábban mélyen be voltak bugyolálva szerepekbe, pózokba, neveltetésbe. El kell hogy mondjam, nem nagyon nyeri el tetszésemet az, ami kezd napvilágra kerülni.

Azt mondják az okosok, hogy ezek a jelenségek teljesen természetesek, és óvatosnak kell lenni. Hihetetlen mennyiségű fájdalom, félelem, frusztráció és feszültség szabadul el ilyenkor. (Lehetne még valamit “F”-fel írni?:) Ezek korábban elakadt, pangó életenergiák, amik keletkezésükkor elakadtak az egó gátjain, korlátain, s azóta se kiáramlani, se feloldódni nem tudtak. Az egó rengeteg energiát öl abba, hogy a maga teremtette problémát kezelni tudja. Többek között ezért nem képes figyelni a jelenre. Az már túl sok lenne.

Veszélyes állapot. A szabályok, konvenciók, mások ítélete egyre kevésbé köt, viszont még nem tudsz igazán összhangban lenni magaddal és a valósággal, így a feszültségek továbbra is megjelennek, viszont az egó csillapító ereje már alig érvényesül. Egy ösztönállat kezd megjelenni, akit nem fejlődött, hanem évekig rabszolgaként sínylődött, s most, hogy gyengülnek a láncok, őrülten elkezdi tépni azokat.

Osho erről mesél Nietzsche nyomán. Az emberi fejlődés három fázisa: a teve, az oroszlán és a gyermek.

Az oroszlán lép túl a szabályokon és rombol. Igaz közben teremt is. De nem véletlenül nevezik oroszlánnak. Talán ez az az állapot.

Igazából persze teljesen lényegtelenek az elnevezések. A lényeges a kötéltánc. Úgy gyengíteni tovább a kötéseket, hogy közben fokozatosan le tudd csillapítani a dühöngő ösztön énedet. Közben olyan dolgok fognak felszabadulni benned, amik nem véletlenül voltak elnyomva, s teljességgel összeegyeztethetetlenek jelenlegi énképeddel. Pl.:

NEM VAGY JÓ EMBER. CSAK EMBER.

Számomra ezt nehéz elfogadni. S tudjuk a valóság nehéz elfogadása vagy elutasítása feszültséget teremt, amit az egó elnyom, ha nincs meggyengítve. De meg van…

Jó, mi?

Kurvára kell

FIGYELNI!