békás tó

A modern párkapcsolatokat (melyek alapja a “szerelem”) szinte kizárólag a megfelelési kényszer és az önzés kettőssége határozza meg, s a karmester, aki összehangolja őket nem más mint a FÉLELEM.

A szerelem, a vonzalom számtalan módon kezdődhet, s szintén számtalan oka lehet. Sokszor külső szemlélő számára teljesen érthetetlen okok vonzanak össze két embert. Egy szempontból azonban mindegyik azonos. Bár a külső megjelenés végtelen formát ölthet, az alapfolyamat pár változó mentén ugyanúgy alakul. Ennek az az oka, hogy bár nem jó ezt elhinni, de az egó, az elme, alapvetően nem túl komplikált szerkezet.

Az egyik ok, ami miatt a párkapcsolat oly mértékben izgalmasnak számít, hogy emberi kapcsolataink közül azokhoz tartozik, amit nem készen kapunk, hanem a választásainkon, döntéseinken alapul. Emiatt természetesen lázban tartja az egót, aki abból indul ki, hogy az életben rajta múlik majdnem minden, ezért valamiféle feladványként éli meg, problémaként. (Láttad a Rain Mant Dustin Hoffmannal? “Ki kezd? Ki. Mármint ki lesz az első? Ki. …” Az autista feladványként értelmez egy bugyuta szóviccet és évekig mantrázza, hogy megoldást találjon. Az egónk az élet, a Valóság szempontjából igen hasonló helyzetben van. :)

Jó eséllyel utoljára csepp gyermek korodban volt az, hogy a környezeted egyöntetűen elfogadott téged annak, ami vagy, s a puszta létezésed már örömforrás volt. Ekkor voltál utoljára igazán nyitott a világra, más emberekre. Mivel nem ítéltek meg téged, vagy legalábbis nem voltál ennek tudatában, te is nyitott voltál mások felé. Nem ítélkeztél.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban találkoztál azzal a ténnyel, hogy veled valami baj van.

"Nem elég mindig csak felhalmozni a tudást, hagyni kell megtörténni a dolgokat, s engedni magad számára, hogy megéld… Megéld az életed."

"Ma adtál már hálát azokért a dolgokért, amiknek örülsz az életedben? Megálltál egy pillanatra, és megköszönted?"

Nos, ez a kérdés az, ami igazán beékelődött az agyamba. Hálásnak lenni azért, ami van… Tudtam persze, hogy ez fontos, de nem gyakoroltam. És most egyszer csak rám szóltak.

Hogy jön ez a szentséghez? A szentség valami nagyon fontos, nagy jelentőséggel bíró dolog. Nem kell, hogy köze legyen valamelyik valláshoz, a saját életünkben is vannak, számunkra, szent dolgok. Márpedig, ha valami ekkora jelentőséggel bír az életünkben, akkor nagyon-nagyon odafigyelünk rá.

Ha tehát én “megszentelem” azokat a tárgyakat, embereket és eseményeket, amikkel kapcsolatba kerülök az adott pillanatba, akkor megszenteltem az életemet, hisz az ezen pillanatok sorozata. Vagyis ez annyit jelent, odafigyelek az életemre, jelenlévővé válok a pillanatokban.

Hálát adni a puszta létezésért, szentségként kezelni saját vagy mások létezését, tisztelettel bánni az étellel, ami táplál… Mindez a jelenlétet erősíti. Hozzásegít ahhoz, hogy tudatos tudjál maradni.

Ez a derű forrása is. Amikor életed alapzöngéjévé, egyfajta harmónia, boldogság érzés válik. Mert megéled azt, hogy milyen csoda önmagában a létezésed. Mintha minden levegővételnek úgy tudnál örülni, mint annak az elsőnek, ami előtt két percig nem vettél levegőt.

Tudom, hogy ez szerepet játszik a kereszténységben, és feltételezem, hogy más vallásokban is fontos. De egyrészt most kezdem el felfogni, hogy ez mit jelent, másrészt úgy látom, hogy a vallásokban ez kiüresedett formulává vált.

Most tehát nincs más dolgom, mint megélni ezt az örömöt, “megszentelni” a pillanatokat, s így képessé válni arra, hogy

FIGYELJEK!

Adva van két pont. A két pontra két különböző erő hat, viszont a két pont kapcsolatban áll egymással. Ahhoz, hogy a kapcsolat fennmaradjon, valahogy ki kell egyensúlyozni az erők közti különbségeket. Hogy mi teremti meg az egyensúlyt, az anyag szakítószilárdsága, vagy a töltések áramlása egyik pontból a másikba, az már mindegy. Valaminek történnie kell. Ha a rendszer már nem tud egyensúlyba maradni, akkor szétesik.

Oké! Befejeztem. Hogy mindez mit keres itt? Mindjárt mutatom:

Hogy ez egy meglehetősen kamaszos kirohanás az Úr ellen? Valóban. Most már én is úgy gondolom. Istennel nincs semmi gond. Még az is tökéletesen irreleváns, hogy létezik-e. A teremtményekkel annál több a probléma.

Sokszor lehet hallani: Ha létezne Isten, nem hagyná, hogy ennyi szörnyűség történjen! Hisz, ha Ő végtelenül szeret minket (márpedig, ha hihetünk Jézusnak, aki a téma elismert szakértője, akkor szeret), nem engedné, azt a rengeteg bűnt, ami eluralja a világot, a sok erőszakot, gyilkolást, természeti katasztrófát…

Hajaj… Mit lehet ilyenkor csinálni? Vagy kijelentem, hogy Isten nincs, vagy ha van egy szadista geci, aki szarik a pofánkba és jót röhög rajtunk. Vagy bevetem a tuti megoldást:

A SÁTÁNT! 

A béka csak kuruttyol, akármi is van.

Hát én elkezdtem valami képzelt közönségnek játszani és sikeres akartam lenni. Nos, szerencsém van. Nem lettem az. Most végre újra tisztának érzem magam. Ma úgy ébredtem, hogy elég volt ebből az őrületből. Félre ne érts, nem bánom, hogy így alakult. Szükséges volt, kellett ez a tapasztalat. 

Most talán van újra esélyem arra, hogy a pillanat formálja a kezemmel a szöveget, anélkül, hogy különösebben koncentrálnom kellene. Mindig csak pár szóval látom előrébb a szöveget, mint ahogy leírom.

Sokat tanultam az elmúlt időben és sokat is tapasztaltam. Ezeknek nagy részét nem is tudom szavakba formálni, vagy mert önmagukba annyira jelentéktelenek, vagy mert túl vannak az egyszerű gondolkodáson.

Döbbenetesen kezd átalakulni a konfliktusokhoz való viszonyom. Ezek közül persze más, amikor filozófiáról vagy más elméleti dologról van szó, és más amikor a hőségben eldurran az ember agya, és valami apró hülyeségből hirtelen élethalál harc lesz. Az előző esetben már nem igazán harcolok. Valóban sikerül már sokszor menet közben, hogy ne azonosuljak a nézeteimmel. Még pajzsként tartom őket magam előtt, de legalább az működik, hogy ne higgyem azt, én magam vagyok a pajzs. Az utóbbiak sokkal keményebb diók. De legalább időnként már észre veszem, mi történik. A múltkor is valami apróság miatt felfortyantam, és hihetetlen mértékű feszültség kezdett kiáramlani belőlem, (indokolatlanul nagy, talán amiatt, hogy kicsit ki van éheztetve az egóm) Mindenesetre elkezdtem rázúdulni a környezetemre, éreztem, ahogy az aktuális pillanat feszültsége egyre korábbi, hasonló típusú feszültségek emlékképeit hozza elém, ezek elkezdtek összekapcsolódni, s mint egy lavina árasztották el az agyamat, a végén már szinte őrjöngtem. Ekkor egy pillanatra tudatára ébredtem, hogy mi is történik, hogy dühöm már nem is az aktuálisan kialakult helyzetről szól. Ráébredtem, mi az a folyamat, ami bennem zajlik. Kizökkentem. A lendület még vitt előre, nem volt semmiféle drámai leállás, de miközben az agyam kerregett, egyszerűen láttam a nevetségesen, eszelősen értelmetlen voltát annak, amit csinálok. Aztán leálltam. Így már nem volt értelme folytatni.

Komolyan úgy érzem az életem napról napra jobb. Már nem érzem azt a szorongást, ami korábban nagyon sokszor meglepett. Nem érzem azt a félelmet, hogy most mi lesz velem? Ki is vagyok valójában? Nem. Válaszom nincs erre a kérdésre, de már nem zavar ez a tény.

Nagyon vicces. Nem rég egy fiatal ismerősöm, akit már régen nem láttam, meglátogatott minket. Miközben beszámolt élete folyásáról, ami egyébként igen sikeres és tetszetős, elmesélte, hogy párjával együtt igen vallásosak és többek között hasonló párokkal járnak össze, és egy atya segítségével teológiai kérdéseket boncolgatnak rendszeresen, miközben érintik az élet nagy dolgait. Felcsigázott a dolog, szó szót követett és végül meghívtak egy ilyen összejövetelre. Miközben mindez történt sikerült megfigyelnem magam, hogy mikor mi motivál. Rájöttem, hogy elsősorban én akartam, hogy menjek, mert küzdeni akarok. Ki akarom próbálni, hogy mit bír ez az újfajta, zsenge gondolkodásmódom. Győzni akarok, hogy csillogjon bölcsességem, és magasabbrendűségem a spiritualitás területén. Ezt kicsit kiábrándító volt látni ezt magamban, s próbáltam visszakozni, hogy talán mégse mennék el. De ők már lelkesek voltak. Maradt tehát a meghívás, és maradt számomra a feladvány, hogy elrendezzem magamban ezt az egész kérdést. Hihetetlenül boldog vagyok attól a ténytől, hogy egyre gyakrabban veszem észre azt, hogy mit csinálok. Fantasztikus érzés. Kezdek aktív résztvevője lenni a saját életemnek.

Amikor ifjú ismerősöm, miután próbáltam elmondani neki, hogy én nem vagyok ateista, nekem szegezte azt a teszt kérdést, hogy szerintem mi történik velem a halálom után, igen nagyképűen azt válaszoltam:

Teljesen fölösleges arról gondolkodni, hogy mi történik velünk halálunk után. Bármit gondolunk, ami nem tapasztaláson alapszik, az puszta fikció. Engem sokkal jobban érdekel, mi történik velem halálom előtt. (S kajánul, de igen jelentőségteljesen elvigyorodtam.)

Hát ez sem dicsteljes történet, de rájöttem arra, hogy bár ostobán viselkedtem, véletlenül ráhibáztam a lényegre. Most, hogy kezdem látni, mennyire nem voltam része az életnek, egyre inkább érdekel, hogy mi is zajlik itt valójában.

Szerintem mindenképpen valami olyasmi, amire érdemes

ODAFIGYELNI!

A dohányzás a szenvedélynek és szenvedésnek egy ideális kevercse. Megköt, de ad időt. Vannak fázisai, amikor tökéletesen öntudatlanul teszed, majd amikor eljön az ideje, mert a tested nyilvánvaló figyelmeztetéseket küld, szembe kell nézned vele. Azért ideális formája a szenvedésnek, mert nem függ külső hatásoktól. Az egész folyamat csak benned zajlik le. A rászokás éppúgy mint az aktív dohányzás, majd a leszokás. 

Minden mechanizmus, ami a dohányzásban szépen felismerhetően működik, szerintem, megfeleltethető az életed bármely más területének. 

Az öntudatlan belecsúszás a helyzetekbe, amik először vonzanak, fontosnak tűnnek, aztán rabul ejtenek és fogságba tartanak. Az a fázis, amikor már tudod, hogy nem kellene ezt csinálnod, mégis megteszed. Először megmagyarázod magadnak, hogy miért teszed mégis. Persze ettől még pusztít a dolog, úgyhogy előbb utóbb nem lesz semmid, mindent elvesz, ami fontos lenne. A végkifejlete is gyönyörű. Vagy belepusztulsz, vagy kimászol belőle. Ahogy a dohányzásból kikecmeregsz, amíg odáig eljutsz, hogy hogyan mászhatnál ki, azok az eljárások érvényesek minden más helyzetre is.

Nálam oda-vissza hat a folyamat. Ahogy elkezdtem intenzíven foglalkozni a MOST és a TUDAT összefüggéseivel, képessé váltam felismerni a dohányzás és a függőségek valódi természetét. Ahogy végig jártam a dohányzás által teremtett ösvényt, az sok mindent tudatosított bennem a VALÓSÁGGAL kapcsolatban is. Most valóban úgy gondolom, hogy nagyszerű spirituális gyakorlat volt.

Nem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindenki dohányozzon. Az ostobaság lenne. Az dohányozzon, aki akar, de csak akkor, ha tényleg tudatosan akarja. Úgy vélem, ha felismered azt, hogy gyakorlatilag minden gondolatod, minden reakciód, minden érzésed, ami az egódból, az elmédből fakad, valójában ugyanolyan függőségen alapszik mint a dohányzás, akkor az itt megszerzett tapasztalatok átültethetők mindenre.

Az egó örökös függőségben szenved. Ennek vannak látványos és extrém formái, és vannak olyan formái, amik általánosan elfogadottak, sőt olyanok is, amik egyenesen elvárásokként jelennek meg.

Amikor eljutsz eddig a felismerésig, az ugyanolyan érzés, mint amikor először gondolsz arra, hogy felhagyj egy rossz beidegződéseddel. Ijesztő, szorongató, gyomorszorítós.

Soha többé nem gyújthatok rá! Örökre tisztának kell maradnom, különben elbuktam! (Leszokás) = Soha többé nem billenhetek ki az egyensúlyomból! Mindig harmóniában kell maradnom, különben elbuktam! (Megvilágosodás)

Aztán a felismerés: csak segítséget kaphatsz, de neked kell megtalálnod a saját utad. Ezt a dolgot eleinte utáltam a különböző tanítóknál. “Ne higgy nekem! Ne higgy senkinek!" De igazuk van. Mindened megvan, ami ahhoz kell, hogy sikerüljön. Sőt!

Ahogy senki nem dohányosnak születik, úgy senki sem születik az elme betegének. Létezésed, előbb kezdődött, mint a személyiséged, az énképed, az egód. Innen lehet tudni, hogy nem vagy azonos velük. Minden dohányosban ott van a nemdohányzó, csak öntudatlanul. Amikor felébred, mint ahogy bennem felébredt, akkor nem valamilyenné váltam, hanem elkezdett érvényesülni eredeti, nemdohányzó mivoltom. Amikor tudatosodsz, akkor valójában nem valamivé válsz, hanem érvényesülni kezd az, ami valójában vagy, csak a függőségek által elaludtál.

Aztán, mivel még benned van, hogy egyre jobbá kell válnod, megpróbálod a másik végletbe áthajtani magad. Dohányzás rossz, nemdohányzás jó. Elme által irányítottan élni rossz, megszabadulni az elmétől, elpusztítani az egót jó. Ha szerencséd van rájössz, hogy ez nem szabadság, hanem csak ellentétes töltésű függőség. Aki mindenkit szeret, és nem meri megengedni magának azt, hogy időnként nehezteljen másokra, az legalább akkora bajban van, mint aki mindenkit gyűlöl. Annyi, hogy akkor a függőségemmel nem hódolok valaminek, hanem függök attól, hogy ne hódoljak.

A szabadság azonban más. Már nem tudom, kinél olvastam: Amíg félelem van, addig nincs szabadság. A félelem az az érzés, hogy mi lesz, ha nem tudom kielégíteni a függőségem támasztotta szükségleteimet. A függőség típusai az énképemben gyökereznek, az egómban. Onnan ismered fel, hogy a “Mi lesz, ha…?" kérdéskörhöz tartoznak.

Mi lesz, ha…

- nem gyújthatok rá soha többé?

- nem tisztelnek engem?

- nem sikerül az, amit elterveztem?

- nem fog senki szeretni?

Végtelen a sor. Ami ugyanaz, az a félelem, ami az alapjukat szolgálja. És ugyanaz a pusztító reakció is, mert így minden élet-halál harccá válik az életben. 

A szabadság az, ha bármit mersz, és nincs benned félelem. Ha boldog vagy attól, hogy nem dohányzol, akkor nem gyújtasz rá. Ha attól vagy boldog, hogy elszívsz egy cigit, akkor rágyújtasz. De közben végig tudod, hogy mi történik, így nem alakul ki függőség. Pl.: Nem szenvedsz attól, ha nem jutsz cigihez, hanem tudomásul tudod venni. Nem szenvedsz attól, ha nem tisztelnek, nem szeretnek, kudarcot vallasz, mert tisztában vagy azzal, hogy az életed az az, ahogy a valóságot megéled, s mások véleménye, meglátásai veled kapcsolatban kizárólag arról szólnak, ők mennyit és hogyan képesek megélni belőled.

Hogy ezen az úton járva lassan feloldódsz, elveszíted azokat a fix formáidat, amikről most azt gondolod, hogy te vagy? Hogy ez olyan mint meghalni? Talán igaz. De már nem szorul össze annyira a gyomrom mint korábban, ha erre gondolok.

Megpróbálok jobban figyelni! :)